Vajon számít-e egy húszévesnek, hogy a kort, amibe belenőtt, az utókor hogyan minősíti? Aligha. Számára a legszebb éveket jelenti, az ismerős kapualjakat, a barátok füttyjeleit, a nyáréji illatokat, a színeket...
Szabó István korai filmjét korábban nem láttam, de mivel van vele (Szabóval) kapcsolatban egy történetem (részben az új filmjével kapcsolatos, majd ahhoz időzítem az elmesélését), így hát megnéztem. Én csak a hatvanas évek második felére emlékezhetek, de teljesen ugyanez van a fejemben, ami itt megjelent a képernyőn. Arra, hogy az életnek nevezett kifestőkönyvet egy sokkal árnyaltabb színvilágú festőkészlettel lehetett kipingálni, diktatúra ide, diktatúra oda. A szellemet akkor még nem lehetett olyan könnyen megölni, és az a fajta kulturális pezsgés egészen döbbenetes mind a mai napig.
És jó volt nézni a várost (szerencsére nagyon sok Budapest-felvétel van a filmben), a rakpartot, a Margit körutat (bocsánat, Mártírok útját :), a 15-ös régi kis buszt, ahogy megáll a Markó utcánál, amivel mennyit utaztam a sofőr bácsit lesve, még három megálló, és hip-hopp megállt a házunk előtt, ami előtt a fülkében volt egy ugyanolyan tantuszos telefon, amin egy kereket kellett megtekerni, ha vissza akartuk kapni az érmét. És egy tantusszal bármeddig lehetett telefonálni, nem volt még percdíj alapú számlázás.
Nem tudom, egy mai húszéves mit szólna ehhez a filmhez. Talán nevetne, talán unná. De talán jól is van ez így...
Na, ez egy kicsit kaotikus lett, és nem is pont ezt akartam mondani. De most nincs kedvem átírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése