2012. november 16., péntek

Az életmentő Leica

Hetven éve és három hónapja történt az az esemény - öt nappal Horthy István halála előtt -  ami miatt 2000. júliusában felkerestük a Pasaréti út közelében lévő otthonában az akkor 84 éves Dr. Szentpétery Tibort. Már nem tudom, kitől hallottuk a történetet, hogy a fotós életét a keleti fronton a fényképezőgépe mentette meg. A hír igaznak bizonyult, olyannyira, hogy valamilyen védett helyről (padlás vagy ilyesmi) előkerült az említett kamera is. Tulajdonosa gondosan becsomagolta, pontosabban egy olyan házilag készült zárt dobozkát készített neki, aminek kizárólag celofánszerű oldalain keresztül lehetett csodálni a sérült készüléket. A háború óta dobozban lévő szerkezetet a beszélgetés alatt hirtelen kinyitotta az egykori haditudósító: úgy gondolta, hogy ehhez a cikkhez mégsem lehet ilyen állapotban lefotózni. A gépet rajta kívül én érinthettem meg először. A későbbiek folyamán készültek cikkek és film is a történetről, fotózták a gépet is, de ezek az első (csomagolás nélküli), színes negatívra készült felvételek. A gép hátlapja alatt még a hajdani film darabkái is benne voltak. A Leica gyár komoly összeget és egy vadonatúj fényképezőgépet ajánlott érte cserébe, de gazdája nem adta. Az akkor készülő cikkhez korabeli fotóanyagot is kaptunk tőle.

És most következik az akkori cikk anyaga, kérdések nélkül, ahogy a történetet Dr. Szentpétery Tibor elmesélte nekünk:


"A fényképezés közben lőtték ki a szemem elöl a gépet... két lövés a karomat érte, egy a kulacsot roncsolta szét, a többi pedig a hátizsákomba fúródott. Előrenyomulás közben történt ez a galiba 1942. augusztus 15-én. Harminc méterre voltunk az ellenségtől egy templomtéren. Hasaltam és fotóztam, majd azt vettem észre, hogy a fal mögül tüzelnek rám.
Sorozatlövés, hat találat. Valószínűleg megcsillant az objektív a napfényben. Szerencsém volt, a gép optikáját érte a dum-dum és kivágódott. Ott feküdtem, és azt akartam velük elhitetni, hogy meghaltam. Nem mozdultam öt órán keresztül. Fél tíztől fél háromig azzal szórakoztam, hogy néztem, ahogyan a szúnyogok és a legyek a szétroncsolt kezemre repülnek, megszívják magukat vérrel és elrepülnek. Aztán jöttek újak, azok is megszívták magukat, majd továbbrepültek és azok után is jöttek újak... Öt óra múlva egy őrvezető közelített meg az alakulatomból, nem ismertük egymást, aznap reggel osztottak be hozzájuk, de fölkapott a hátára, és rohant velem a legközelebbi biztonságos helyre.


Huszonhat évesen kezdődött az egész. Lovas tüzérként bejártam a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket. A gép mindig nálam volt, fényképeztem, tekintettel arra, hogy a harmincas évek elejétől kezdve ez nekem lételemem volt. 1942-ben, amikor a haditudósító egység szerveződött, egy országos jeligés pályázatot írtak ki, amelyre az addigi képeimből beküldtem néhányat. A végén kisült, hogy az első, a második és a harmadik is én lettem. Ezután meghívtak a szervezendő haditudósító alakulathoz. Nyughatatlan ember lévén, igent mondtam. Hatan alkottuk a századnál a fotós alosztályt. Én voltam egyedül amatőr, a többiek szakemberek voltak. Egy ideig Horthy István propagandafotósa voltam; rengeteget repültünk együtt. Nem sokkal később a Don-kanyarba vezényelték a magyar csapatot. Nem volt egyszerű ott az élet... A szervezettségen múlt szinte minden. Az alakulatok motorizálva voltak. Minden csapat a saját szakmájának megfelelően átalakított gépkocsikat használt. Volt filmes kocsi, vágókocsi, fotós, satöbbi...  A haditudósító század három szakaszra oszlott. Ezek teljesen önálló különítmények voltak. Sőt, a szakaszokon belül a rajok is önállóan, egymástól függetlenül végezték a feladatukat. Hajnaltájt kivonultunk a frontvonalhoz kocsikkal, amíg lehetett, kiugrottunk, a filmes ment riportot készíteni, az újságíró témát keresett, a fotós szintén. Mindenki egyedül. Ha viszont parancs volt, szigorúan azt kellett teljesíteni. Általában délután hat óra tájékán találkoztunk egy megbeszélt helyen.

Fotó: Dr. Szentpétery Tibor

 Mindig ott dolgoztam, ahol történt valami, az ellenség pedig egyáltalán nem kímélte a sajtót. Fegyverem pedig a fényképezőgép volt. Azzal viszont lövöldöztem. Muníció volt elég, csak igényelni kellett, és kaptuk az Agfa filmeket. 1942. június elején kerültem ki a frontra és augusztus 15-én sebesültem meg. Ez alatt a rövid időszak alatt viszont több, mint ezer képet készítettem. A filmeseknek azonban rosszabb volt a helyzetük. Sokan azt állítják, hogy a felvételek a hátországban készültek, megrendezett körülmények között. Eloszlatnám ezt a tévhitet; az akkori filmfelvevők felépítésük miatt nem voltak alkalmasak a haditudósításra, mivel az optika fölött helyezkedtek el a szalagok, így még mielőtt a filmes az optikán keresztül bemérhette volna a terepet a lövészárokból, magasan előtűnt a gép felső része. Könnyű célpont. Voltak tehát olyan helyzetek, amelyeket csak úgy tudtak filmezni, hogy az esemény után az eredeti helyszínen újra berendezték a terepet és forgattak. Hitelét nem vesztette el a film, élesben viszont gyakran öngyilkosság lett volna dolgozni. Nem volt kecmec, amint észrevettek, tüzeltek.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
Az anyagot mindennap leadtuk a parancsnokságon, onnan továbbították a fővezérségre, ahonnan futárok hozták fel Budapestre. Itt kidolgozásra küldték az anyagot az arra illetékes laktanyákba, majd cenzúrázták őket. A közölhető képeket a sajtó a nyilvánosság elé tárta, a többit pedig archiválták. 1943 tavaszán leszereltek a sebesülésem miatt, ősszel pedig újra behívtak, mint parancsnok. Nem sokkal utána elkövetkezett az az idő, amikor a szovjetek kelet felől fokozatosan ellepték az országot, így a felgyülemlett több ezer filmet menteni kellett. A folyamatosan érkező anyagok a fotósok emblémájával ellátva egy állványrendszeren sorakoztak, így ebben a formában kezelhetetlen volt ez a hatalmas mennyiség. A kazettákból kivettem a filmeket, és folyamatosan föltekercseltem őket három darab filmes pléhdobozba. A célunk az volt, hogy megmentsük ezt a történelmi anyagot az utókor számára. Egy autókerék belsejébe dolgoztam be a filmesdobozokat, majd elástuk egy biztos helyen. Négyen tudtunk a hollétéről. Januárban parancsra Németországba mentem, persze ott is fotóztam pár ezer méternyi anyagot, és hadifogságba estem. Hazaérkezésem után tudtam meg, hogy négyünk közül az egyik félelmében kiásta az anyagot, benzint locsolt rá és meggyújtotta. Ott égett minden. Semmi sem maradt. A Magyar Honvédség teljes fotónegatív anyagát megsemmisítette. HA-ZA-Á-RU-LÁS! Katasztrófa. Nekem az volt a szerencsém, hogy az én összes negatívomról készítettem egy 9x12-es nagyítást, majd az események felgyorsultával, rendezetlenül, ömlesztve tároltam, itthon pedig egy ládába dobtam a pince legsötétebb zugába. Negyven évvel később, amikor beteg feleségemet ápoltam, belebotlottam a rég elfeledett ládába. Körülbelül 700 kép feküdt egymás hegyén hátán. Amint volt egy kis időm, és nem a feleségem ágya mellett voltam, nekiláttam a rendszerezésüknek. Néhány évvel később muzeológusok jöttek fel hozzám, hogy az 1956-os forradalomról készült fotóimból válogassanak ki egy kiállításra valót. Egyikőjük véletlenül a nyitott könyvszekrényre pillantott, és meglátta az albumba rendezett háborús képeket.
- Önnek vannak doni képei? - kérdezte. Vannak - válaszoltam. Még fél év sem telt el, a Várban kiállítást rendeztek a Don-kanyarnál készült képeimből, amely hét hónapon keresztül nyitva volt.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
A hadifogságból hazatérve a háború után egyenesen Kaposvárra kerültem az internáló táborba. Nem tudtak velem mit kezdeni, mert semmi papirom sem volt. Két hét múlva megszöktem. Nem a felelősség elől, hanem hogy értesítsem a családomat, akik két éve nem hallottak felőlem, hogy itthon vagyok, élek! Hazaérkeztem Budapestre, és amint beléptem a lakásba, édesanyám azzal fogadott, hogy menjek be a kórházba, mert édesapám nagybeteg. Mosdatlanul, koszos ruhában, fáradtan elsiettem édesapámhoz, meglátogatni. Kórházba érkezésem után másfél órával meghalt. A temetés után föladtam magam, a rendelkezésükre álltam. A szerencse ott is velem volt. Az eljárás folyt ellenem - közben vaskos dossziényi anyag gyűlt kihallgatásra vittek, őriztek. Az egyik ilyen alkalommal, egykori bajtársammal futottam össze, aki szintén a haditudósítóknál szolgált, de akkorra már százados lett. Két hét múlva szabad voltam. Munkát kellett keresnem. A háború előtt szerzett jogi diplomámat és doktori címemet nem tudtam hasznosítani a múltam miatt. Nem volt más választásom, fotóműtermet létesítettem, és feketén kezdtem gyermekeket fényképezni. Néhány év múlva az államosítás elől megmentettem a berendezéseket, és fotólaborban kezdtem ismét dolgozni. Egyik alkalommal az igazgató hivatott, kezében tartva egy háború előtti Pesti Hírlapot, amelynek címlapján a csíksomlyói passióról készített képem szerepelt. Ön készítette? - kérdezte. Igen - válaszoltam. Kirúgott. Úgy, hogy vissza sem mehettem a szobámba. Kivezettek a kapu elé, és a rendész hozta utánam a kabátomat. A törzslapomon ettől kezdve az állt, hogy klerikális riporter vagyok. Nem volt könnyű ezek után munkát szerezni. Végigjártam a múzeumokat a Néprajzitól kezdve az Iparművészetin keresztül a Természettudományiig és így tovább, mert ezekre a helyekre fél évvel utánam érkezett meg a törzslapom, így tehát fél évem volt mindig egy helyen, aztán mennem kellett. Az volt a szerencsém, hogy a múzeumok egymástól függetlenül adminisztráltak. Lassan aztán elfogytak a múzeumok, így kénytelen voltam szólni az egyik barátomnak, hogy dugjon el valahová, és hagyjanak engem nyugodtan élni. Ismét szerencsém volt: elhelyezkedtem a Híradástechnikai Kutatóintézetnél 1953-ban, és onnan is mentem nyugdíjba. A múzeumokban eltöltött rövid időszakok alatt viszont jó nevet szereztem magamnak, így másodállásba hívtak vissza. Régészeti feltárásokon vettem részt. Végigfotóztam a Vár újjáépítését, az Aquincum és a Hadrianus Palota feltárását is. Hála a főnökömnek, elengedett.



Persze ott volt 1956 is, a nyakamban pedig a fényképezőgép. A családomnak azt mondtam, hogy lemegyek kenyérért. Jártam az utcákat és fotóztam: Corvin-köz, Aradi utca... Kapcsolatban voltam a filmesekkel, vég nélkül kaptam tőlük a filmeket, amiket én fűztem a kazettákba. Ezekből még ma is van. Ezeket használom. Kifogástalanok. Szóval a kis kirándulások alkalmával született képekből annyi összegyűlt, hogy ma azt mondják a Hadtörténeti Múzeumban, hogy a budapesti eseményekről ilyen nagy anyag nincs magánkézben.



1996-ban visszamentem a Don-kanyarhoz. Fájdalmas. Fél évvel sebesülésem után egy nap alatt több mint 40 ezer ember halt meg. Hogy összesen mennyien, azt nem lehet tudni. Egy biztos: több tízezerrel százezer fölött. Négy éve láttam a tömegsírok nyomait, rátaláltam arra a helyre, ahol megsebesültem. Tisztán kiemelkedik az egykori futóárok a maga elszíneződött vöröses zöldjével. Egyik 42-es fotómon a szélmalom épen állt, előtte a rohanó, állig felfegyverzett, akcióban lévő rémült katonák. Ma a szélmalomból már csupán csak az alapzat kivehető... 


utóirat: egy olvasómtól kaptam a linket, ahol ez a fotó szerepel. Köszönöm (lásd megjegyzések):

 

2 megjegyzés:

  1. A cikkhez kapcsolódóan nekem pedig lenne egy képem.
    http://s8.postimage.org/k81z3lvp1/haditudosito.jpg
    Üdv: Landser
    www.landser.hu

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés