"Ha csak néhány napra,
vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden
esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az
aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a
víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap
még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.
Aranynapoknak
ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A
levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a
hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor
vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s
ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá,
ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben
úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a
nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy
nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig
találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy
órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit,
amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra,
lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black
Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan
visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a
Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok,
leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben
a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán
rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana,
s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem
tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác
virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a
völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de
kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s
a bőbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy
teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták,
répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék
csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a
földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem,
mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a
múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a
lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet
megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem
természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S
ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet
csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a
természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott
szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes
gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok,
hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az
év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
Az
idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az
ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött
október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül
énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári
ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a
szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes.
Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és
tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak
számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet
sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon
hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája
már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor
igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez.
Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen,
vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.
Koradélután
kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny
tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva,
boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és
megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a
könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a
közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét
elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest
sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben
gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az
aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most
nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban
éltem.
Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a
napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig
meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A
szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a
történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban
csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.
Mi
ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és
általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik
le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi
értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?
Azért
olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé
kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező
színben feltűnni.
Egy perzsa király palotát akart építtetni, s
két építómővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő
elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb,
kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik
benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül
meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban
magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.
A kínai
életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a
magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt
most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt,
mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet
egyszerűen komolytalan.
A füves domb oldalából gömbölyő szikla
bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt
még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés
egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell.
Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt,
nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt,
egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.
Az embert nehéz
becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a
többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig
egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több
életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség
kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb,
az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb.
Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad.
Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a
könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes
üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire
szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul
gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
Ezt
a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség,
amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a
közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni,
azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.
Az
első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán
is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből
fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik
egymást komolyan, akik egymást ismerik.
A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.
A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.
Lehet,
hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt
éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el
tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a
lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám
határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán
azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat.
Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt
szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban,
őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok
menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az
eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka
természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán
észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte
érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.
Kénytelen
voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen
helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi
Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak,
amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a
tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét
elvette.
Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt
mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű,
népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem
voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő
szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség
keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett
volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott
sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és
kimélyíthettem volna.
Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező
lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol
éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért
történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a
gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas,
vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem
tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem
mondhat kifogástalan véleményt.
Az ilyen helyzettelenség olyan
embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt
hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor
a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem
támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a
helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre
kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem
volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet
elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam.
Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!
Egyáltalán
nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye
valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt
van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a
negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó
vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a
többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel
azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott
szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték,
hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték.
Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt
megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás,
a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív
megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen
világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok
szavazatai voltak.
Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt
alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem.
Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam,
senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt,
vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor
mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki
mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam,
időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg,
magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak
kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész
súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan
kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint
eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon
individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes
magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól
elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és
valóban én mondtam.
Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és
outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték,
részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen
valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is
versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt
arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság
előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző
lettem.
De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a
sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül
untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban.
Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót.
Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét
megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.
A nevezetes
névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez,
amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a
nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem
jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb
esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem
ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan
eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha
elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne
kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a
kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem
köre egészen más.
A nevezetes névtelenség magatartása nem
emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a
bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés
egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón
ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep
hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen
kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek,
vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra
tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem
jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet
félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem
is vannak tapasztalataim. Szörnyű, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor
elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse,
ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a
becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége
csak kedélybetegség.
De különbség van aközött, hogy az agónon, az
emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes
vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S
mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést
megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten
előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg
kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség
előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.
Ez
a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a
kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor
eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában
tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs,
számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését
kereste."
(Hamvas Béla: A babérligetkönyv / Aranynapok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése