Ő

Már három éve nincs itt. És igazából kilenc év volt, ami felhőtlen volt vele, az első kilenc évem. Aztán a sors úgy akarta, hogy megfilmesített családregényeket túlszárnyaló sebességgel történjenek az események, a hetvenes években, főleg a második felétől. Aztán meg felnőtt lettem, és évtizedekig nem is tartottuk a kapcsolatot. De erről a részről nem akarok beszélni.

Inkább az első kilencről, amikor még rendben volt minden. Akkor még azt hiszem, valami különleges kapocs volt köztünk, talán látszik a képekből is. Ő tanított meg a szigeten biciklizni, a Casino előtt, egy farudat fogva szaladt utánam. Ő védett meg apám haragjától. Mert apám sokszor volt haragos. És megismerte a lépteit, amikor vasárnap kora délután hazajött a sakkversenyekről. Anyám meg tudta mondani a folyosói lépteiből, hogy nyert, vagy vesztett. Ha vesztett, jobb volt nem ott lenni.

És anyám volt, aki egyszer megmentette az életemet. A Pannónia utca környékén volt egy kis park, oda jártam biciklizni. És egyszer, amikor hazafelé mentem, úgy gondoltam, hogy a Victor Hugo utcán nem fogok megállni a Hegedűs Gyulát elérve, hanem egyenesen átsuhanok a stoptáblánál. Máig emlékszem a gondolatra, 10-12 évesen olyan vagánynak, nagyfiúsnak tűnt a dolog. Anyám a házunk sarkánál jött már elém, pont belátta a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula utcát is (akkor még a maihoz képest csekély, de kétirányú forgalom volt mindkettőn). És azt is látta, hogy jövök, nem fogok megállni, és a Hegedűsön jön a Dráva utca felől egy nagy fekete Volga. Ami pont telibe fog találni. És kiugrott az úttestre és kétségbeesetten integetett, kiabált az autónak és nekem is. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan álltam meg és az autó hogy került ki, de a sofőr is megállt. Beszélgettek. Ha akkor ő nincs ott, akkor most valószínűleg én sem itt.

Sokat énekelt, gyakorolt. Sokszor az énekóráira is elkísértem. Volt néhány ária, amit több százszor hallottam. Ilyen volt a Carmenből a Habanera. A múltkor keresgéltem a Youtube-on, és megtaláltam - az Ő hangját. Illetve egy teljesen ugyanolyat. Az utolsó hajlításig tökéletesen egyezik. Azt hittem, csak én gondolom így. De mutattam az öcsémnek, és csak annyit mondott: "megdöbbentő a hasonlóság..." (Megtaláltam a linket, próbáltam beágyazni, de valamilyen parajelenség miatt egyszerűen nem ismeri fel a blogger se a rövid, se a hosszú linket. Az előadó neve: Jennifer Larmore...)

Az egyik csoportkép 1960. december 11-én készült, az esküvőjükön, a Lehel téri templom bejáratánál. A másik 2008. november 14-én, a temetésén. A tíz emberből hat az első fotón is rajta van, hárman még nem éltünk akkor, a negyedik hiányzó ott volt ugyan az esküvőn, de egészen pici gyerek volt (egy másik akkori képen rajta van).