2012. november 30., péntek

Az eső álma

Bizonyos okok miatt nagyon belelendültem a saját dolgok feltöltésébe, hát úgy gondoltam, ez se maradhat ki. 
A történetét egy évvel ezelőtt már leírtam itt a blogban, de most a Yt-on is olvasható. A basszusgitár szólisztikus szerepe miatt érdemes olyan cuccon hallgatni, aminek vannak mélyei...

Lee


2012. november 22., csütörtök

2012. november 17., szombat

33

"...Ha nem is jártunk egy irányba
Soha nem zavart egy másik gondolat
S ha a szenvedély épp új csatába hív
Aki veszt, aki más, miért nem maradhat állva
Hol a lelkesedés haraggá fakult
Hol az ellenfél már kezet sohasem nyújt
A világ egyre kisebb, ám a távolság még nőhet
– mondd, hogy tévedek"


Presser-Dusán: Távolság

2012. november 16., péntek

Az életmentő Leica

Hetven éve és három hónapja történt az az esemény - öt nappal Horthy István halála előtt -  ami miatt 2000. júliusában felkerestük a Pasaréti út közelében lévő otthonában az akkor 84 éves Dr. Szentpétery Tibort. Már nem tudom, kitől hallottuk a történetet, hogy a fotós életét a keleti fronton a fényképezőgépe mentette meg. A hír igaznak bizonyult, olyannyira, hogy valamilyen védett helyről (padlás vagy ilyesmi) előkerült az említett kamera is. Tulajdonosa gondosan becsomagolta, pontosabban egy olyan házilag készült zárt dobozkát készített neki, aminek kizárólag celofánszerű oldalain keresztül lehetett csodálni a sérült készüléket. A háború óta dobozban lévő szerkezetet a beszélgetés alatt hirtelen kinyitotta az egykori haditudósító: úgy gondolta, hogy ehhez a cikkhez mégsem lehet ilyen állapotban lefotózni. A gépet rajta kívül én érinthettem meg először. A későbbiek folyamán készültek cikkek és film is a történetről, fotózták a gépet is, de ezek az első (csomagolás nélküli), színes negatívra készült felvételek. A gép hátlapja alatt még a hajdani film darabkái is benne voltak. A Leica gyár komoly összeget és egy vadonatúj fényképezőgépet ajánlott érte cserébe, de gazdája nem adta. Az akkor készülő cikkhez korabeli fotóanyagot is kaptunk tőle.

És most következik az akkori cikk anyaga, kérdések nélkül, ahogy a történetet Dr. Szentpétery Tibor elmesélte nekünk:


"A fényképezés közben lőtték ki a szemem elöl a gépet... két lövés a karomat érte, egy a kulacsot roncsolta szét, a többi pedig a hátizsákomba fúródott. Előrenyomulás közben történt ez a galiba 1942. augusztus 15-én. Harminc méterre voltunk az ellenségtől egy templomtéren. Hasaltam és fotóztam, majd azt vettem észre, hogy a fal mögül tüzelnek rám.
Sorozatlövés, hat találat. Valószínűleg megcsillant az objektív a napfényben. Szerencsém volt, a gép optikáját érte a dum-dum és kivágódott. Ott feküdtem, és azt akartam velük elhitetni, hogy meghaltam. Nem mozdultam öt órán keresztül. Fél tíztől fél háromig azzal szórakoztam, hogy néztem, ahogyan a szúnyogok és a legyek a szétroncsolt kezemre repülnek, megszívják magukat vérrel és elrepülnek. Aztán jöttek újak, azok is megszívták magukat, majd továbbrepültek és azok után is jöttek újak... Öt óra múlva egy őrvezető közelített meg az alakulatomból, nem ismertük egymást, aznap reggel osztottak be hozzájuk, de fölkapott a hátára, és rohant velem a legközelebbi biztonságos helyre.


Huszonhat évesen kezdődött az egész. Lovas tüzérként bejártam a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket. A gép mindig nálam volt, fényképeztem, tekintettel arra, hogy a harmincas évek elejétől kezdve ez nekem lételemem volt. 1942-ben, amikor a haditudósító egység szerveződött, egy országos jeligés pályázatot írtak ki, amelyre az addigi képeimből beküldtem néhányat. A végén kisült, hogy az első, a második és a harmadik is én lettem. Ezután meghívtak a szervezendő haditudósító alakulathoz. Nyughatatlan ember lévén, igent mondtam. Hatan alkottuk a századnál a fotós alosztályt. Én voltam egyedül amatőr, a többiek szakemberek voltak. Egy ideig Horthy István propagandafotósa voltam; rengeteget repültünk együtt. Nem sokkal később a Don-kanyarba vezényelték a magyar csapatot. Nem volt egyszerű ott az élet... A szervezettségen múlt szinte minden. Az alakulatok motorizálva voltak. Minden csapat a saját szakmájának megfelelően átalakított gépkocsikat használt. Volt filmes kocsi, vágókocsi, fotós, satöbbi...  A haditudósító század három szakaszra oszlott. Ezek teljesen önálló különítmények voltak. Sőt, a szakaszokon belül a rajok is önállóan, egymástól függetlenül végezték a feladatukat. Hajnaltájt kivonultunk a frontvonalhoz kocsikkal, amíg lehetett, kiugrottunk, a filmes ment riportot készíteni, az újságíró témát keresett, a fotós szintén. Mindenki egyedül. Ha viszont parancs volt, szigorúan azt kellett teljesíteni. Általában délután hat óra tájékán találkoztunk egy megbeszélt helyen.

Fotó: Dr. Szentpétery Tibor

 Mindig ott dolgoztam, ahol történt valami, az ellenség pedig egyáltalán nem kímélte a sajtót. Fegyverem pedig a fényképezőgép volt. Azzal viszont lövöldöztem. Muníció volt elég, csak igényelni kellett, és kaptuk az Agfa filmeket. 1942. június elején kerültem ki a frontra és augusztus 15-én sebesültem meg. Ez alatt a rövid időszak alatt viszont több, mint ezer képet készítettem. A filmeseknek azonban rosszabb volt a helyzetük. Sokan azt állítják, hogy a felvételek a hátországban készültek, megrendezett körülmények között. Eloszlatnám ezt a tévhitet; az akkori filmfelvevők felépítésük miatt nem voltak alkalmasak a haditudósításra, mivel az optika fölött helyezkedtek el a szalagok, így még mielőtt a filmes az optikán keresztül bemérhette volna a terepet a lövészárokból, magasan előtűnt a gép felső része. Könnyű célpont. Voltak tehát olyan helyzetek, amelyeket csak úgy tudtak filmezni, hogy az esemény után az eredeti helyszínen újra berendezték a terepet és forgattak. Hitelét nem vesztette el a film, élesben viszont gyakran öngyilkosság lett volna dolgozni. Nem volt kecmec, amint észrevettek, tüzeltek.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
Az anyagot mindennap leadtuk a parancsnokságon, onnan továbbították a fővezérségre, ahonnan futárok hozták fel Budapestre. Itt kidolgozásra küldték az anyagot az arra illetékes laktanyákba, majd cenzúrázták őket. A közölhető képeket a sajtó a nyilvánosság elé tárta, a többit pedig archiválták. 1943 tavaszán leszereltek a sebesülésem miatt, ősszel pedig újra behívtak, mint parancsnok. Nem sokkal utána elkövetkezett az az idő, amikor a szovjetek kelet felől fokozatosan ellepték az országot, így a felgyülemlett több ezer filmet menteni kellett. A folyamatosan érkező anyagok a fotósok emblémájával ellátva egy állványrendszeren sorakoztak, így ebben a formában kezelhetetlen volt ez a hatalmas mennyiség. A kazettákból kivettem a filmeket, és folyamatosan föltekercseltem őket három darab filmes pléhdobozba. A célunk az volt, hogy megmentsük ezt a történelmi anyagot az utókor számára. Egy autókerék belsejébe dolgoztam be a filmesdobozokat, majd elástuk egy biztos helyen. Négyen tudtunk a hollétéről. Januárban parancsra Németországba mentem, persze ott is fotóztam pár ezer méternyi anyagot, és hadifogságba estem. Hazaérkezésem után tudtam meg, hogy négyünk közül az egyik félelmében kiásta az anyagot, benzint locsolt rá és meggyújtotta. Ott égett minden. Semmi sem maradt. A Magyar Honvédség teljes fotónegatív anyagát megsemmisítette. HA-ZA-Á-RU-LÁS! Katasztrófa. Nekem az volt a szerencsém, hogy az én összes negatívomról készítettem egy 9x12-es nagyítást, majd az események felgyorsultával, rendezetlenül, ömlesztve tároltam, itthon pedig egy ládába dobtam a pince legsötétebb zugába. Negyven évvel később, amikor beteg feleségemet ápoltam, belebotlottam a rég elfeledett ládába. Körülbelül 700 kép feküdt egymás hegyén hátán. Amint volt egy kis időm, és nem a feleségem ágya mellett voltam, nekiláttam a rendszerezésüknek. Néhány évvel később muzeológusok jöttek fel hozzám, hogy az 1956-os forradalomról készült fotóimból válogassanak ki egy kiállításra valót. Egyikőjük véletlenül a nyitott könyvszekrényre pillantott, és meglátta az albumba rendezett háborús képeket.
- Önnek vannak doni képei? - kérdezte. Vannak - válaszoltam. Még fél év sem telt el, a Várban kiállítást rendeztek a Don-kanyarnál készült képeimből, amely hét hónapon keresztül nyitva volt.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
A hadifogságból hazatérve a háború után egyenesen Kaposvárra kerültem az internáló táborba. Nem tudtak velem mit kezdeni, mert semmi papirom sem volt. Két hét múlva megszöktem. Nem a felelősség elől, hanem hogy értesítsem a családomat, akik két éve nem hallottak felőlem, hogy itthon vagyok, élek! Hazaérkeztem Budapestre, és amint beléptem a lakásba, édesanyám azzal fogadott, hogy menjek be a kórházba, mert édesapám nagybeteg. Mosdatlanul, koszos ruhában, fáradtan elsiettem édesapámhoz, meglátogatni. Kórházba érkezésem után másfél órával meghalt. A temetés után föladtam magam, a rendelkezésükre álltam. A szerencse ott is velem volt. Az eljárás folyt ellenem - közben vaskos dossziényi anyag gyűlt kihallgatásra vittek, őriztek. Az egyik ilyen alkalommal, egykori bajtársammal futottam össze, aki szintén a haditudósítóknál szolgált, de akkorra már százados lett. Két hét múlva szabad voltam. Munkát kellett keresnem. A háború előtt szerzett jogi diplomámat és doktori címemet nem tudtam hasznosítani a múltam miatt. Nem volt más választásom, fotóműtermet létesítettem, és feketén kezdtem gyermekeket fényképezni. Néhány év múlva az államosítás elől megmentettem a berendezéseket, és fotólaborban kezdtem ismét dolgozni. Egyik alkalommal az igazgató hivatott, kezében tartva egy háború előtti Pesti Hírlapot, amelynek címlapján a csíksomlyói passióról készített képem szerepelt. Ön készítette? - kérdezte. Igen - válaszoltam. Kirúgott. Úgy, hogy vissza sem mehettem a szobámba. Kivezettek a kapu elé, és a rendész hozta utánam a kabátomat. A törzslapomon ettől kezdve az állt, hogy klerikális riporter vagyok. Nem volt könnyű ezek után munkát szerezni. Végigjártam a múzeumokat a Néprajzitól kezdve az Iparművészetin keresztül a Természettudományiig és így tovább, mert ezekre a helyekre fél évvel utánam érkezett meg a törzslapom, így tehát fél évem volt mindig egy helyen, aztán mennem kellett. Az volt a szerencsém, hogy a múzeumok egymástól függetlenül adminisztráltak. Lassan aztán elfogytak a múzeumok, így kénytelen voltam szólni az egyik barátomnak, hogy dugjon el valahová, és hagyjanak engem nyugodtan élni. Ismét szerencsém volt: elhelyezkedtem a Híradástechnikai Kutatóintézetnél 1953-ban, és onnan is mentem nyugdíjba. A múzeumokban eltöltött rövid időszakok alatt viszont jó nevet szereztem magamnak, így másodállásba hívtak vissza. Régészeti feltárásokon vettem részt. Végigfotóztam a Vár újjáépítését, az Aquincum és a Hadrianus Palota feltárását is. Hála a főnökömnek, elengedett.



Persze ott volt 1956 is, a nyakamban pedig a fényképezőgép. A családomnak azt mondtam, hogy lemegyek kenyérért. Jártam az utcákat és fotóztam: Corvin-köz, Aradi utca... Kapcsolatban voltam a filmesekkel, vég nélkül kaptam tőlük a filmeket, amiket én fűztem a kazettákba. Ezekből még ma is van. Ezeket használom. Kifogástalanok. Szóval a kis kirándulások alkalmával született képekből annyi összegyűlt, hogy ma azt mondják a Hadtörténeti Múzeumban, hogy a budapesti eseményekről ilyen nagy anyag nincs magánkézben.



1996-ban visszamentem a Don-kanyarhoz. Fájdalmas. Fél évvel sebesülésem után egy nap alatt több mint 40 ezer ember halt meg. Hogy összesen mennyien, azt nem lehet tudni. Egy biztos: több tízezerrel százezer fölött. Négy éve láttam a tömegsírok nyomait, rátaláltam arra a helyre, ahol megsebesültem. Tisztán kiemelkedik az egykori futóárok a maga elszíneződött vöröses zöldjével. Egyik 42-es fotómon a szélmalom épen állt, előtte a rohanó, állig felfegyverzett, akcióban lévő rémült katonák. Ma a szélmalomból már csupán csak az alapzat kivehető... 


utóirat: egy olvasómtól kaptam a linket, ahol ez a fotó szerepel. Köszönöm (lásd megjegyzések):

 

Szemfelszedés

Amikor az ember kicsit leszalad lelkileg, mint harisnyán a szem, akkor meg lehet találni azokat az apró örömöket, amik felvidítk. Vegyük a mai napomat... Például hogy felfedeztem két egymás mellé passzított óriásplakátot, ami együtt nagyon vicces, és jó lesz a blogba lefotózni (sajnos csak hétfőn lesz rá módom, addig csak nem szedik le). Vagy hogy tök jól sikerült a joghurtos párolt tonhalam, és a barna rizst is volt elég türelmem kivárni, hogy puha legyen. Vagy hogy nemsokára találkozom egy régi kollégámmal a Dózsa György úton, aki szakértője a régi magnóknak, és megjavítja a duplakazettás Technics deckemet. Vagy hogy épp most kaptam Katitól kedvesms-t, és vár a hétvégén, igaz, végig dolgozni kell majd. Vagy hogy rájöttem, melyik régen látott ismerősömre hasonlít eszeveszettül a tegnap este újranézett Zöld kártya című film kertészt alakító főszereplőnője, Andie MacDowell (ez már a második ismerősöm, aki egy híres színésznőnek gyakorlatilag hasonmása). 
Vagy hogy... vagy hogy... na még kitalálom. Nincs vége a napnak.


Egyébként A felejtés virágai a legjobb filmje. Mármint az említett színésznőnek. És talán a legbrutálisabb is.

A két "vagyhogyra": rögtön indulás után a Vörösvárin egy konflis, ami már önmagában is vidám látvány, a másik meg, hogy a magnó miatt csak a hátsó féket tudtam használni, ezért az ismert dalocska szövegét odafele szórakozásból átköltöttem "Én elmentem a Dózsára félfékkel" kezdősorral, satöbbi satöbbi.

mai, ablakból


2012. november 10., szombat

Időlovasok

Az előbb három lovas poroszkált bele az éjszakába a Vörösvári úton, a villamosvégállomásnál, a volt remiz oldalában a járdán. Lehet, hogy időutazók és fontos üzenetet hoztak a királynak, de csak most értek ide.

2012. november 9., péntek

Tunyó

Ma négy éve ment el Tunyogi Péter, a magyar rockzene egyik megkerülhetetlen alakja. A békéscsabai születésű énekes a Rocktogon nevű budapesti szórakozóhely lépcsőjén szenvedett balesetet, és nyolc napig volt élet-halál között. Zenekara, a P. Mobil az ő időszaka alatt volt a legnépszerűbb, az énekesi poszton Vikidál Gyulát váltotta. T.P. két lánya is énekes, dolgoztam velük a '94-es Omega-koncerten. A kép 1995. február 22-én készült, a helyszínre már nem emlékszem.

Vikidál Gyula, Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Tunyogi Péter




Egy nyár, egy ősz

Barátom és tanítómesterem, Lelkes Laci két különböző korban és évszakban. Tőle tanultam fotózni, látni, képekben gondolkodni. Évtizedekkel később írt is nekem a fotómagazinba, amit szerkesztettem. Az első kép gyerekkorom egyik zsengéje (a kor tipikus kellékeivel: Zsiguli, bőr fotóstáska, Hungaroton-reklámszatyor), a másik fotó egy vitorlázás alkalmával készült. Laciról részletesebben itt és itt.

1978. július 16. A Köbölkút utca 8. számú ház kertjében

2000. október 14. Valahol Füred és Földvár között

Egyébként megtaláltam azokat a fotókat is, amit a pincében lévő műterméről készítettem, az engedélyével majd azokat is közzéteszem.

2012. november 8., csütörtök

Rétes

A szebb napokat megélt Domus áruház felé jártam ma, és bementem az oldalánál található, a nyáron felújított, kicsinosított kis rétesboltba. Úgy mint régen, mondjuk '76-ban, amikor kijöttünk a suliból. A Gömb utca-Csata utca sarkán lévő középiskolába jártam, útba esett mindennap. (Érdekesség, hogy pár éve újra gyakran járok erre a sarokra, mert odaköltözött a város legjobb és legbecsületesebb bringaszerelője, a Gyuri.) Igaz, akkor a rétesüzlet még a mostani helyétől légvonalban kb. 100 méterre volt, a Domussal szemben, a Róbert Károly körúton. Egy olyan épületben, amit azóta lebontottak és új irodaházak vannak a helyén.
Most 250 forint egy rétes. Akkoriban 2,50-be került. Százszoros infláció, 36 eltelt év, 1 tönkrement, üresen álló bútoráruház, 1 lebontott mozi, 55-ös autóbusz helyett 1-es villamos.
De a kis bolt tulajdonosa, és a mákos rétes íze: ugyanaz.

Utóirat 2013. augusztus 26-án: már nem igaz a százszoros árnövekedés, mert felvitték 270-re a mákost :) viszont megkóstoltam a szilvást, amit még soha - és tökéletes az is

2012. november 7., szerda

Kitt-katt az erkélyen

Ma délután végre lefotóztam Katit. Már oly rég terveztem, igaz, most is csak úgy gyorsban, egy munkához. Nem is terveztük, csak jött, mert Pesten járt, abból a két-három órából nem sok időt akartam most erre szánni...
Csak feldobtam az erkélyen két hátteret, és természetes fénynél, ahogy szeretem. Sajnos a feloldódási időnél - az szinte mindig mindenkinél kb. félóra - hagytuk abba. Legközelebb többfélét szeretnék. Talán vasárnap, amikor egyébként is fotózunk, és ő sminkel.
Azóta már Gyulán van, hazaért...



2012. november 6., kedd

SNÉTBERGER!

2012. November 26., este 7 óra. Óbudai Társaskör, Kiskorona utca 7. A Flórián tértől három percre.





Ez a második felvétel Berlinben, a holokauszt megemlékezésen készült, 2011. január 27-én. A darab végén a német kancellár kezet fog Snétbergerrel.

Csarnok-újrahasznosítás

Még egy pár szót a múltkori posztban érintőlegesen említett hajléktalan-elhelyezésről. Az országban tömegével találhatóak elhagyott gyárépületek, üzemcsarnokok. Városokon belül is. Tőlünk nyugatabbra ezeket szokták elfoglalni művészek, szabadgondolkodók, és hosszú évekig lakják, amíg ki nem teszik őket. Sokkal értelmesebb lenne ilyenekből kialakítani hajléktalanszállókat, mint kórházakból pl. Nem azt mondom, hogy csináljunk egy új Christianiát, (amit egyébként saját szememmel láttam, hogy jól működik, igaz, nem magyar hajléktalanok lakják), de egy-két erre a célra átalakított épület nálunk is jelentősen enyhítene a problémán. Óbudán például hagyták lepusztulni a Remizt, eladták lakóparképítőknek a malmot, ami évek óta félbehagyva pusztul. Gondolom, más kerületekben is ugyanez a helyzet. Nem hinném, hogy az összes csepeli, kőbányai, Váci úti volt gyárat új cégek bérlik, vagy megvették.
Ha a művészeknek megfelelhet ilyesmi, a Nyugati volt telefonfülkéiben ócska paplanon telet átvészelő embereknek is átalakítható lenne.
De ahogy utólag a híreket olvasom, ez a dolog nemcsak nekem nem tetszik.

2012. november 4., vasárnap

Megy a bót...

Rég voltam fényképezőgéppel bringázni a városban, a mai kellemes meleg tálcán kínálta a lehetőséget. Elhatároztam, hogy végigfotózom nagyapám hajdani zöldségesboltjait, amit már régen terveztem. Ez viszonylag gyorsan meg is történt, de a napból utána egy komolyabb vadászat lett. Ennek eredményét viszont még fel kell dolgoznom, nemcsak képileg, hanem mondanivalóját illetőleg is, ezért ezt most nem is kavarom ide.
Lényeg a lényeg, hogy nagyapám kiskereskedő volt, a rendszer ellensége (akiről Anyu csak halála előtt nem sokkal árulta el nekem, hogy csak nevelő-nagyapám volt, az igazi anyai nagyapám orvos volt a Szabolcs utcai kórházban. Apai nagyapám pedig gyógyszerész). Mégis valahogy mindig boldogult. Én négy zöldség-gyümölcs üzletéről tudok, persze ezek egymás után voltak neki, egyszerre mindig csak egy. "Nem megy a bót..." mondta néha, és olyankor aztán költözött, új helyet keresett. A Lehel piacon vásárolt hajnalban, behordta a kis üzletbe a rekeszeket, és jöttek is szépen a vevők. Én a négy üzletéből háromban sokszor voltam, olyankor mindig diákcsemegét kevert nekem (mazsola-mandula-dió-ilyesmi), meg nagyon klassz történeteket mesélt.
Az első üzletre csak elbeszélésekből emlékszem, már az ötvenes évek végén megvolt ez neki, a Hegedűs Gyula-Csanády utca sarkán, egy sarokra a lakásunktól. Pár éves koromig dolgozhatott itt, és valószínűleg szerethette is ezt a boltot, mert később is gyakran büszkélkedett vele, hogy a "payeröcsi" is ide járt vásárolni. Egy Anyuval készült rádióriportból azt is megtudtam, hogy a rendező Keleti Márton is benézett néha ide.





Zöldséges nagyapám és én, hatvanas évek eleje
Szüleimmel ugyanakkor

Amire már apró gyerekkoromból határozottan emlékszem, az az óbudai, Lajos és Fényes Adolf (régen Kiskorona) utca összefutásánál lévő üzlete, a hajdani Goldberger gyár déli csücskét lezáró lakóház. Itt rendszeresen játszottam a bolt előtt a járdán (hatvanas évek, amikor ez a rész még gyakorlatilag egy falu volt), és az is határozottam megragadt bennem, hogy a Fényes Adolf utca már akkor egyirányú volt, de emlékeim szerint pont fordítva, mint most. Ezt onnan jegyeztem meg, hogy az autók akkoriban még ügyet sem vetettek erre a szabályra, és rendszeresen szabálytalanul, fordítva közlekedtek az utcában. A kiszélesedő tér, ami nekem akkor hatalmasnak tűnt, teljesen egybefüggő volt és nagy kockakövekkel volt kirakva.



Általános iskolás koromban a Medve és Kacsa utca sarkára költözött nagyapám. Úgy emlékszem, ez nem működött túl sokáig, mert "nem ment a bót", és itt van egy fehér folt az emlékezetemben.



Illetve hiányérzet. Mintha itt nem emlékeznék valamire, mintha lett volna közben még egy üzlet (ráadásul arra sem emlékszem, hogy a Medve u 19. alatti két portál közül melyik volt az övé, gyanítom, hogy a kisebb, ezt még ki kell derítenem), mert a következő üzlet már középiskolás koromban a Katona József utca elején működött, közel a mai WestEnd-hez. Pont a bolt előtt volt a végállomása a 43-as autóbusznak, ami Újpestig közlekedett, jelentős forgalommal, hiszen akkor még nem létezett metró. Ez jelentősen megdobta a kereskedés forgalmát is. Nagyapám ezután már nem vitt több boltot. A Hegedűs Gyula utcai tágas, 110 négyzetméteres lakásunkból is elköltözött Máriaremetére, ebben nagy szerepet játszott egyrészt nagymamám halála, másrészt az, hogy fizikus apámmal nem nagyon találtak közös hangot, és ez többször fizikai incidensbe is torkollott, párszor a szemem előtt is.




Nagyapa, Máriaremete, hetvenes évek második fele
 Amit még Anyu elmondásából tudok, nagyapám jelentős megtakarításait aranyban tartotta (hasonlót láthatunk az Eldorádó című filmben), de halálakor - részben Anyu ügyetlensége miatt - ez az örökség a Nógrád megyei sógor-koma-rokonok közreműködésével valahogy kézen-közön eltűnt. Mivel ezeket az embereket én nem ismerem, soha nem is láttam, így nincs is sok esélyem arra, hogy az igazságot valaha is megtudjam. De ez nem is foglalkoztat, inkább az érdekel jobban, hogy az igazi nagyapám - Anyu elmondása szerint Dr. Gazdag István - ki is valójában. 
Nemrég érlelődött meg bennem a vágy, hogy ezt a szálat felgöngyölítsem, csak még nem tudom, hogy fogjak hozzá. A Szabolcs utcai kórház már öt éve bezárta kapuit.
Ma arra is jártam, és érdeklődtem a helyiektől, mióta van az épület ilyen állapotban (egy jobb sorsra érdemes kórház ebek harmincadján, valaha zsidó-kórház volt), és azt az infót tudtam meg, hogy hajléktalanszállót csinálnak az épület egy részéből.

A történet kísértetiesen emlékeztet engem arra, amikor a háború után a kommunisták a kastélyokból általános iskolákat, elfekvőt meg mezőgazdasági raktárakat csináltak, tönkretéve szinte mindet.
Hát ennyit a mai napról.

"...a mi sorsunk már el van intézve..."

2012. november 2., péntek

Pár szó kifli és kenyér között

Milyen jó, hogy az előbb összefutottam László Attilával a kenyerespultnál. Nemcsak azért mert jókedvem lett tőle, hanem mert így a nevére rákeresve megtudtam, hogy holnap koncertjük lesz a volt Odeonban (bár ő szerényen nem is említette), és azt is, hogy ott van a székhelye (ideiglenesen) a Budapest Jazzklubnak. Váltottunk pár szót a Jazzy dalpályázatáról (évek óta zsűritag, az első három évben mi is részt vettünk rajta Csabival), mondtam neki, hogy az öcsémék idén is indultak a Groovus-sal. Tök képben volt, bár nem árult el semmit az eredményről, csak hogy 11-én lesz a gála. Viszont elfelejtettem neki gratulálni az indiai projektjéhez.


Forrás: nol.hu

...ma asszem elmentem otthonról...

Csináltam egy új mappát a számítógépemen. Adataimat ezentúl a

:)

2012. november 1., csütörtök

Játszó nő

"...ha kockáztatunk, veszíthetünk. Ha nem kockáztatunk, mindig vesztünk..."



Övék ez a cirkusz

5 év, 800 száraz kollódium fénykép, 1 videó. Timelapse másképpen. Nekem nagyon szimpatikus megközelítés. Több a Kecskeméti Fotókör blogjában.
A hang is nagyon jó.