Szokások

Nemrégiben szó volt már az 1938-ban megjelent Bihar-vármegye monográfiája című kötetről. Amikor Komádiban voltam, nem csak azt a pár oldalt fotóztam ki magamnak, hanem minden egyes lapját megörökítettem az emeleten található kis szobám erkélyén, a falusi kakasszó és kutyaugatás kellemesen zsongító háttér-atmoszférája mellett.
Legjobban a néprajzi fejezet kötötte le a figyelmemet, amit - úgy döntöttem - több részletben közre is adok. Nemcsak azért, mert az ízes szép magyarsággal megírt szövegben olyan fordulatok vannak, amik a mai köznyelvből már kivesztek, hanem azért is, mert a zárt szokásrendszerű régi társadalom működésének megismerése rengeteg mai kérdésre is választ ad. Először az eredeti oldal, majd a bedigitalizált folyó szöveg. A hiedelmekről szóló következő rész itt található.

SZOKÁSOK

A népi társadalom élete évszázados szokások, sőt alapjaikban egészen ősi szokások gátja között folyik. A szokásnak a közösség minden tagja számára nem, kor, családi állapot, vagyoni helyzet szerint rendelkezése van az élet minden adottságában. Már az eddigiek során is találtunk ide tartozó példákat, de hogy milyen aprólékos dolgokra is kiterjed a figyelme; azt az ételvívési móddal szemléltetem: – Aki a mezőn dolgozóknak (kapásoknak, aratóknak) ételt visz, az a kasornyába kötött edény fülét hátul hagyja, mert ez a szokás. Aki előre fordítja, annak, ha egyéb vaskos igét nem is, de ezt a szelídebbet feltétlenül utána kiáltják: »Nehezen várják azt!« A fontosabb alkalommal: keresztelővel, lakodalommal, temetéssel járó szokás némely részlete pedig párbeszédbe és mozdulatokba rögzítődött. Azt gondolhatná valaki, hogy e regulák között élni nehéz és terhes. Ez azonban nem így van. Ezen szabályokba belenő a falusi ember és nemhogy terhére lenne, hanem még inkább segíti, megmenti őt a-csetlés-botlástól. Előtte nem lehet probléma, mikor hogyan viselkedjék, kit hogyan szólítson, mikor hogyan kezdje a beszélgetést, stb Mindenkor csakis úgy cselekedhet, ahogyan a szokás diktálja, mert ha eltér ettől, megszólják, elítélik, hírbehozzák, gúnyt űznek belőle. Azt azonban ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy a népi szokás merev. Mindegyik paragrafusa hágy szabad teret, ahova ki lehet lépni, de csak: kinek, kinek! Annak, aki ezt a lépést bukdácsolás nélkül meg tudja tenni, aki rátermett, akinek minden cselekedete talpraesett. Az ilyen embert nemhogy elítélnék, sőt még inkább kedvelik, mert hiszen elevenséget, frissességet hoz a számtalanszor látott és hallott ceremóniák közé. Utánozni azonban nem ajánlatos! A legügyesebb utánzónak is olyasmit szoktak mondani, amit nem irhatok le ide. Viszont az sem jelent jót, ha mindent felvesznek valakitől, mert ebből nyilvánvaló, hogy bolondosnak tekintik az illetőt. Azt mondják rá: tilinkós, vagy ha nő: féltűzhelyes.

Régen a mocsarak és a járhatatlan útak korában, szinte mindegyik falu külön elzárt világ volt. Természetes tehát, hogy a népszokás nem egységes az egész vármegyében, sőt még annak kisebb részeiben sem, hanem falunként különböző. Miként a közmondás tartja: »hány ház, annyi szokás.« Ami az egyik faluban illendő, az a szomszédos községben már nevetséges lehet, amit ott elvárnak, azt emitt sértésnek veszik. Vidékinek többnyire meg bocsájtják, ha elvéti a rendet, hiszen »másfalusi«, de a legények nem ilyen elnézők és bizony sokszor megagyabugyálják miatta egymást. Az idegen nem győz eléggé óvakodni a ballépéstől. »Láb alatt van, mint az udvari ember Debrecenben.«

A népi szokások leginkább szembeöltő csoportját a keresztelői, lakodalmi és temetési ceremóniák alkotják. Ez az oka, hogy a fenti cím alatt rendszerint ezek leírását találja az olvasó. Én a mindennapi társadalmi érintkezés szokásait mutatom be helyettük. Teszem ezt egyrészt azért, mert már az eddigiek folyamán is a hétköznapi munkájában foglalatoskodó és nem a parádéban levő embert kísértük figyelemmel; másrészt pedig azon okból, hogy ezeket az alkalmi szokásokat már Osváth Pál (Bihar-vármegye Sárréti-járása leírása, 1875. című könyvében) és Vende Aladár (megyénk Borovszky Samu által szerkesztett régebbi monográfiájában) leírta. Harmadik oka választásomnak, hogy viszonylag ezek azok a szokások, amelyek, helyt-helyt némi árnyalati eltéréssel, nagyobb területre is érvényesek!

A közösségben élő emberek egymás iránti elemi kötelességük a szívest köszöntés és annak hasonlón való fogadása. Aki nem köszön, vagy nem fogadja, az kényes. Az ilyenre viszont ez igaz szentencia: »aki kényes, bolond is.« Egyik sárréti községünkben egy embert azért nem tartottak bíróságra alkalmasnak (bár az volt), mert: »buta, hiszen nem köszön és a köszöntését sem fogadja mindenkinek«. – A szegényebb ember köszönti a nála gazdagabbat. Ez az általános szabály. Minél szegényebb valaki, annál több embernek köszön a faluban. A nemek szerinti különbözőség sem jön tekintetbe; idősebb szegény asszony is előre köszön a fiatalabb gazdának, sőt még gazdalegénynek is. De emberséges dolognak számít és tisztesség éri az olyan fiatal gazdát, aki előre köszönti az öreg cselédet (-személyt), akármilyen szegény legyen is az. A szegénysorsú leány szintén előre köszön a gazdag fiúnak. A nemek szerinti különbözőséget csak egyenlő vagyoni állapotúak veszik maguk között figyelembe. Ez esetben a férfi előre köszön a nőnek, öregek közt azonban még él az a régebbi szokás, hogy ebben az esetben is a nő köszön előbb. Természetes, hogy egyenrangúak között a fiatalabb köszönti az idősebbet.

Ezen általános szabályok alól azonban van kivétel. Feltétlenül előre köszönni tartozik, aki a házhoz, az udvarba jön. Még ha gyerekkel találkozik is. Ilyen esetben utána teszi a köszöntésnek: fiam, lányom, vagy ha legény, eladólány az érkező, ezt: te gyerek. Meg aztán a köszönés is kurtább ilyen esetekben. Pl.: »Jó napot, te gyerek!« Szintén előre köszön az is, aki a kapuban álldogáló, tanyázgató, vagy az utcán álldogálva beszélgető felnőttek mellett elhalad.

Az előbb említett egy esetet kivéve, a gyerek köteles mindenkit előre köszönteni. Ha ezt elmulasztja, a kárhoztatást szüleire háramlítják. Megkérdezik tőle: »Ki fia-bornya vagy, fiam? Apád, anyád nem tud tisztességre nevelni?« A nem köszönő iskolás gyerektől pedig ezt kérdezik meg: »Tán a csürhéről eresztenek benneteket?"

Csókkal való üdvözlés nők között szokásos. Rokonok és barátnők csókolják meg egymást látogatás alkalmakor, de ha utána találkoznak, elmellőzik.

 A katonának menő fiútól azonban már így búcsúzik el a család, valamint a férjhez adott leánytól is, amikor elviszik a háztól. A kézfogás viszont kizárólag a férfiak szokása. A ritkán találkozó ismerősök köszöntik vele egymást, de bizonyos rendkívüli esetekben – ünnepies alkalommal a községházán, vásárban, másfaluban – még a szomszédok is kezet nyújtanak egymásnak. Fiatal fiúkkal nem fognak kezet. »Látom, hogy be vagy rúgva, Feri – monda egy legény a komájának, – még evvel a kis fattyúval is kezet fogsz.« Nőnek csak akkor nyújt kezet a férfi, ha mint idegen, valamilyen ügy elintézése végett jár a háznál. – Köszönéskor a kalap megemelése nem szokásos. Szélének három ujjal való megérintése a nagyobb tiszteletadást jelzi. Távolról fejbólintással köszönnek.

De a köszöntő szavak megválasztásának is regulái vannak! Aki csak így köszön: jó reggelt, jó napot, jó estét, – az miért mondja, ha nem kívánja!? Sajnálja a szót; fél, hogy elkopik a szája! Ilyen röviden csak fiatalok köszöntik egymást. A hosszabb »jó napot adjon Isten, szerencsés jó estét kívánok, nyugodalmas jó éjszakát kívánok«-féle köszönéseket pedig már régiesnek tartják. Egy legény ez utóbbival köszönt el s azt mondta neki a nénje: »úgy köszönsz, te Pista, mint nagyapánk.« A köszöntés „adjon Isten” -nel való fogadása is öreges, azt mondják.

Sok esetben maguk a köszöntő szavak nem elégségesek, mondani kell meg hozzájuk valamilyen szokásos jó kívánságot vagy barátságos kifejezést. A reggeli találkozás pl. ilyen párbeszéddel jár:

– Jó reggelt kívánok.

– Jó reggelt kívánok.
– Használjék az éjszakai nyugodalom, ha volt.
– Köszönöm. Viszont kívánom. Volt.
– Köszönöm. Volt nekem is.

Étkezés idejekor érkező jövevény utána teszi a köszöntésnek: »Jó étvágyat kívánok a délebédhez.« Vagy: frostokhoz, vacsorához, – aszerint, hogy melyik alkalmával lép be. »Köszönjük« rá a válasz és »Része legyen benne, jöjjön közelebb« hívással intivitálják az asztalhoz. Akit dologban érnek, annak a köszöntését »jó munkálódást kívánok«-kal toldják meg. A kapu előtt üldögélőhöz »tanyázgatik, tanyázgatik?« szavakkal közelít az arra járó és csak akkor köszönti, amikor elébe ér. Nagy barátságtalanság, ha éppen csak köszön neki. A vásárban találkozó ismerősök feltétlenül így szólítják meg egymást: »Nízkélődik, nízkélődik?« és akkor köszönnek csak., ha meg is állanak beszélgetni. A betegtől meg így köszönnek el: »Jobb erőt, egészséget kívánok.« A vén asszonyok azonban nem irgalmaznak, hanem »csendes kimúlást kívánok«-kal távoznak el a súlyos beteg ágya mellől.

Tréfás emberek reggelenként így köszöntik egymást: ,»Használjék a vacok«, vagy »Pálinkás jó reggelt kivánok«. A »jó reggelt« köszöntést pedig így fogadják: »Pálinkával egyvelegest.« Dehát ez csak tréfa, ami megjárja egyszer-egyszer, de ennyi elég is belőle.

Miként a köszöntés, úgy a megszólítás formasága is kor, vagyoni állapot és nem szerinti különbséghez igazodik.

A régiszabású megszólítások helyett ma már a maga használata általános. Elvétve előfordul, hogy a vagyonos osztálybeliek a közéjük tartozó öreget kelmednek szólítják, a szegényebb néposztálybeliek pedig kendnek, illetőleg nénémasszonynak a maguk körébe tartozót. De az egyik bajomi fiatal asszony is azt mondta, mikor kendezték az apját: »Nem kennek már, hanem vikszolnak.«

Egyenlő rangúak az idősebbet bátyámnak, nénémnek szólítják, a fiatalabbat pedig öcsémnek, húgomnak és tegezik. Többnyire azonban csak a nevén nevezik a fiatalabbat. A húgom vagy ha asszony az illető: a húgomasszony megszólítást mindinkább elhagyják s az öreg emberek szavajárása lesz. A bácsi és néni csak nem nagy korkülönbség esetén illendő, mert egyébként bizonyos lekicsinylő árnyalata van. Ha a legény és a leány annakidején együtt jártak iskolába, tegezik egymást s a teggeződés az egy falurészen lakók között egész életükön át megmaradhat. A korkülönbség igen nagy súllyal esik a latba. Az ellene vétő férfi az alig néhány esztendővel öregebb társától is ilyen rendreutasítást kaphat: »Nem fűztünk együtt bakkancsot!« Ez úgy értelmezendő, hogy nem együtt töltötték a katona-időt s adja meg a tiszteletet.

A gyermekkorban általános a tegeződés, úgy a 18. életév körül aztán »Nem őriztünk együtt kondát« (vagy mint a lányok mondják: libát) figyelmeztetéssel megtörténik a társadalmi tagozódás és ettől kezdve a szegény magázza volt gazdagabb iskolatársát. Az egymás közelében lakók és szomszédok között azonban továbbra is megmarad a tegeződés, mindaddig, míg a gazda-fiú meg nem házasodik, a leány férjhez nem megy. Ettől fogva amannak kijár a »gazda-« titulus, melyet a keresztnévvel együtt.ejtenek; pl így: »Antal gazda.« Ez a címzés az említettek részéről egész életen keresztül megmarad, míg másoktól a »gazduram« megszólítás illendő. Viszont a »gazda« emezeket tegezi, más idegenebb szegényembert pedig magáz. De tegezi a szegénysorsú fehércselédet is, ha vele egyidős, vagy fiatalabb. A nála idősebb szegényt bácsinak, néninek szólítja. A szolgalegénynek a neve és »te fattyú«, vagy »te fiú« a megszólítása. Pásztorembernek a bátyám megszólítás jár; a bácsiért akármelyik megneheztelne. Többnyire bátyámnak szólítják a csőszt is. A gazdaasszonyt az udvarba, a házhoz bejáró szegénység asszonyomnak szólítja, ott pedig, ahol az öreg gazdasszony is él még, kisasszonyomnak szokás címezni. Idegenek a férje nevének használatával szólítják a gazdaasszonyt, pl. így: »Varjasné asszony«. A néném, néni megszólítás úri személyek részéről is sértés. Egy gazdaasszony így figyelmeztette a szokást nem ismerő fiatal embert: »Szabó néninek, lelkem, semmije sincs, Szabóné asszonynak meg háromszáz köblös földje van!«

Igen minden gazdaudvarba »bejár« egy-két szegény napszámos család, melynek valósággal ott nőnek fel egymást követő nemzedékei. Mikor milyen munkának van az ideje, azt végzik. Többnyire nem is pénzért dolgoznak, hanem természetes javakkal (terménnyel, állattal, élelemmel) elégítik ki őket. Ami a gazdáé, azt is említik: »a mienk«. És úgy viselik, mintha valóban övék volna. Emez erkölcsi jóért viszonzásul, a gazda bátyámnak, nénémnek hívja az öregeket; a gyerekekkel, fiatalokkal magát bátyámuramnak, feleségét nénémasszonynaak szólíttatja. Ez a bejáró rendszer, patriarchális izével, a jobbágy-zsellér világból maradt, amikor a nemesi udvarban való szolgálat a katonaságtól is mentesítette a fiatalokat. A bejárókról a végrendeletben is meg szoktak emlékezni. Bútort meg »őtő ruhát« örökölnek. Ezért mondta az egyik legény: »A dédapám is ebben az udvarban nőtt fel; egyrészes vagyok már én a vagyonban. «

Az ismeretlen, idegen ember megszólítási módjára is van szabály. Talán abból a meggondolásból indulva ki, nogy nem lehet előre tudni, kicsoda-micsoda az illető, a megtisztelő bátyám, vagy ha öreg, a kigyelmed megszólítást használják. 

Szegényes öltözetű emberrel állván szemben, a bátyám szót a kenddel társítják, pl.: »Hova megy kend, bátyám?«" A fiatalabbat öcsémnek, az egykorút atyafinak, földinek titulálják. Ismeretlen nővel ha beszélnek, férfiak, nők egyaránt kerülik a megszólító szót. Idősebb szegényasszonynak öreganyám, vagy röviden anyám a megszólítása és ezenkívül igen gyakori még a szülém is. A legény megáll szekerével az út szélén gyalogoló öreg asszony mellett: »Na, üljék fel Kend, szülém; majd hamarább érkezik így!«

A megszólító szó, ha magában áll, idegenül hangzik, ezért ismerősök körében elébe illesztik a keresztnevet is. De a név használatának szintén módja van. Gyermekeket, legényeket, leányokat becéző képzéssel alakított nevükön szólítanak: Marci (Márton), Inci (Imre), Baji (Bálint), Gyuszi (Gyula), Berti (Albert), Laci (László), Julcsi-Julcsa-Julis (Julianna), Erzsi-Erzsók-Erzsus (Erzsébet), Tercsi-Tercsa, (Terézia), stb. A gyerek pl. így hívja legény ismerősét: »Marci bátyám«. Házasság után azonnal a név anyakönyvi alakját használják, de nőknél a becéző alak megöröködhetik. Sőt vannak női nevek – mint pl. az itt említettek, – melyeknek anyakönyvi alakját hallani sem lehet. Ezeket úgyszólván nem is tekintik neveknek. Gazda fiúkat, leányokat a szegényebb ember rendes nevükön szólít, ha már kinőttek azok a gyermekkorból. – A legények beszédközben a család- és keresztnév sorrendiét németesen megfordítva, emlegetik egymást, pl.: Sanyi Demjén, Kari Mile. Ez a mód, kétségtelenül, a közös hadsereg emléke. Legkedvesebb komájukat testvérnek szólítják.

Az utcán való viselkedést is árgus-szemmel figyeli a falu és nagy kedvvel bírálgatja. Ami itt történik, arról leghamarabb tudomást szerez, mert: »A sötétnek szeme, a nádfalnak füle van.« Öreg cselédekkel keveset törődnek már, a de a fiatalokkal szemben annál inkább nincsen irgalom! – .Asszony a leány a családján kívül álló férfival nem mehet végig az utcán. Természetesen, társalgásba meg éppen nem ereszkedhet. Ha mégis megszólítaná a férfi, akkor öt-hat lépéssel elhaladva mellette, félig visszafordulva válthat vele pár szót, de hangosan, hogy a közeli udvarokon levők meghallhassák! A halk beszédet arra magyaráznák, hogy valami titkos közleni valójuk van. Fiatal asszony azonban legénnyel még így sem beszélhet. A leány, ha utána megy a legény, beszélhet hozzá, – nehogy megsértse – de ne lassítsa meg a lépését, a fejét tartsa fel és a hangos szót csak a válla fölött eregesse hátra. Ez komoly illemszabály, szokás! Sokszor előfordul, hogy leány és legény a mezei munkából hazatérőben találkoznak. Ilyenkor a leány nem mehet a legény mellett, hanem az út másik szélén, le sem ülhet véle az útfélen. Ha eme szokástól jeltérne, az nemcsak a határban dolgozó embernek szúrna szemet, hanem a fiú is félreérthetné. Ha a legény szekéren van és invitálja a leányt, akkor felszállhat, ha vannak a közelben, akik látják ezt. De ekkor sem ül az ülésre, a legény mellé, hanem hátul a szekéroldalra, vagy az alsövényre. A kapát, vagy ami szerszám nála van, a kezében tartja, mert erről tudják meg mások, hogy éppen csak útközben szállott fel. De vannak híres legények, akiknek a szekerére nem ülhet fel, akárhány tanú lenne rá. – Nem hagyják szó nélkül, ha a fehércseléd az utcán »forgatja a fejét«. Asszony még csak betekinthet az. udvarokra, elmenőben, de a leány nem nézhet se jobbra, se balra, meri megszólnák: »Miért villog? Kit keres?« Szigorúan veszik a »takarodóhúzás« utáni utcán járást is. A szokás véleménye szerint, amelyik fehércseléd hozzátartozója nélkül ilyenkor is kívül találtatik a kapun, nem tisztességes személy az.

A feleséges emberek is könnyűszerrel megítélés alá kerülhetnek! Nekik sem illik asszonyokkal, leányokkal beszélgetni az utcán, meg éjszaka csavarogni, módja nélkül kocsmározni.

A szokás illemtana egyedül a legényeket engedi hosszú pórázra. Jobbára csak bizonyos alkalmakkor várnak el tőlük hagyományos modort, de ilyenkor is elnézőbbek velük szemben. Helytelen cselekedetük inkább csak egyedek és érdekcsoportok ítéletét váltja ki, a közösség mindig talál számukra enyhítő körülményt. Sok esetben azon elfogadott elv alapján védik őket, hogy minél inkább kitombolja magát a legény, annál jobb házasember válik belőle. Az élő fába is belekötött, a közösség mindenik tagjával ujjat húzott már az, akit a falu rosszának kiáltanak ki.

A más házánál való megjelenésnek, háziak részéről pedig az érkező fogadásának szintén vannak formaságai. Ezúttal csupán a hétköznapi látogatás szokásait vesszük figyelembe, amely valamilyen ügyből kifolyólag történhetik, mert hétköznapon tanyára (beszélgetésre) menni, vendégeskedni nagy figyelmetlenség volna. Ez csak téli időben szokás. Máskor szorgos munka járja és a hosszasan diskuráló vendég feltartóztatná a ház népét, dolga végzésében.

Egyszerű helyen járva, okosabban teszi a látogató, ha nem kopogtat, mert ennél a rigmusnál, hogy:

Kinn tágas, benn szoros,
Kürtőre kormos,

még különbséget is hallhat. Kopogtatni nem szokás. A régi hiedelem szerint ugyanis a kopogtatásra adott »szabad, lehet« választ a Gonosz magára vonatkoztatná és a látogató mellett a házba osonna. A sokszor igen drasztikus rigmusok voltaképpen tehát nem a látogató személyének, hanem a nyomában settenkedő gonosznak, rosszfélének szólnak.

A másfalusi ember belépéskor leveszi a kalapját, megmondja a nevét és hogy honnan jött, pl.: »N. N. a becsületes nevem, Újfaluból. »Isten éltesse« – válaszol a gazda és ő is megmondván a nevét, hellyel kínálja meg a látogatót. Felszólítja, hogy tegye fel a kalapját. Ha módosabbnak látszik, az asztal melletti lócához tessékeli. A jövevény aztán: »Hát hamarosan megmondom, mi járatban vagyok« szavakkal bevezetve, előadja mondani valóit. – Ugyanígy cselekszik a házhoz nem járatos falubeli is, azzal a különbséggel, hogy nem mutatkozik be. Ha nem ismerik és a beszélgetésből sem tudnák kihüvelyezni kilétét, akkor másoktól kérdezősködnek utána. A kb. egykorúak azonban a nagy községben is ismerik egymást, öregebbek meg is kérdezik a fiataltól. Ha meg nem sértem, kedves, kinek a fia? Olyan ismerős, ránézve...« – Figyelmesebb idegen, ha a pitarban nem talál senkit, elkiáltja: »Jó napot kívánok!« És megvárja, míg a házajtót kinyitják és kinéznek. »Nem ront be.«

A család által ismert ember, ha ritkán fordul is meg a háznál, nem veszi le a kalapját. A szíveslátás foka elsőbben is abban nyilvánul, hogy. hova ültetik; a kemencepadkára, az ágy mellett álló székre .vagy a »fő-helyre«, az asztal melle. A megbecsült vendégnek »helyet törülnek«. A háziasszony letörli kötőjével a lócát, széket, ahova leültetik. Ha kora délelőtt köszöntött be, a gazda pálinkával is megkínálja. »Isten éltesse« kívánsággal szokás elfogadni a poharat, amire ez a válasz: «Egészségére kívánom. « A szívesen látott embert nemcsak a ház elejéig, hanem a kapuig kíséri a gazda és a kaput is ő teszi be utána. – A kellemetlen látogatót azonban még hellyel kínálni is »elfelejtik«. Jöttére a házimunkát sem hagyják abba, sőt nagyobb szorgalommal végzik. Elmenőben ki se lépnek utána a házajtón. – Női látogatót nem szokás az asztal mellé ültetni, hanem a padkára, vagy az ágy melletti székre.

A szokások rendjét ma már mindenütt megbontotta a nemzetközi divat és a szép rend helyett elszomorító zűrzavar támadt. Külső behatás az előző korszakokban is volt, de szinte észrevétlenül olvadt szét a népi lelkiség kohójában. Erre az olvasztó tűzre volna most (talán sürgősebben, mint valaha) felette nagy szükség.

 A hiedelmekről szóló következő rész itt található.