És most következik az akkori cikk anyaga, kérdések nélkül, ahogy a történetet Dr. Szentpétery Tibor elmesélte nekünk:
"A fényképezés közben lőtték ki a szemem elöl a gépet... két lövés a karomat érte, egy a kulacsot roncsolta szét, a többi pedig a hátizsákomba fúródott. Előrenyomulás közben történt ez a galiba 1942. augusztus 15-én. Harminc méterre voltunk az ellenségtől egy templomtéren. Hasaltam és fotóztam, majd azt vettem észre, hogy a fal mögül tüzelnek rám.
Sorozatlövés, hat találat.
Valószínűleg megcsillant az objektív a napfényben. Szerencsém
volt, a gép optikáját érte a dum-dum és kivágódott. Ott
feküdtem, és azt akartam velük elhitetni, hogy meghaltam. Nem
mozdultam öt órán keresztül. Fél tíztől fél háromig azzal
szórakoztam, hogy néztem, ahogyan a szúnyogok és a legyek a
szétroncsolt kezemre repülnek, megszívják magukat vérrel és
elrepülnek. Aztán jöttek újak, azok is megszívták magukat, majd
továbbrepültek és azok után is jöttek újak... Öt óra múlva
egy őrvezető közelített meg az alakulatomból, nem ismertük
egymást, aznap reggel osztottak be hozzájuk, de fölkapott a
hátára, és rohant velem a legközelebbi biztonságos helyre.
Huszonhat évesen kezdődött az egész.
Lovas tüzérként bejártam a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket.
A gép mindig nálam volt, fényképeztem, tekintettel arra, hogy a
harmincas évek elejétől kezdve ez nekem lételemem volt. 1942-ben,
amikor a haditudósító egység szerveződött, egy országos
jeligés pályázatot írtak ki, amelyre az addigi képeimből
beküldtem néhányat. A végén kisült, hogy az első, a második
és a harmadik is én lettem. Ezután meghívtak a szervezendő
haditudósító alakulathoz. Nyughatatlan ember lévén, igent
mondtam. Hatan alkottuk a századnál a fotós alosztályt. Én
voltam egyedül amatőr, a többiek szakemberek voltak. Egy ideig
Horthy István propagandafotósa voltam; rengeteget repültünk
együtt. Nem sokkal később a Don-kanyarba vezényelték a magyar
csapatot. Nem volt egyszerű ott az élet... A szervezettségen múlt
szinte minden. Az alakulatok motorizálva voltak. Minden csapat a
saját szakmájának megfelelően átalakított gépkocsikat
használt. Volt filmes kocsi, vágókocsi, fotós, satöbbi... A haditudósító
század három szakaszra
oszlott. Ezek teljesen önálló különítmények voltak. Sőt, a
szakaszokon belül a rajok is önállóan, egymástól függetlenül
végezték a feladatukat. Hajnaltájt kivonultunk a frontvonalhoz
kocsikkal, amíg lehetett, kiugrottunk, a filmes ment riportot
készíteni, az újságíró témát keresett, a fotós szintén.
Mindenki egyedül. Ha viszont parancs volt, szigorúan azt kellett
teljesíteni. Általában délután hat óra tájékán találkoztunk
egy megbeszélt helyen.
Fotó: Dr. Szentpétery Tibor |
Mindig ott dolgoztam, ahol történt
valami, az ellenség pedig egyáltalán nem kímélte a sajtót.
Fegyverem pedig a fényképezőgép volt. Azzal viszont lövöldöztem.
Muníció volt elég, csak igényelni kellett, és kaptuk az Agfa
filmeket. 1942. június elején kerültem ki a frontra és augusztus
15-én sebesültem meg. Ez alatt a rövid időszak alatt viszont
több, mint ezer képet készítettem. A filmeseknek azonban rosszabb
volt a helyzetük. Sokan azt állítják, hogy a felvételek a
hátországban készültek, megrendezett körülmények között.
Eloszlatnám ezt a tévhitet; az akkori filmfelvevők felépítésük
miatt nem voltak alkalmasak a haditudósításra, mivel az optika
fölött helyezkedtek el a szalagok, így még mielőtt a filmes az
optikán keresztül bemérhette volna a terepet a lövészárokból,
magasan előtűnt a gép felső része. Könnyű célpont. Voltak
tehát olyan helyzetek, amelyeket csak úgy tudtak filmezni, hogy az
esemény után az eredeti helyszínen újra berendezték a terepet és
forgattak. Hitelét nem vesztette el a film, élesben viszont gyakran
öngyilkosság lett volna dolgozni. Nem volt kecmec, amint
észrevettek, tüzeltek.
Fotók: Dr. Szentpétery Tibor |
Az anyagot mindennap leadtuk a
parancsnokságon, onnan továbbították a fővezérségre, ahonnan
futárok hozták fel Budapestre. Itt kidolgozásra küldték az
anyagot az arra illetékes laktanyákba, majd cenzúrázták őket. A
közölhető képeket a sajtó a nyilvánosság elé tárta, a többit
pedig archiválták. 1943 tavaszán leszereltek a sebesülésem
miatt, ősszel pedig újra behívtak, mint parancsnok. Nem sokkal
utána elkövetkezett az az idő, amikor a szovjetek kelet felől
fokozatosan ellepték az országot, így a felgyülemlett több ezer
filmet menteni kellett. A folyamatosan érkező anyagok a fotósok
emblémájával ellátva egy állványrendszeren sorakoztak, így
ebben a formában kezelhetetlen volt ez a hatalmas mennyiség. A
kazettákból kivettem a filmeket, és folyamatosan föltekercseltem
őket három darab filmes pléhdobozba. A célunk az volt, hogy
megmentsük ezt a történelmi anyagot az utókor számára. Egy
autókerék belsejébe dolgoztam be a filmesdobozokat, majd elástuk
egy biztos helyen. Négyen tudtunk a hollétéről. Januárban
parancsra Németországba mentem, persze ott is fotóztam pár ezer
méternyi anyagot, és hadifogságba estem. Hazaérkezésem után
tudtam meg, hogy négyünk közül az egyik félelmében kiásta az
anyagot, benzint locsolt rá és meggyújtotta. Ott égett minden.
Semmi sem maradt. A Magyar Honvédség teljes fotónegatív anyagát
megsemmisítette. HA-ZA-Á-RU-LÁS! Katasztrófa. Nekem az volt a
szerencsém, hogy az én összes negatívomról készítettem egy
9x12-es nagyítást, majd az események felgyorsultával,
rendezetlenül, ömlesztve tároltam, itthon pedig egy ládába
dobtam a pince legsötétebb zugába. Negyven évvel később, amikor
beteg feleségemet ápoltam, belebotlottam a rég elfeledett ládába.
Körülbelül 700 kép feküdt egymás hegyén hátán. Amint volt
egy kis időm, és nem a feleségem ágya mellett voltam, nekiláttam
a rendszerezésüknek. Néhány évvel később muzeológusok jöttek
fel hozzám, hogy az 1956-os forradalomról készült fotóimból
válogassanak ki egy kiállításra valót. Egyikőjük véletlenül
a nyitott könyvszekrényre pillantott, és meglátta az albumba
rendezett háborús képeket.
- Önnek vannak doni képei? -
kérdezte. Vannak - válaszoltam. Még fél év sem telt el, a Várban
kiállítást rendeztek a Don-kanyarnál készült képeimből, amely
hét hónapon keresztül nyitva volt.
Fotók: Dr. Szentpétery Tibor |
A hadifogságból hazatérve a háború
után egyenesen Kaposvárra kerültem az internáló táborba. Nem
tudtak velem mit kezdeni, mert semmi papirom sem volt. Két hét
múlva megszöktem. Nem a felelősség elől, hanem hogy értesítsem
a családomat, akik két éve nem hallottak felőlem, hogy itthon
vagyok, élek! Hazaérkeztem Budapestre, és amint beléptem a
lakásba, édesanyám azzal fogadott, hogy menjek be a kórházba,
mert édesapám nagybeteg. Mosdatlanul, koszos ruhában, fáradtan
elsiettem édesapámhoz, meglátogatni. Kórházba érkezésem után
másfél órával meghalt. A temetés után föladtam magam, a
rendelkezésükre álltam. A szerencse ott is velem volt. Az eljárás
folyt ellenem - közben vaskos dossziényi anyag gyűlt kihallgatásra
vittek, őriztek. Az egyik ilyen alkalommal, egykori bajtársammal
futottam össze, aki szintén a haditudósítóknál szolgált, de
akkorra már százados lett. Két hét múlva szabad voltam. Munkát
kellett keresnem. A háború előtt szerzett jogi diplomámat és
doktori címemet nem tudtam hasznosítani a múltam miatt. Nem volt
más választásom, fotóműtermet létesítettem, és feketén
kezdtem gyermekeket fényképezni. Néhány év múlva az államosítás
elől megmentettem a berendezéseket, és fotólaborban kezdtem ismét
dolgozni. Egyik alkalommal az igazgató hivatott, kezében tartva egy
háború előtti Pesti Hírlapot, amelynek címlapján a csíksomlyói
passióról készített képem szerepelt. Ön készítette? -
kérdezte. Igen - válaszoltam. Kirúgott. Úgy, hogy vissza sem
mehettem a szobámba. Kivezettek a kapu elé, és a rendész hozta
utánam a kabátomat. A törzslapomon ettől kezdve az állt, hogy
klerikális riporter vagyok. Nem volt könnyű ezek után munkát
szerezni. Végigjártam a múzeumokat a Néprajzitól kezdve az
Iparművészetin keresztül a Természettudományiig és így tovább,
mert ezekre a helyekre fél évvel utánam érkezett meg a
törzslapom, így tehát fél évem volt mindig egy helyen, aztán
mennem kellett. Az volt a szerencsém, hogy a múzeumok egymástól
függetlenül adminisztráltak. Lassan aztán elfogytak a múzeumok,
így kénytelen voltam szólni az egyik barátomnak, hogy dugjon el
valahová, és hagyjanak engem nyugodtan élni. Ismét szerencsém
volt: elhelyezkedtem a Híradástechnikai Kutatóintézetnél
1953-ban, és onnan is mentem nyugdíjba. A múzeumokban eltöltött
rövid időszakok alatt viszont jó nevet szereztem magamnak, így
másodállásba hívtak vissza. Régészeti feltárásokon vettem
részt. Végigfotóztam a Vár újjáépítését, az Aquincum és a
Hadrianus Palota feltárását is. Hála a főnökömnek, elengedett.
Persze ott volt 1956 is, a nyakamban pedig a fényképezőgép.
A családomnak azt mondtam, hogy lemegyek kenyérért. Jártam az
utcákat és fotóztam: Corvin-köz, Aradi utca... Kapcsolatban
voltam a filmesekkel, vég nélkül kaptam tőlük a filmeket, amiket
én fűztem a kazettákba. Ezekből még ma is van. Ezeket használom.
Kifogástalanok. Szóval a kis kirándulások alkalmával született
képekből annyi összegyűlt, hogy ma azt mondják a Hadtörténeti
Múzeumban, hogy a budapesti eseményekről ilyen nagy anyag nincs
magánkézben.
1996-ban visszamentem a Don-kanyarhoz.
Fájdalmas. Fél évvel sebesülésem után egy nap alatt több mint
40 ezer ember halt meg. Hogy összesen mennyien, azt nem lehet tudni.
Egy biztos: több tízezerrel százezer fölött. Négy éve láttam
a tömegsírok nyomait, rátaláltam arra a helyre, ahol
megsebesültem. Tisztán kiemelkedik az egykori futóárok a maga
elszíneződött vöröses zöldjével. Egyik 42-es fotómon a
szélmalom épen állt, előtte a rohanó, állig felfegyverzett,
akcióban lévő rémült katonák. Ma a szélmalomból már csupán
csak az alapzat kivehető...
utóirat: egy olvasómtól kaptam a linket, ahol ez a fotó szerepel. Köszönöm! (lásd megjegyzések):
utóirat: egy olvasómtól kaptam a linket, ahol ez a fotó szerepel. Köszönöm! (lásd megjegyzések):
A cikkhez kapcsolódóan nekem pedig lenne egy képem.
VálaszTörléshttp://s8.postimage.org/k81z3lvp1/haditudosito.jpg
Üdv: Landser
www.landser.hu
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés