2011. június 11., szombat

álom

Ma, ebéd utáni pár perces, max félórás szendergésem alatt meglepő részletességű (nemcsak a grafikája volt nagyon ott, hanem a történet részletei is) álmom volt. A háború alatt játszódhatott a sztori. Valószínűleg egy hosszabb történet vége lehetett, amit még ébren fel tudtam idézni, mert foszlányokban másra is emlékszem, de az előzményeket leírni már nem tudom.  
 Egy laktanyaszerű objektumot készültem éppen kerékpárral elhagyni (masszív, de kecses fekete acélváz, hajlított kormány, amilyen a Maléna című filmben a kisfiúnak van, emlékeim szerint), de az épületből kijött egy tiszt. A hangját akkor még nem hallottam, de valószínűleg olyan új paranccsal érkezhetett a kapuhoz, hogy senki nem hagyhatja el az épületet. A mögöttem kifelé tartó két katonát vissza is fordította (én nem katona voltam, az biztos, hanem talán látogató), de már a nyitott kiskapun haladtam át, és úgy tettem, mint aki nem vette őt észre. Gyorsan felpattantam a biciklire, de ő már akkor ordított - csak a "halt, du schwein"-ra emlékszem, és a filmekből ismert, jellegzetes, ingerült, éles, arrogáns hangra - és száguldottam is a kivezető aszfaltúton. Talán egy-két kilométerre lehetett a város széle, ahol sikerült elérnem az erdőt, mielőtt a katonai rendészet járművei utolérhettek volna. Egy egyszemélyes ösvényen suhantam be, ahol kapuként vették körbe a lombok a lejáratot. A sűrű fák közötti száraz, poros földcsík pár méter után nagyon meredek lett, egy jobbkanyarnál rá is kellett feküdnöm a kormányra, hogy a karvastagságú, belógó vízszintes ág ne találja telibe a fejemet. A lejtőn iszonyúan felgyorsult a nehéz bicikli, éreztem, ahogy apró mozdulatokkal és óvatos fékezéssel kell korrigálnom a hátsó kerék folyamatos csúszkálását. 
Hamarosan megérkeztem valamilyen villában lévő tömegszállásra. Teltház volt, a jobb napokat megélt szép tapétájú, de bútoraitól megfosztott szobákban végig matracok, egy hátsó elegáns teremben faltól-falig ablak, ami valamiféle tisztásra nyílt. Látszott, hogy viszonylagos rend van, lakói már hosszabb ideje rendezkedhettek be. Kezdtem összekapkodni a holmijaimat, tudtam, menekülnöm kell a hamarosan érkező katonák elől. Azt hiszem, talán oda is érhettek, amivel már nem akarhattam szembesülni, és felébredtem. Néha szoktam ilyet...

Pár éve K-val az erdőben sétálgatva rendszeresen irodalmi szerepjátékokat játszottunk, kitalált történetekkel. Ő mondott egy mondatot, én folytattam, és így egész kis novellák születtek, amiket sohasem írtunk le vagy jegyeztünk meg. De általában háborús történetek voltak, amiben mi voltunk a főszereplők, és egyikünk rendszerint meghalt a végére. Vagy közben felhívták telefonon és dolgoznia kellett, így félbeszakadt a mi kis játékunk.

De már rég nem játszik velem ilyet...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése