2011. október 31., hétfő

Az október utolsó órái

...a Margit-szigeten. Igazából csak másfél órát voltam ott, kattintottam párat, az utómunka hosszabb volt, hogy szép színei legyenek. Nagyon sajnálom, hogy itthon hagytam az 1.8/50-es obit, nagy hasznát vettem volna a végén, szürkületben. Nem kellett volna a bringavázhoz szorítani a gépet a fél másodperces expó miatt az utolsó előtti, sárga leveles-ágas képnél... A bringás fotóstáskám kivehető puha belsejének viszont jó hasznát vettem - babzsák helyett... Valamennyi fotó teljes képméret, utólagos vágás nincs.












2011. október 30., vasárnap

Kisiskolás koromban

szerettem félórával korábban felkelni, kilopódzni a konyhába, ahol a sötétben néztem a meggyújtott gázrózsát, mint az indiánok a lángokat a tűz körül. Éreztem a kezemmel a mindig hideg konyhában a melegét, és arra gondoltam, milyen jó lenne valahogy suli helyett itthon maradni egyedül, szabadon, amikor mindenki elmegy dolgozni. Ugyanezt talán még jobban szerettem a fürdőszobában játszani, ahol egy régi típusú fali melegítő volt, amit gyufával kellett meggyújtani, finom meleget árasztott, és egy biztos pont volt, ahogy felizzottak a lángok otthonául szolgáló lyukacsosan áttört kerámiabetétek.

jó lenne

novemberben mindennap kimenni, "fekete-fehérben gondolkodni", ahogy Lelkes Laci tanított, és végigfotózni a ködben álló várost. És közben azt képzelni, hogy 1978 van...

2011. október 29., szombat

.................

tizenhét az tizenhét...

1994, Zugliget
1995. ápr. 30., Békés
2010. dec. 16.
2010. dec. 16.

2011. október 28., péntek

Harminc év

Sydney Pollack már 1975-ben is hasonlóan jó filmeket készített, mint 2005-ben. A Keselyű három napja ugyanolyan remek film, mint A tolmács, pedig harminc év van közöttük...

2011. október 27., csütörtök

maiweöres

"Ha valaki ,,a tudomány és művészet pártfogója", ez majdnem oly nevetséges, mintha egy vallásos emberre azt mondanák: ,,az Isten pártfogója". Ahogy Isten nem függ attól, hogy hisznek-e benne, éppúgy a tudományt és művészetet sem érinti, hogy törődnek-e vele. A tudomány és művészet hazája nem a lét, az ,,esse", hanem a lehetőség, a ,,posse", s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb; a tudomány és művészet részéről végtelen alázat, hogy a létben magát megnyilatkoztatni engedi, hiszen minden alakot-öltése fogyatékos. És ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő pusztulása ez, hanem a fogyatékos megnyilvánulásoké, s e megnyilvánulások gazdájáé, az emberé."
Weöres Sándor: A teljesség felé

2011. október 26., szerda

Ő

Már három éve nincs itt. És igazából kilenc év volt, ami felhőtlen volt vele, az első kilenc évem. Aztán a sors úgy akarta, hogy megfilmesített családregényeket túlszárnyaló sebességgel történjenek az események, a hetvenes években, főleg a második felétől. Aztán meg felnőtt lettem, és évtizedekig nem is tartottuk a kapcsolatot. De erről a részről nem akarok beszélni.
Inkább az első kilencről, amikor még rendben volt minden. Akkor még azt hiszem, valami különleges kapocs volt köztünk, talán látszik a képekből is. Ő tanított meg a szigeten biciklizni, a Casino előtt, egy farudat fogva szaladt utánam. Ő védett meg apám haragjától. Mert apám sokszor volt haragos. És megismerte a lépteit, amikor vasárnap kora délután hazajött a sakkversenyekről. Anyám meg tudta mondani a folyosói lépteiből, hogy nyert, vagy vesztett. Ha vesztett, jobb volt nem ott lenni.
És anyám volt, aki egyszer megmentette az életemet. A Pannónia utca környékén volt egy kis park, oda jártam biciklizni. És egyszer, amikor hazafelé mentem, úgy gondoltam, hogy a Victor Hugo utcán nem fogok megállni a Hegedűs Gyulát elérve, hanem egyenesen átsuhanok a stoptáblánál. Máig emlékszem a gondolatra, 10-12 évesen olyan vagánynak, nagyfiúsnak tűnt a dolog. Anyám a házunk sarkánál jött már elém, pont belátta a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula utcát is (akkor még a maihoz képest csekély, de kétirányú forgalom volt mindkettőn). És azt is látta, hogy jövök, nem fogok megállni, és a Hegedűsön jön a Dráva utca felől egy nagy fekete Volga. Ami pont telibe fog találni. És kiugrott az úttestre és kétségbeesetten integetett, kiabált az autónak és nekem is. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan álltam meg és az autó hogy került ki, de a sofőr is megállt. Beszélgettek. Ha akkor ő nincs ott, akkor most valószínűleg én sem itt.


Sokat énekelt, gyakorolt. Sokszor az énekóráira is elkísértem. Volt néhány ária, amit több százszor hallottam. Ilyen volt a Carmenből a Habanera. A múltkor keresgéltem a Youtube-on, és megtaláltam - az Ő hangját. Illetve egy teljesen ugyanolyat. Az utolsó hajlításig tökéletesen egyezik. Azt hittem, csak én gondolom így. De mutattam az öcsémnek, és csak annyit mondott: "megdöbbentő a hasonlóság..." (Megtaláltam a linket, próbáltam beágyazni, de valamilyen parajelenség miatt egyszerűen nem ismeri fel a blogger se a rövid, se a hosszú linket. Az előadó neve: Jennifer Larmore...)

Az egyik csoportkép 1960. december 11-én készült, az esküvőjükön, a Lehel téri templom bejáratánál. A másik 2008. november 14-én, a temetésén. A tíz emberből hat az első fotón is rajta van, hárman még nem éltünk akkor, a negyedik hiányzó ott volt ugyan az esküvőn, de egészen pici gyerek volt (egy másik akkori képen rajta van).




2011. október 25., kedd

Dinamika

Elhatároztam, hogy végre végighallgatom a klasszikus CD-imet. Százas nagyságrendű tétel, nem számoltam, de vannak köztük olyanok, amiket még nem hallgattam. Egy részüket örököltem, de vannak olyan reprezentatív, még ki sem bontott darabok is, amiket pl. Londonban meg Genfben kaptam sajtótájékoztatókon, és úgy gondoltam, egyszer majd jók lesznek ajándéknak, ha vájtfülű emberekkel hoz össze a sors.
Szóval most reggeli közben éppen Elgar-t hallgattam, nem annyira ismert, de eszembe jutott róla egy történet, ami János barátommal esett meg a kilencvenes évek elején.
Ő a Bazilika közelében, a Hercegprímás (akkor Alpári Gyula) utcában dolgozott egy hangszerboltban.
Beszédült egy ember, aki egy szintetizátor hangmodult szeretett volna vásárolni, amit zenész szlengben "agy"-nak neveznek. (Hangmodulnak nevezik a szintetizátorok billentyűzet nélküli verzióit, amit egy ún. midi-kábel segítségével egy másik billentyűzettel vagy számítógéppel működtetnek.)


- Tessék mondani, van önöknek agyuk? - nyitott a tag, és amikor vicces Jánosunk egy teátrális mozdulattal virtuálisan átadta neki a saját fejében lévőt, a pasi közlékeny lett és beszédbe elegyedtek. Szóba kerültek az akkoriban már létező klasszikus hangszerek hangmintái, az úgynevezett samplingek, ami ekkor már elterjedt volt a Roland hangszerekben. A beszélgetés affelé kerekedett, hogy a fickó kijelentette, ő azért nem szereti a klasszikus zenét, mert nincs dinamikája. Sajnos nem voltam ott, de el tudom képzelni, ahogy Jánosom arca megnyúlt, mint a fénysebesség átlépésekor Mézga Aladár űrhajója, majd mocsok kis terv született a fejében. Az embert odahívta a nagy teljesítményű hangszórókkal ellátott zenelejátszóhoz, és betett valamilyen szimfóniát, talán Beethovent vagy ilyesmit. Egy nagyon halk résznél (ismerte a darabot) csutkára tolta a hangerőt és intett a tudatos vásárlónak, hallgassa meg közelről, a hangfalak közé hajolva. Az illető természetesen nem tudta, hogy ezután közvetlenül egy hihetetlenül nagy hangerejű teljes zenekaros rész jön...
Szóval ugrott hátra ijedtében vagy hármat, és egy hétig csengett a füle. Nem hinném, hogy attól kezdve azért nem szerette a klasszikus zenét, mert "nincs dinamikája"...


A történetet János korabeli, egy társaságban előadott sztorija alapján fejből írtam le, de nagyjából így történt...

2011. október 24., hétfő

Negatívon talált

Amikor az ember keres valamit, óhatatlanul más dolgokba fut bele. Sokszor olyasmibe, amit korábban égre-földre keresett, aztán feladta.
Ez a kép nem olyan, csak egy címlap volt abból az időből, amikor rendszeresen készítettem egy zenészekkel foglalkozó magazin borítóit. Nem emlékszem, hogy ez a kép volt-e (szerintem nem), vagy egy másik. Mindenesetre most megtaláltam a két tekercs negát és egy kockát majdnem találomra kiválasztottam. Jamie Winchester és Hrutka Róbert, készült a Kiscelli múzeumnál, ahol egy tükörrel kísérleteztünk. 


(***frissítés 2013. július 19-én: közben kölcsönkaptam az öcsémtől néhány régebbi lapszámot szkennelni, aminek a borítóját fotóztam - nekem nem voltak meg, mert szemetet nem gyűjtök (ez természetesen nem Robiék képére vonatkozik) - és kiderült, hogy egy másik kocka volt hajdan a borítón.)


2011. október 23., vasárnap

Álmodozások kora

Vajon számít-e egy húszévesnek, hogy a kort, amibe belenőtt, az utókor hogyan minősíti? Aligha. Számára a legszebb éveket jelenti, az ismerős kapualjakat, a barátok füttyjeleit, a nyáréji illatokat, a színeket...
Szabó István korai filmjét korábban nem láttam, de mivel van vele (Szabóval) kapcsolatban egy történetem (részben az új filmjével kapcsolatos, majd ahhoz időzítem az elmesélését), így hát megnéztem. Én csak a hatvanas évek második felére emlékezhetek, de teljesen ugyanez van a fejemben, ami itt megjelent a képernyőn. Arra, hogy az életnek nevezett kifestőkönyvet egy sokkal árnyaltabb színvilágú festőkészlettel lehetett kipingálni, diktatúra ide, diktatúra oda. A szellemet akkor még nem lehetett olyan könnyen megölni, és az a fajta kulturális pezsgés egészen döbbenetes mind a mai napig.
És jó volt nézni a várost (szerencsére nagyon sok Budapest-felvétel van a filmben), a rakpartot, a Margit körutat (bocsánat, Mártírok útját :),  a 15-ös régi kis buszt, ahogy megáll a Markó utcánál, amivel mennyit utaztam a sofőr bácsit lesve, még három megálló, és hip-hopp megállt a házunk előtt, ami előtt a fülkében volt egy ugyanolyan tantuszos telefon, amin egy kereket kellett megtekerni, ha vissza akartuk kapni az érmét. És egy tantusszal bármeddig lehetett telefonálni, nem volt még percdíj alapú számlázás.
Nem tudom, egy mai húszéves mit szólna ehhez a filmhez. Talán nevetne, talán unná. De talán jól is van ez így...


Na, ez egy kicsit kaotikus lett, és nem is pont ezt akartam mondani. De most nincs kedvem átírni.

2011. október 22., szombat

A diktátor

Az Örökmozgó, ahol a múltkor a Zongoramánia című filmet láttam, régen Mátra filmszínház volt. Később mese- és ifjúsági mozi lett, de a hetvenes években még nem volt ilyen titulusa. Apukám ide vitt el - ha emlékezetem nem csal - megnézni a Diktátor című filmet, Chaplin zseniális alkotását, amit én mindenképpen a filmtörténet legjei közé sorolok. A dupla szerepben látható Chaplin egyszerre játssza Hitlert, és egy rá megszólalásig hasonlító zsidó borbélyt. A film 1940-ben készült, és Chaplin utólag azt nyilatkozta, ha tudta volna, mi történik a háború vége felé, soha nem csinálta volna meg. A film egyébként hollywoodi szuperprodukció volt, abban a korban szokatlan, extra magas költségvetéssel. (Érdemes megnézni a DVD extrái között a nem túl rég előkerült színes werkfilmet, amit részben Chaplin testvére készített.) Közvetve ahhoz is hozzájárult, hogy Chaplint a háború után gyakorlatilag "száműzték" Európába. Svájcban telepedett le és ott is halt meg 1977 karácsonyán.




2011. október 21., péntek

Régi fotók között

...kutakodtam. Előszedtem szkennelnivalót ahhoz, amit majd a napokban írni akarok.

2011. október 19., szerda

Közeli helyeken




És a falon egy apróhirdetés :)

Paradicsomi állapot?

Biztos, hogy minden rendjén van, hogy a Bécsi úti Intersparban Hollandiából származó kimért paradicsomot árulnak horror áron? Azért nem túlzás ez egy kicsit? És ez csak a jéghegy csúcsa...


Bár az Édenkert első embere szerint a magyar gazdaság egy gyorsnaszád (lehet, ilyenje volt gyerekkorában otthon a fürdőkádban), de kérdés, nem kéne ezt a flottát inkább eladni egy gazdag holland gyűjtőnek például, amíg meg nem eszi a vizen a rozsda... Az árából meg venni néhány kényelmes, bazi nagy uszályt, amin elfér az itthon termett paradicsom, paprika, karalábé, miegymás...

huhh, már megint szennyes témákkal terhelem a tiszta kis bolygómat...

2011. október 18., kedd

Egy példakép

A kilencvenes években nagy vágyam volt, hogy egyszer készíthessek vele egy interjút. Sajnos, mire felnőttem a feladathoz, ő már elment. Hogy az elméletei mennyire állják meg a helyüket, nem tudom, de számomra nem is ez a leglényegesebb.
A mai napig sajnálom, hogy egyszer egy gyerekeknek szóló rajzos könyvét, amit élvezettel forgattam, visszatettem a polcra a Bajcsy-Andrássy sarkán lévő antikváriumban. Azóta se botlottam bele sehol, a címét sem tudom. De gyönyörű, saját rajzai voltak benne a honfoglaló magyarok ruházatáról, eszközeiről...



Gyenge pontom

Néha bajban vagyok, amikor tudatni kell(ene) valami olyat másokkal, amiben a szándék félreérthető is lehet. Világéletemben konfliktuskerülő voltam, egy pici félreértés, kérdőre vonás, szemöldök-felhúzás, sértődés halvány lehetősége miatt is sokszor inkább hagyom az egész helyzetet elmenni magam mellett.
Pedig nem jó ez - sok mindentől elestem emiatt már az életben - munkától, pénztől, kapcsolattól, távoli utazások lehetőségétől - amikor egy szituációról gondoltam valamit, a fantáziámban megjelent a dolog esetleges kellemetlen oldala, hamis megoldása, és ezért rossz döntést hoztam. Aztán később néhányról kiderült, hogy egyáltalán nem úgy volt, ahogy én elképzeltem. 
Példák: nem telefonál valaki - biztos mással akarja megcsináltatni a melót... - az igazi ok: váratlanul pár napra külföldre utazott az illető.  
Vagy. Hangfoszlányok, mondattöredékek a szomszéd irodából - nem néztem az emberre hetekig, mikor szólt hozzám, nem fogadtam el egy komoly munkára a felkérését - aztán a semleges beszélgetőtárstól egy másik helyzetben véletlenül kiderült, hogy nem is rólam volt szó. És ehhez hasonlók, jó pár. Aztán van olyan is, hogy direkt szurkolok egy sztori után valakinek, hogy kiderüljön, a történtekben nem hibás, vagy ártatlan. Teszem ezt azért, hogy a bizalmam meg ne rendüljön, ne kelljen csalódnom, vagy ne omoljon össze az a kép, amit én kialakítottam róla. No ilyen esetekben meg pont az szokott előfordulni, hogy tényleg ludas az ügyben. Ilyenkor szokott egy világ összeomlani bennem... persze az ember mindent túlél.


Most újra vannak talonban ilyen megoldásra váró helyzetek (mint mindig), és megint nem tudom, hogy reagáljak. Például a szomszéd néni hangosan hallgatja pár hete a tévét. Finoman tudatni kéne vele, de annak fényében, hogy most hagyta abba másodszor a Cgm-kezelésre való átjárást, attól tartok, ezt olyan bosszúfélének venné, pedig dehogy. Csak a dolgozószobámmal határos a tévés fala, és eléggé zavar a komponálásban meg az írásban. Aztán két embernek is szeretnék szólni egy-egy apróság miatt, amit bizonyára csak elfelejtett(ek) meg neki(k) nem is olyan fontos mint nekem, de az a gondolatom, hogy ez úgy jönne le, mintha kikövetelném. Szóval nehéz eset vagyok, nem erre a világra való.


Viszont van egy-két kommunikációs  szakkönyvem, ha már úgyis itt élek, újra el kéne őket olvasni...

Nagy generáció

32 éve ezen az estén - azaz már a tegnapin - hosszú útra indultam... Három évre elhagytam ezt az országot, szinte még kamaszon. A legjobb mód volt a visszaemlékezésre, hogy újra megnéztem a Nagy generáció című filmet. 
Bár egy újabb nemzedékhez tartozom, mégis valamilyen formában a film szinte minden részlete megvolt nekem... az emlékeket, amik a zsigereimbe égtek, nem is cserélném el semmiért, a fájókat sem... Bár azt hiszem, ezt a filmet már nem nagyon érthetik azok, akik a nyolcvanas években nőttek fel. Akik meg később, azok pláne nem...

Major Tamás meg zseniális benne. Mint mindig.

2011. október 17., hétfő

A Kemencés

Már vagy három éve itt laktam a Vörösvári út végén, amikor felfedeztem. Nincs nagyon eldugott helyen, az 1-es villamos végállomásánál, de nem az Eurocenter irányában, hanem a Vörösvár felé menő oldalon, ezért akinek nincs arra dolga, évekig nem veszi észre. Egyedül élő és általában otthon dolgozó ember lévén mindig gondot jelentett a hétköznap déli étkezés. A környéken nem nagyon találtam megfelelő minőségű és árú helyet, főzni meg délelőtt nem nagyon volt se időm, se kedvem.
Akkoriban még valami távol-keleti tulaja volt a helynek. A koszt nem volt rossz, a pincéreket ismertem már. Aztán egyszer mentem, és zárt kapukra akadtam. Egyetlen cetli sem tájékoztatott arról, hogy a hely megszűnik. És így volt ez hónapokig. Egy ideig szomorkodtam, aztán elég ígéretes pályán kezdett ívelni mindaddig csekély főzési tudományom...
Tavaly egyszer megint arra jártam, és meglepődve tapasztaltam, hogy újra üzemel a Kemencés. Egy új, szélesen mosolygó tulaj tessékelt be.
Azóta gyakran megfordulok itt újra. Jól érzem magam. Nemcsak azért, mert szinte családtagként kezelnek, hanem mert kedvelem a törzsvendégek között azt a békebeli kockásabroszos teleregény-hangulatot, amit ezek az ebédek jelentenek. Folytatásos a történet, de akkor sem történik semmi, ha egy-két hetet kihagysz. Epizódszerű, mint a Columbo, és tanulságosabb, mint a Szomszédok. :)
De az étterem nemcsak a déli, gyors ebédekhez kiváló. Hatalmas belső termei és hangulatos belső kertje ideális meghitt vacsorákhoz, és nagyobb partik rendezéséhez is. A növények zöldje, a kövek adnak valamiféle mediterrán életérzést, bár távolról sem ilyen a dizájn. Akusztikus katalán gitárkoncerteket tudnék ide elképzelni, könnyű, száraz, gyümölcsös fehérborral és szederszemű fehérnéppel.
Ahogy elnézem, sokan mások is felfedezték ezt a helyet. Esténként nagyon sokszor rendezvényeknek ad otthont, ezért odatelefonálás nélkül kétesélyes elindulni... Délidőben is vannak – mint már az előbb említettem – törzsvendégek. Nyilasi Tibor, a valaha élt egyik legtehetségesebb magyar focista, vagy Faházi János, a hatvanas évek pingponglegendája szinte mindennap itt múlatja az időt, de más ismert arcok is sűrűn megfordulnak.
A konyha elsősorban magyaros jellegű, és a specialitások közé tartoznak a kemencében sült étkek.

Már csak egy jó honlap kellene. Az előző garnitúrától megörökölt, bár frissített oldal, hát.... finoman szólva is, azonnali cserére szorul. A Kemencéskert ennél: sokkal jobb.

Felesleges szélkerék-gondolat

Szentistváni mintára, amikoris tíz falunak építeni kellett egy templomot, minden falunak létre kellene hozni a saját szélkerekét/geotermikus "kútját"/napkollektor parkját/régi vízimalomhoz hasonló szerkezetét - attól függően, milyen alternatív energiaelőállítási lehetőségei vannak.
Persze nem olyan ronda szélkereket, mint amilyeneket Bécs előtt látni, meg a Kisalföldön, hanem valami újfajtát, és kisebbet. 
Nem tudom a kapacitásokat, egy párszáz lelkes falu önellátását biztos meg lehetne oldani.
A technika már adott, pénz ugyan nincs rá, meg ha a hatalmon múlik, nyilván nem is lenne, mert hatalmas érdekeknek tenne keresztbe.

2011. október 16., vasárnap

Szeretem az októbert,

...amikor a hideg karcolja a torkot és a kondenzcsíkok az eget. Bámulom a hulló a leveleket és kicsit irigylem a fákat, akik biztos sajnálják az embereket, hogy szomorkodnak...
Bár ma vidám volt a sziget, a mindenféleemberek élvezték a napsütést. Igaz, rövidujjúban és rövidnadrágban elindulni még biciklivel is merész ötlet volt, egy hosszúujjú pólóért vissza is kanyarodtam, de farmert nem húztam, mert a lábam nem fázott.
Karcolt eget fotografáltam, ücsörögtem a lecserélt virággarnitúrájú rózsakertben (még mindig nem tudom, hogy hívják), hallgattam a mellettem ülő pár fiútagját, ahogy erősen dadogva ecsetelve, miért vágyik Észak-Amerikába (de "Délbe" nem, sőt Kanadába sem)  "o-o-o-regon, nű-nű-nűjork- va-va-vasington, na az király"...
De Londonba is vágyott, ahol már volt egyszer. A lány félóra alatt meg se szólalt.


Én Szatmárba mennék, újra. Túristvándiba, zöldségeket meg halat grillezni a malomnál a parton, faszénen, nézni a lehelletet, és ha nagyon átfagytunk, bemenni Marika nénihez a házba, vagy szembe a kocsmába, és ha még józan, meghallgatni a Tanár úr történetét az apjáról, akit a háborúban vesztett el Csepelen, egy légitámadáskor. Vagy azt, hogy hogyan ejtett le a kőre egy liter ajándékpálinkát a parlamenti folyosón (a történet díszítőelemei: üvegszilánkok, cefreszag, szánakozó, megvető tekintetek shátöbbi), mielőtt átvette volna a díjat a minisztertől az egyik könyvéért  (Most eszembe jutott, hogy egyszer én is jártam így a kölni dóm előtt, csak vörösborral, kicsúszott a csomagolópapírból,  V. tanúja volt :). És a százas listán Amerika lenne az utolsó hely, ahová elmennék.



Gazda és állatai

A rezervátumban tartott jószágok agancsának őrleményéből a mai napig potencianövelő szert készítenek, amit a hivatalos gyógyszertárakban is árulnak. Újságíró tanulmányút Kárpátalján, 2010.





A csoport a sajáni szálláshely előtt

innen oda

néha üvegcserepeken kell lépdelni mezítláb
törött palackok csonkjai között oldalazni szűk folyosókon
vért veszteni
ha bizonyságod van, hogy ez az út, ami elvezet álmodhoz


most kicsi álom csak egy kép egy arc szelíd távoli szemek 
oldalfény puha félmosoly


hosszú alagút széles híd rázós kockakő de feladni nem
elérem tudom

2011. október 14., péntek

iPar

...avagy amikor az agymenés párosodik az ebédidővel...


Negyedóra időt elrabolt, mielőtt lecsó lett belőle.

2011. október 13., csütörtök

Csabák

Álltam a hosszú előszobánk végénél, a bejárati ajtónál, és a kisablak rácsain keresztül néztem ki a körfolyosóra. Úgy tizenegy óra után lehetett, amikor apám érkezett, és csak ennyit mondott: megszületett az öcséd, Csaba...

Annak az 1970. október 13-i eseménynek volt egy, részben engem érintő személyes előzménye. Amiről apám sem tudott, és később sem, senki. Még a két érintett, az öcsém és az a másik sem. Egészen mostanáig ez egy szupertitkos emlék volt. Csak anyám tudott róla, meg én. De ő már nem él.

Volt nekem egy osztálytársam az általános iskolában, szintén Csabának hívták. A legjobb barátom volt, sülve-főve együtt voltunk. A Pannónia (akkor Rajk László) utcában lakott, én a Hegedűs Gyulában. A suliig elég sokat kellett gyalogolni, egészen a Tutaj utcáig, volt hát idő mindennap új terveket szőni, csínyeket kitalálni, álmodozni, a jövőről fantáziálni. Emlékszem, egyszer Viki, aki csak a Kárpát utcáig jött hazafelé velünk, azt mondta, kiszámolta: kétezerben már harminckilenc évesek leszünk. Ez akkor, alsó tagozatosként, olyan elérhetetlen távolságban volt, mintha most valaki azt mondaná: "csomagolj apafej, holnap indulunk a Plútóra. Biciklivel." Viki volt egyébként az, akitől értesültem róla, hogy a gyerek nem CSAK ÚGY LESZ egyszer az anyuka hasában, hanem komoly előzmények történnek az ügy érdekében. Ennek alátámasztására egyszer náluk meg is mutatta a bizonyítékokat erotikus, sőt pornográf nyomtatott sajtó formájában, amit a szülei ruhásszekrényében talált, a blúzok és ingek alatt elrejtve. Emlékszem, bennem akkor egy világ dőlt össze, nem a látvány miatt, hanem azért, mert előttem otthon eltitkolták az igazat, a Viki szülei meg megmondták neki (persze az újságok megtalálásáról nem tudtak). Irígykedtem...
Csabával szívtuk el első doboz ciginket a Hegedűs Gyula - Victor Hugo utca sarkán lévő házunk hátsólépcsőjén, lesve, jön-e valaki. Aztán egyszer egyetlen darab hatvanfilléres Csongor szivartól olyan rosszul lettünk mindketten, hogy arra az émelygő, kóválygó érzésre máig elevenen emlékszem. Egyébként azóta sem dohányzom, nem a szivar-sztori miatt... Egy szálat sem szívtam azóta.
Anyám, aki operaénekes volt, és nemcsak fiatal-, hanem öregkorában is rendkívül hasonlított Liz Taylorra - megkérdezte, hogy mi legyen a testvérem neve, ha majd megszületik. A lány verzióra már nem emlékszem.... mondtam, ha fiú, akkor Csaba legyen. Megegyeztünk. Titokban.

Aztán eljött az az október 13-a. Akkor még nem tudtam, hogy alapjaiban változtatja meg mindannyiunk életét. Nem azért, mert lett egy testvérem. Másnak is lett már. De nem tudtam, hogy ezzel elindult az a történet, amivel pár év alatt elveszett számomra (kettőnk számára) a család. Anyám tragikus sorsa három éve ért véget, az egy külön történet. 

Csabát, a nagyot, 1975-től kezdve körülbelül harminc évig nem láttam. Akkor fejeztük be az általánost. Volt előtte egy gyerekes konfliktus, amit én sokáig tragédiaként éltem meg. Aztán egyszer véletlenül egy netes körlevéllel kapcsolatosan akadtunk egymásra, egy címlistán, és meghívott a Petőfi Irodalmi Múzeumba egy Szendrey Júlia kiállításra, aminek ő volt a látványtervezője. Egyébként már évek óta a Parlament felújításának főépítésze.

Erről a titkos egyezményről, mint már említettem, egyikük sem tud. A blogomat sem ismerik, illetve én úgy gondolom. Ami miatt ezeket leírtam, az részben az öcsém születésnapja, részben az, hogy különös véletlen folytán (már számtalanszor megtapasztaltam, hogy nincsenek véletlenek) pont ma van az a megnyitó az Iparművészeti Múzeumban, ahol a nagyobbik Csaba Franciaországban élő húga kiállít. Őt sem láttam - egy kb. 3 évvel ezelőtti találkozót leszámítva - legalább 36 éve.

(A történet olvasásához javasolt zene, amit írásakor is hallgattam. Mozart: Piano Concerto No. 9. K.271 Andante)

2011. október 12., szerda

Moziban voltam...

Ez több okból is érdekes, legalábbis számomra. Egyrészt 2009 márciusa óta csak itthon néztem DVD-n filmeket, moziban nem. Van ennek oka, de most ez lényegtelen. Másrészt, mert egy kedves ismeretlen-ismerősöm hívta fel rá tegnap este mail-ben a figyelmemet. Mármint a filmre, amit régóta szerettem volna megnézni. 
Nem is tudja, micsoda örömet szerzett ezzel. Már magával a ténnyel is, hogy ezt eszében tartotta, de amit ez a film nekem ma adott, az szavakkal leírhatatlan. Kijöttem az Örökmozgóból, és úgy tudtam csak apránként visszadiffundálni a jelenbe, hogy végiggyalogoltam a körúton és a Margit-hídon keresztül Budára. És közben kavarogtak a fejemben a gondolatok...
Egy dokumentumfilm, ami pontosan lejegyzi, rögzíti mindazt, hogy az ember, mint szellemi csúcsragadozó, mire is használhatná az elméjét. A civilizáció módot adott (adna) arra, hogy az alapvető napi dolgokat rutinszerűen tudjuk le annak érdekében, hogy a csodákkal foglalkozzunk. Egy hanggal például, elmélyülten, akár napokig, elemezve, hogy az nyitottan vagy zártan szól. Egy koncertterem akusztikájával, egy zongorakalapács tizedmilliméteres beállításával. Művek, korok, szerzők üzenetével.
És ehhez a gondolkodásmódhoz, ehhez az életformához nem kell feltétlenül zene... Bármilyen művészeti területen, sőt, továbbmegyek, bármilyen alkotó tevékenységben megvalósítható (lenne). De... és hát ott az a de, az ezer indok, amit mindenki tud, vagy aki nem tudja, talán az a boldogabb, mert neki áll ez a világ.
És kijöttem a moziból, szárnyakkal, és kellett az a két kilométer gyaloglás, hogy szépen lassan újra leérjen a cipőm az aszfaltig. 
Meg egy-két mellbevágó apróság persze... "a hangfelvételt a holnapnak készítjük" - hangzik el a filmben, lehet, hogy nem pont így, és ezért kell a zongorán minden hangot aprólékosan, sziszifuszi küzdelemmel a legtökéletesebbé formálni, szinte a fizika és az emberi észlelés határain túl is. Erre rögtön jött az utca válasza az Oktogon környékén lévő gyorsétterem kirakatából: "élj a mának...." (na a másik felét, a jellegzetesebbiket, az olcsóbbikat szerencsére sikerült is már elfelejteni.)
A másik, hogy a körúton lévő legendás Zongoraterem, gyerekkorom varázsboltja - ahol végig lehetett simogatni a billentyűket, megcsodálni a csodaszép politúrokat, érezni a jellegzetes hangszer-illatot - ma akciós használt ruhákat tukmál az emberekre. Ezelőtt eggyel legalább még egy hangszerkészítő világcég hazai márkakereskedése volt. Hogy az miért szűnt meg hirtelen, arról is van véletlenül információm, de azt inkább nem biggyesztem ide, mert még élni akarok... :)
Egyébként a naptáramat megnézve lett volna programom, mert ma délután akartam menni az Ipolyhoz házat nézni egy barátommal, akinek szabadnapja volt. és ő lett volna a sofőr.  Nagyon örülök, hogy lemondtam. És még az sem vette el a kedvemet, hogy itthon várt egy elutasító mail egy munkával kapcsolatban. Igaz is, tegnap kaptam helyette egy másikat...
Ja, és átadták a Margit-hídon a bringautat. Még ez is... :)

2011. október 11., kedd

Magyarország nemzeti parkjai

Egy jó kis sorozat. Néha megnézek belőle egy-egy részt, ma éppen az Ipolyost. Nemcsak azért, mert az elmúlt időben kétszer is voltam ott, hanem mert erősen gondolkodom azon, hogy odaköltözöm...

És még holló is volt benne... :)

Hollótoll

... a baktalórántházi erdőből. A makrót persze már itthon készítettem...

Telefon

Már évek óta nem veszem fel mobilon az anonim telefonhívásokat. Az ismeretlen számokat természetesen igen. (A vonalas telefonommal nincs ilyen gond, mert annak a számát körülbelül öt ember ismeri.) 
Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki ezt nem veszi észre. Ilyenkor tisztelem a kitartását... :)

Tévedések melegágya: az internet

A múltkor, amikor lent voltunk a kastélyszállóban Zalacsányban, olvastam az egyik díszteremben a falon egy Széchenyi-idézetet. Nagyon tetszett, de óvatosságból körbeszimatoltam a neten, mielőtt ide feltettem volna. Jól tettem... különben én is duzzasztottam volna a HIETAB  (Hamis Információkat Ellenőrizetlenül Továbbító Agyatlan Baromarcok) táborát. Teljes írás itt.

2011. október 10., hétfő

Európa szövete

M. Emőke üzenete még Párizsból. Bár a megnyitón nyilván ő is ott lesz, mint kiállító művész. Érdemes megnézni a honlapját, akit érdekel a kortárs textilművészet.

"...Mindenkit szeretettel vàrunk oktober 13-àn 18 orakor az "Europa szovete" kiàllitàsra az Iparmuvészeti Muzeumban. 
Az Európa szövete bázisa a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzött, Mercurius átadja a gyermek Bacchust a nimfáknak című 18. századi brüsszeli kárpit, melynek virtuálisan kimetszett huszonhét kisebb részletét értelmezte és szőtte újra huszonhét kárpitművész..."

kedvenchely



2011. október 9., vasárnap

írni kéne, papír, toll...

összegereblyézett gondolatlevelek
a szellem kora-telén

Süketország

"...Liszt muzsikája zene. Tehát nincs. Magyarországból a zene kiveszett. Magyarország zenei nagyhatalomból a zene szánalmas koldusa lett. A zenei analfabéták országa. Süketország..."

Nem annyira kedvelem az írásait, főleg a stílusa miatt, de itt most ezzel egyetértek.

2011. október 8., szombat

Kudarc

Tulajdonképpen nem ért semmiféle kudarc. Mégis annak élem meg. Mert segíteni akartam valakin, de nem sikerült. 
A történet előzménye régebbre nyúlik vissza, 2008-2009-re, amikor több dolog miatt eléggé padlóra kerültem (többek között anyukám halála is közrejátszott ebben), és az egészségem látta ennek kárát. Körülbelül egy éven keresztül nem is derült ki, mi volt a gond, hivatalos diagnózis azóta sem született. Utólag ma már tudom, hogy jórészt lelki okai voltak. Mivel nem akartam az orvosok által felírt gyógyszerekkel tömni magam, alternatív megoldást kerestem. Az akkori tapasztalataimból simán könyvet lehetne írni, amennyi csaló, embereket lehúzó "orvossal" és "természetgyógyásszal" találkoztam. A tanulópénzeket megfizettem, a tapasztalatokat elraktároztam...
Közben egészen más okokból elmentem egy úgynevezett Ceragem-központba, ahol az ülőmunka miatt rendetlenkedő hátamon akartam segíteni. A dolog azonban túl jól sikerült... 
Ugyanis pár hét után nemcsak a hátfájásom múlt el, hanem gyakorlatilag megszűnt az összes egészségügyi problémám, makkegészséges lettem újra, mint előtte évtizedekig. Aki járt már ilyen helyen, az tudja, hogy meglehetősen harsány marketingtevékenység folyik a kezelések alatt. Sokan emiatt el is kerülik ezeket a központokat. Én is nehezen viseltem azt, hogy oda kell járnom, nem szerettem a körítést, a sok embert, a zajt stb. 
Szerencsére úgy alakult, hogy egy csereügylet kapcsán (készítettem nekik egy riportfilmecskét) két hónapra megkaptam itthonra egy ilyen szerkezetet. 

Forrás: hampage.hu
A történet tulajdonképpen itt kezdődik, amit mesélni akarok. A szomszéd néni elég idős már, bár fiatalos gondolkodásmódú, de az elmúlt időszakban elég sokat panaszkodott az egészségére. Villamosvezető volt már az ötvenes években, a Váci úton járt az öreg, rázkódós vasakkal. Akkoriban még állni kellett a fűtetlen kocsik elejében. Azt hiszem, 1982-ben ment nyugdíjba. Megsajnáltam, és áthívtam, próbálja ki a készüléket. Körülbelül két hét alatt jelentősen javult az állapota, visszanyerte az életkedvét, tett-vett, rohangált, takarított, mosott-vasalt. De pont vissza kellett mennie egy kontrollvizsgálatra, ahol elkotyogta az orvosnak a dolgot, és az ráijesztett. Úgyhogy nem is mert aztán jönni többet.
Eltelt közben háromnegyed év, és nagyon sokat romlott az állapota. Közben úgy alakult, hogy augusztus 30-án újra hozzám került az ágy, immár véglegesen. Szóltam a néninek újra, hogy segítek szívesen, de csak ha elég kitartó...
Elkezdett újra járni minden reggel, és ugyanaz történt. Négy nap múlva már a solymári Auchanba rohangált bevásárolni, mondta, hogy sokkal könnyebben mozog, elkezdett jobban hallani a régóta rossz bal fülére stb.
Erre ma reggel csenget, hogy nem jön többet. Kérdeztem, miért... Kiderült, hogy tegnap este rosszul volt, és megijedt.
Hozzáteszem, tegnap vagy 15 fokott esett a hőmérséklet, nagyon erős hidegfront volt. De már nem volt türelmem tovább győzködni, hogy most nem szabad feladnia újra.
Tanulság: senkin nem lehet segíteni úgy, ha ő maga ezt nem akarja.
Mégis: számomra ez egy kudarc...

2011. október 7., péntek

Utópia szeméttel

Elképzeltem, hogy a naponta bedobott tucatnyi szórólapok elkezdtek tízszázalékos hatásfokkal működni. Pizzafutárok tucatjai csengettek fel az emeletekre akciós magyarossal, nyugdíjasok tömege állt sorban a csokicső szoláriumban, a szerelők besokalltak a villanyóra-cseréktől, politikai vitaköröket hoztak létre a második emeleti kanyarban, hogy melyik színekben nyomott kerületi újságban mondanak nagyobb igazakat, és mentesítő buszokat kellett indítani Bécsbe az árubemutató átverőutakra. 
Ehelyett egyelőre csak napi egy óriási tartály telik meg a bedobált felesleges szeméttel...

2011. október 6., csütörtök

új

Ha ez a dörner olyan igazgató lesz, mint amilyen szinkronszínész, akkor jó kezekbe kerül az intézmény. De ha olyan lesz, mint amilyen a stílusa és a kommunikációs eszközkészlete, akkor az Isten óvja az Új Színházat...

2011. október 5., szerda

Erős

Ha már az utolsó szögig mindent egységesítenek az EU-ban, szabványosíthatnák az erőspaprikákat is valami módon. Néha olyan lagymatagok, hogy alig van erejük. Erre az általános tapasztalatra alapozva ma sikerült úgy beleharapni egy alattomosabb fajtába, hogy legszívesebben tátott szájjal szaladtam volna széllel szemben az Árpád-hídig meg vissza... :)

2011. október 4., kedd

mai üzenet

"...emlékeztetőül mégegyszer kiküldjük, hogy aki szeretne a kolumbiai Shango Dely ritmusvilágában lubickolni, az feltétlenül menjen el ma este (okt.4.) a Gödörbe, ahol itthoni zenekarával, a Tumba y Quemával fog játszani. A koncert előtt este 8-tól Ethnosound Jam lesz, vagyis bárki beszálhat kongával, djembével, cajonnal, vagy a szék hátát ütögetve, Shango lesz a karmester  (kongát, djembét, cajont hozzatok)..."

Személyesen nem ismerem, de ha jól tudom, Shango Dely annak a Dely Istvánnak a kisebbik fia, aki testvérével, Lászlóval együtt a hetvenes évek legendás LGT-lemezein játszott ütőhangszereken. Aztán később Kolumbiába költözött. Elég jó terep egy ütőhangszeresnek....

2011. október 3., hétfő

Egy számomra különleges fotó

...amelyen egyszerre látható két ükszülőm, két dédszülőm és a nagymamám (a szőke kislány), nővérével és kisöccsével. Hátoldalán nagymamám gyöngybetűkkel feljegyezte a dátumot is: 1913. Sajnos a hely nem szerepel rajta, ezt még ki kell derítenem. Valószínűleg Berettyóújfaluban vagy a környékén lehetett. Dédapám ugyanis azon a környéken volt körorvos, azt hiszem, így mondták akkoriban.
Az emlékezet szerint nagyon jó orvos volt. Annak idején még nem létezett, hogy a beteg bement a rendelőbe, aztán egyik helyről küldözgették a másikra különböző szakvizsgálatokra. Az orvosnak akkor mindenhez érteni kellett, és a jó orvos értett is. Dédapám a szegényektől sosem fogadott el pénzt, szerették is az emberek.
Az egyik, a család emlékezetében fennmaradt történet szerint egyszer egy faluba hívták valami beteghez, amikor a kocsmától egy gyereket szalajtottak érte, hogy jöjjön azonnal, mert megszúrtak egy embert. Nagyapám ott találta a kocsma előtt a sérültet, akit (érzékenyebb idegzetűek ne olvassák tovább) úgy ért a vágás, hogy a belső részei szó szerint kiontva a porban hevertek. Míg nagyapám kezet mosott, az egyik bámészkodó kölyköt elküldte forró vízért meg tűért-cérnáért, a másikat odaállította őrködni, hogy a belekről hajtsa el addig a legyeket...
Majd amennyire a helyszínen lehetett, lemosta, amit le kellett mosni, és visszahelyezés után normál tűvel összevarrta az áldozatot. És várta otthon az üzenetet, hogy mikor hal meg a szerencsétlen.
De nem üzentek. Mert az ember tökéletesen meggyógyult.

Hát ilyen orvos volt az én dédapám.

A nagymamám egyik késői fényképe, 2 évvel készült a halála előtt a Köbölkút utcában, 1992 januárjában. Nem sok közös képünk van, most hirtelen nem is jut eszembe több, pedig középiskolás koromban (a hetvenes évek utolsó éveiben) végig nála laktunk az öcsémmel. Végig megőrizte humorérzékét, mozgékony, tevékeny életvitelét, és kábé hatvan éven keresztül mindennap elszívott vagy egy doboz cigarettát. Fura, hogy se én, se az öcsém, sőt a család nagy része egyáltalán nem dohányzik...

2011. október 2., vasárnap

napsütött félelem

"...élet, várj még
ne múljon még e fényes ősz
ne múljon még e délelőtt..."

(Gallai P. - Fábri P. - Élet, várj még)
A nyolcvanas évek második felében jelent meg a dal Kováts Kriszta lemezén

2011. október 1., szombat

Világnap

Az emberek imádják az alkalmakat, hogy összegyűlhessenek ünnepelni. A zene világnapja is ilyen alkalom. Mintha csak egy napig kéne szeretni. Aztán minden megy a régiben, bekapcsolják a kereskedelmi rádiót, ömlik belőle a környezetszennyezés. Szép lassan, észrevétlenül elfogy az agyakból a szép, az idegen, az izgalmas utáni vágy.
A zene nekem egy intim dolog már régóta. Persze ehhez fel kellett nőni, át kellett élni az ide vezető állomások padjain való ücsörgést. Ma már befordulás, a lélek rezdülései, a kozmosz ajándéka. Egy hatalmas, rezgésekkel teli kosár, amiből mindenki annyit vesz, amennyire szüksége van... Nekem a zene kaland, út, kísérlet, megtisztulás, olykor csend... Vihar, álom, érintés... csak ami hirtelen eszembe jutott, de ezer más... meg azon felül, ami szavakkal nem leírható. Az igazi zene, amikor nincs arról szó, hogy a kultúra áru, meg célcsoport, meg hogy a jogdíjak, meg gázsi, meg belépőjegy, meg szponzorok... 
Itt csak az őserő van, amit nem lehet megvenni, nem lehet eladni, de néhány hanggal is világokat lehet megváltoztatni.
Belső világokat. És ezt csak az értheti meg, aki volt már másállapotban - itt most nem a "női jelentésre" gondolok természetesen - amikor a zene megtalálta, eltalálta. Akár végtelen boldogságban, akár katarzisban, akár...
Fura, hogy a zene világnapját ma én is megünneplem, akaratom ellenére. Az öcsém szerzett nekem egy jegyet (illetve magának, de közben úgy alakult, hogy vidéken játszanak) a Matt Bianco koncertre, a Millenárisra. Kicsit harsány egy ilyen ünnephez, de legalább a maga műfajában minőségi.
És jó, hogy a Hangfoglaláson osztanak füldugókat, ott mindig nagy a zaj...:)

Házikó

Mintha egy meséből pottyant volna elő...

Forrás itt...