Elhatároztam, hogy végre végighallgatom a klasszikus CD-imet. Százas nagyságrendű tétel, nem számoltam, de vannak köztük olyanok, amiket még nem hallgattam. Egy részüket örököltem, de vannak olyan reprezentatív, még ki sem bontott darabok is, amiket pl. Londonban meg Genfben kaptam sajtótájékoztatókon, és úgy gondoltam, egyszer majd jók lesznek ajándéknak, ha vájtfülű emberekkel hoz össze a sors.
Szóval most reggeli közben éppen Elgar-t hallgattam, nem annyira ismert, de eszembe jutott róla egy történet, ami János barátommal esett meg a kilencvenes évek elején.
Ő a Bazilika közelében, a Hercegprímás (akkor Alpári Gyula) utcában dolgozott egy hangszerboltban.
Beszédült egy ember, aki egy szintetizátor hangmodult szeretett volna vásárolni, amit zenész szlengben "agy"-nak neveznek. (Hangmodulnak nevezik a szintetizátorok billentyűzet nélküli verzióit, amit egy ún. midi-kábel segítségével egy másik billentyűzettel vagy számítógéppel működtetnek.)
- Tessék mondani, van önöknek agyuk? - nyitott a tag, és amikor vicces Jánosunk egy teátrális mozdulattal virtuálisan átadta neki a saját fejében lévőt, a pasi közlékeny lett és beszédbe elegyedtek. Szóba kerültek az akkoriban már létező klasszikus hangszerek hangmintái, az úgynevezett samplingek, ami ekkor már elterjedt volt a Roland hangszerekben. A beszélgetés affelé kerekedett, hogy a fickó kijelentette, ő azért nem szereti a klasszikus zenét, mert nincs dinamikája. Sajnos nem voltam ott, de el tudom képzelni, ahogy Jánosom arca megnyúlt, mint a fénysebesség átlépésekor Mézga Aladár űrhajója, majd mocsok kis terv született a fejében. Az embert odahívta a nagy teljesítményű hangszórókkal ellátott zenelejátszóhoz, és betett valamilyen szimfóniát, talán Beethovent vagy ilyesmit. Egy nagyon halk résznél (ismerte a darabot) csutkára tolta a hangerőt és intett a tudatos vásárlónak, hallgassa meg közelről, a hangfalak közé hajolva. Az illető természetesen nem tudta, hogy ezután közvetlenül egy hihetetlenül nagy hangerejű teljes zenekaros rész jön...
Szóval ugrott hátra ijedtében vagy hármat, és egy hétig csengett a füle. Nem hinném, hogy attól kezdve azért nem szerette a klasszikus zenét, mert "nincs dinamikája"...
A történetet János korabeli, egy társaságban előadott sztorija alapján fejből írtam le, de nagyjából így történt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése