Rubik Ernő nyilatkozta a közelmúltban egy cikkben, hogy szerinte óvoda után az ember élete elszürkül, ellaposodik. Azóta sok mindent másképp látok, azaz nem, ez így nem pontos, igyekszem másképp, más, szokatlan nézőpontból szemlélni a dolgokat, rácsodálkozni erre-arra. Jó játék, érdemes kipróbálni.
Kicsit olyan, mint amikor az ember fotózás közben kísérletezik. Már aki nem lusta erre, illetve egy idő után, amikor már rájövünk, hogy összehasonlíthatatlanul jobb eredményt lehet elérni nem túl nagy változtatásokkal (látószög, távolság stb.) is.
Élő példaként láttam erre egy képpárt egyik kedvenc blogomban a Szabadság-híd vas-szerkezetéről, egy orosz és egy magyar szerzőtől. Az egyik kép bűn rossz (a fiatal orosz bloggernek szerintem az egész anyagból sikerült kihozni a minimumot), a magyar lány meg egész tisztességesen oldotta meg a feladatot...
Tök más gondolat, de már meg akartam írni, és lazán talán kapcsolódik is... a múltkor a tűzijáték alatt biciklivel lazán köröztem a Hősök terén az emlékmű karéjai alatt, és közben figyeltem a japánnak látszó turisták erőfeszítéseit, ahogy eszeveszett tempóban és mennyiségben kattintgatnak. És arra jöttem rá, hogy ezek az emberek élőben nem is élvezik a látványt, a hely szellemét, a monumentalitást, az illatokat, a hangfoszlányokat, a hangulatot, egész utazásuk alatt azzal vannak elfoglalva, hogy mindent belegyömöszöljenek a kis masinájukba, jól-rosszul.
Mennyivel teljesebb élmény lenne, ha megfigyelnék a részleteket, a mostban (akkorban) gyönyörködnének, és egy-egy kulcsfontosságú képet készítenének... inkább százával gyűjtik a kétdimenziós, a valóságnál sokkal silányabb lenyomatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése