Bár ma vidám volt a sziget, a mindenféleemberek élvezték a napsütést. Igaz, rövidujjúban és rövidnadrágban elindulni még biciklivel is merész ötlet volt, egy hosszúujjú pólóért vissza is kanyarodtam, de farmert nem húztam, mert a lábam nem fázott.
Karcolt eget fotografáltam, ücsörögtem a lecserélt virággarnitúrájú rózsakertben (még mindig nem tudom, hogy hívják), hallgattam a mellettem ülő pár fiútagját, ahogy erősen dadogva ecsetelve, miért vágyik Észak-Amerikába (de "Délbe" nem, sőt Kanadába sem) "o-o-o-regon, nű-nű-nűjork- va-va-vasington, na az király"...
De Londonba is vágyott, ahol már volt egyszer. A lány félóra alatt meg se szólalt.
Én Szatmárba mennék, újra. Túristvándiba, zöldségeket meg halat grillezni a malomnál a parton, faszénen, nézni a lehelletet, és ha nagyon átfagytunk, bemenni Marika nénihez a házba, vagy szembe a kocsmába, és ha még józan, meghallgatni a Tanár úr történetét az apjáról, akit a háborúban vesztett el Csepelen, egy légitámadáskor. Vagy azt, hogy hogyan ejtett le a kőre egy liter ajándékpálinkát a parlamenti folyosón (a történet díszítőelemei: üvegszilánkok, cefreszag, szánakozó, megvető tekintetek shátöbbi), mielőtt átvette volna a díjat a minisztertől az egyik könyvéért (Most eszembe jutott, hogy egyszer én is jártam így a kölni dóm előtt, csak vörösborral, kicsúszott a csomagolópapírból, V. tanúja volt :). És a százas listán Amerika lenne az utolsó hely, ahová elmennék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése