"Magammal azonban mégis meg vagyok elégedve. Szentül meg vagyok
győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam,
lelkeket támogattam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam. Kevés
pap tudná ezt megtenni rajtam kívül. Szorongásaim elmúlnak és érzem,
hogy a gyónási titok komoly szigiluma mögött ritkán állott olyan nagy
ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az utolsó gyónó jön.
Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek az ördög irhájáról
lelkére szökdöstek. Már morgom is az előkészítő áldásformulát, de az
ember hallgat, nem siet mondani: «Gyónom a mindenható Istennek...» Vár,
küzködik. Segítségére sietek barátságosan megejtő kedvességgel:
- Mikor gyónt utoljára?
- Az előbb.
- És valamit elfelejtett meggyónni?
- Nem én, istálom.
- Akkor miért jött?
Az ember még mélyebbre süti le szemeit.
- Visszahoztam a pénzt.
- Miféle pénzt?
- Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg. Tessék! - És már erőlteti is át a gyónószék rácsán.
Tájékozatlanul kérdezem.
- De miért hozta vissza?
- Én csak azért, - sírja a havasi ember, - hogy amig a penetenciát
imádkoztam a padban, eszembe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a
bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a
lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze, tisztelendúr; mert én újból
nem akarok vétközni, és ha már így van, vegye vissza a felódozást, és az
én Istenem segélje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján és
fizesse meg irántam való jóságát, mert mi többet nem találkozunk. Még az
éjjel megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért...
Nagy, nehéz léptekkel elment.
Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban
már senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a
violaszín stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan
állottam.
A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt az is.
Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere himnuszát:
«Expelle noctem cordium
Absterge sordes mentium.»
«Űzd el a szívek éjjelét, töröld el hát fejünk szennyét...»
A templomra csend borult és fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a nagyharang..."
Nyírő József: Gyónom a mindenható Istennek (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése