Néha bajban vagyok, amikor tudatni kell(ene) valami olyat másokkal, amiben a szándék félreérthető is lehet. Világéletemben konfliktuskerülő voltam, egy pici félreértés, kérdőre vonás, szemöldök-felhúzás, sértődés halvány lehetősége miatt is sokszor inkább hagyom az egész helyzetet elmenni magam mellett.
Pedig nem jó ez - sok mindentől elestem emiatt már az életben - munkától, pénztől, kapcsolattól, távoli utazások lehetőségétől - amikor egy szituációról gondoltam valamit, a fantáziámban megjelent a dolog esetleges kellemetlen oldala, hamis megoldása, és ezért rossz döntést hoztam. Aztán később néhányról kiderült, hogy egyáltalán nem úgy volt, ahogy én elképzeltem.
Példák: nem telefonál valaki - biztos mással akarja megcsináltatni a melót... - az igazi ok: váratlanul pár napra külföldre utazott az illető.
Vagy. Hangfoszlányok, mondattöredékek a szomszéd irodából - nem néztem az emberre hetekig, mikor szólt hozzám, nem fogadtam el egy komoly munkára a felkérését - aztán a semleges beszélgetőtárstól egy másik helyzetben véletlenül kiderült, hogy nem is rólam volt szó. És ehhez hasonlók, jó pár. Aztán van olyan is, hogy direkt szurkolok egy sztori után valakinek, hogy kiderüljön, a történtekben nem hibás, vagy ártatlan. Teszem ezt azért, hogy a bizalmam meg ne rendüljön, ne kelljen csalódnom, vagy ne omoljon össze az a kép, amit én kialakítottam róla. No ilyen esetekben meg pont az szokott előfordulni, hogy tényleg ludas az ügyben. Ilyenkor szokott egy világ összeomlani bennem... persze az ember mindent túlél.
Most újra vannak talonban ilyen megoldásra váró helyzetek (mint mindig), és megint nem tudom, hogy reagáljak. Például a szomszéd néni hangosan hallgatja pár hete a tévét. Finoman tudatni kéne vele, de annak fényében, hogy most hagyta abba másodszor a Cgm-kezelésre való átjárást, attól tartok, ezt olyan bosszúfélének venné, pedig dehogy. Csak a dolgozószobámmal határos a tévés fala, és eléggé zavar a komponálásban meg az írásban. Aztán két embernek is szeretnék szólni egy-egy apróság miatt, amit bizonyára csak elfelejtett(ek) meg neki(k) nem is olyan fontos mint nekem, de az a gondolatom, hogy ez úgy jönne le, mintha kikövetelném. Szóval nehéz eset vagyok, nem erre a világra való.
Viszont van egy-két kommunikációs szakkönyvem, ha már úgyis itt élek, újra el kéne őket olvasni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése