Ma valamiféle zavar lehetett a mittudoménmilyen konstellációkban - vagy vízérre léptem és az elvitte az energiámat, mint Kuplungnak a Papírkutyákban Lakiteleken :) :) :) - szóval már reggel éreztem, hogy kész vagyok, mint a matekházi, főleg abból, hogy semmit nem kívánt a gyomrom.
Hál'Istennek szívós vagyok mint az önkényes ablakmosók a piros lámpánál, és egy rövid időszakot leszámítva (2008-2009) igazából életemben sem voltam még komolyan beteg (tulajdonképpen akkor se, csak azt gondoltam). Az utóbbi pár évben, ha meg is legyint valami, az egy napig tart általában, akkor kicsit nyüglődöm, ilyesmi. Persze ilyenkor nagyon sajnálom magam.
Ma egy ilyen kivételes nap volt, ezért elhatároztam, hogy este valami olyasmit fogok vacsorázni, amit igazán kívánok. Pörgettem, pörgettem fejemben a listát, de mindössze két olyan étel jutott az eszembe, amit egyáltalán meg tudnék enni, a spenót, és - a már nagyon régen hanyagolt: juhtúrós krumpli.
Ez utóbbinak a legegyszerűbb változatát dobtam össze, ahogy otthon apámtól kisgyerekkoromban láttam: főtt krumpli, juhtúróval összetörve, megsózva. Én most eléggé el nem ítélhető módon megmutattam neki egy lehelletnyi színes borsot és másfél gondolatnyi zöldborsos francia mustárt, és egy félóra alatt úgy rendbe tette a gyomromat, mintha soha semmi baja nem lett volna (bár az előtte letekert szokásos napi húsz km is biztos belejátszott). Az az igazi, nem eltelős, hanem kellemes, enyhén jóllakott érzés.
Legközelebb megpróbálom a cuccot felturbósítani a neten olvasott egyéb hozzávalókkal: például grillezett pisztráng spenóttal és juhtúrós krumplival. Jól hangzik.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés