Csabák

Álltam a hosszú előszobánk végénél, a bejárati ajtónál, és a kisablak rácsain keresztül néztem ki a körfolyosóra. Úgy tizenegy óra után lehetett, amikor apám érkezett, és csak ennyit mondott: megszületett az öcséd, Csaba...

Annak az 1970. október 13-i eseménynek volt egy, részben engem érintő személyes előzménye. Amiről apám sem tudott, és később sem, senki. Még a két érintett, az öcsém és az a másik sem. Egészen mostanáig ez egy szupertitkos emlék volt. Csak anyám tudott róla, meg én. De ő már nem él.

Volt nekem egy osztálytársam az általános iskolában, szintén Csabának hívták. A legjobb barátom volt, sülve-főve együtt voltunk. A Pannónia (akkor Rajk László) utcában lakott, én a Hegedűs Gyulában. A suliig elég sokat kellett gyalogolni, egészen a Tutaj utcáig, volt hát idő mindennap új terveket szőni, csínyeket kitalálni, álmodozni, a jövőről fantáziálni. Emlékszem, egyszer Viki, aki csak a Kárpát utcáig jött hazafelé velünk, azt mondta, kiszámolta: kétezerben már harminckilenc évesek leszünk. Ez akkor, alsó tagozatosként, olyan elérhetetlen távolságban volt, mintha most valaki azt mondaná: "csomagolj apafej, holnap indulunk a Plútóra. Biciklivel." Viki volt egyébként az, akitől értesültem róla, hogy a gyerek nem CSAK ÚGY LESZ egyszer az anyuka hasában, hanem komoly előzmények történnek az ügy érdekében. Ennek alátámasztására egyszer náluk meg is mutatta a bizonyítékokat erotikus, sőt pornográf nyomtatott sajtó formájában, amit a szülei ruhásszekrényében talált, a blúzok és ingek alatt elrejtve. Emlékszem, bennem akkor egy világ dőlt össze, nem a látvány miatt, hanem azért, mert előttem otthon eltitkolták az igazat, a Viki szülei meg megmondták neki (persze az újságok megtalálásáról nem tudtak). Irígykedtem...
Csabával szívtuk el első doboz ciginket a Hegedűs Gyula - Victor Hugo utca sarkán lévő házunk hátsólépcsőjén, lesve, jön-e valaki. Aztán egyszer egyetlen darab hatvanfilléres Csongor szivartól olyan rosszul lettünk mindketten, hogy arra az émelygő, kóválygó érzésre máig elevenen emlékszem. Egyébként azóta sem dohányzom, nem a szivar-sztori miatt... Egy szálat sem szívtam azóta.
Anyám, aki operaénekes volt, és nemcsak fiatal-, hanem öregkorában is rendkívül hasonlított Liz Taylorra - megkérdezte, hogy mi legyen a testvérem neve, ha majd megszületik. A lány verzióra már nem emlékszem.... mondtam, ha fiú, akkor Csaba legyen. Megegyeztünk. Titokban.

Aztán eljött az az október 13-a. Akkor még nem tudtam, hogy alapjaiban változtatja meg mindannyiunk életét. Nem azért, mert lett egy testvérem. Másnak is lett már. De nem tudtam, hogy ezzel elindult az a történet, amivel pár év alatt elveszett számomra (kettőnk számára) a család. Anyám tragikus sorsa három éve ért véget, az egy külön történet. 

Csabát, a nagyot, 1975-től kezdve körülbelül harminc évig nem láttam. Akkor fejeztük be az általánost. Volt előtte egy gyerekes konfliktus, amit én sokáig tragédiaként éltem meg. Aztán egyszer véletlenül egy netes körlevéllel kapcsolatosan akadtunk egymásra, egy címlistán, és meghívott a Petőfi Irodalmi Múzeumba egy Szendrey Júlia kiállításra, aminek ő volt a látványtervezője. Egyébként már évek óta a Parlament felújításának főépítésze.

Erről a titkos egyezményről, mint már említettem, egyikük sem tud. A blogomat sem ismerik, illetve én úgy gondolom. Ami miatt ezeket leírtam, az részben az öcsém születésnapja, részben az, hogy különös véletlen folytán (már számtalanszor megtapasztaltam, hogy nincsenek véletlenek) pont ma van az a megnyitó az Iparművészeti Múzeumban, ahol a nagyobbik Csaba Franciaországban élő húga kiállít. Őt sem láttam - egy kb. 3 évvel ezelőtti találkozót leszámítva - legalább 36 éve.

(A történet olvasásához javasolt zene, amit írásakor is hallgattam. Mozart: Piano Concerto No. 9. K.271 Andante)