Az emberek imádják az alkalmakat, hogy összegyűlhessenek ünnepelni. A zene világnapja is ilyen alkalom. Mintha csak egy napig kéne szeretni. Aztán minden megy a régiben, bekapcsolják a kereskedelmi rádiót, ömlik belőle a környezetszennyezés. Szép lassan, észrevétlenül elfogy az agyakból a szép, az idegen, az izgalmas utáni vágy.
A zene nekem egy intim dolog már régóta. Persze ehhez fel kellett nőni, át kellett élni az ide vezető állomások padjain való ücsörgést. Ma már befordulás, a lélek rezdülései, a kozmosz ajándéka. Egy hatalmas, rezgésekkel teli kosár, amiből mindenki annyit vesz, amennyire szüksége van... Nekem a zene kaland, út, kísérlet, megtisztulás, olykor csend... Vihar, álom, érintés... csak ami hirtelen eszembe jutott, de ezer más... meg azon felül, ami szavakkal nem leírható. Az igazi zene, amikor nincs arról szó, hogy a kultúra áru, meg célcsoport, meg hogy a jogdíjak, meg gázsi, meg belépőjegy, meg szponzorok...
Itt csak az őserő van, amit nem lehet megvenni, nem lehet eladni, de néhány hanggal is világokat lehet megváltoztatni.
Belső világokat. És ezt csak az értheti meg, aki volt már másállapotban - itt most nem a "női jelentésre" gondolok természetesen - amikor a zene megtalálta, eltalálta. Akár végtelen boldogságban, akár katarzisban, akár...
Fura, hogy a zene világnapját ma én is megünneplem, akaratom ellenére. Az öcsém szerzett nekem egy jegyet (illetve magának, de közben úgy alakult, hogy vidéken játszanak) a Matt Bianco koncertre, a Millenárisra. Kicsit harsány egy ilyen ünnephez, de legalább a maga műfajában minőségi.
És jó, hogy a Hangfoglaláson osztanak füldugókat, ott mindig nagy a zaj...:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése