2014. december 28., vasárnap

maihamvas

Sajnos a HB örökségét ápolók (bár inkább úgy fogalmaznék, hogy az azokból hasznot húzók) gondolkodásmódjára jellemző, hogy ahogy megjelenik a youtube-on néhány mű a mestertől, azonnal hisztiznek, hogy vegyék le. Mintha egy a napokban megjelent popzenei CD anyagáról lenne szó, nem egy olyan kulturális örökségről, amit a hatvanas években gépelt lapokon terjesztettek, és amit sokkal több embernek kéne ismerni.
Így aztán nem nagyon van arra esély, hogy olyanokhoz is eljusson, akik nem hallottak még róla és nem fogják célzottan keresni a könyvesboltban. De így legalább ráakadhatnának. Ehhez kéne egy kis rugalmasság a fejekben.

Itt az Ünnep és közösség című írása volt, de leszedték, így én is.

2014. december 27., szombat

indusztrialmjuzik

Az elektronikus zenecsinálás olyan, mint a földimogyoró evés - ha az ember elkezdi, nem lehet abbahagyni. Ezért szánom rá magam ritkán, mert annyi a lehetőség, szinte végtelen számú hangszín, effekt, minta, hogy nehéz kikeveredni belőle. Elkezded, és egyszercsak rájössz, hogy lassan már éjjel van, egy napja nem ettél, nem is érzed, hogy éhes lennél, csak nyomkodsz, tekersz, másolsz, mintát veszel, zengetsz, eq-zol.
És közben kint leesik a hó.

Déli napozás északon

Az a jó a december második felében, hogy derült időben pont rásüt az ágyra úgy fél 11-től a napocska, és olyan kényelmesen lehet napozni, mint a tengerparton. Ha ez még két napig kitart, olyan színem lesz, mint aki most jött a nyaralásból valahonnan egy jó kis mediterrán szigetről. Úgyhogy ma be se vettem a téli napi D-vitamin adagomat.
De holnaptól már borús lesz, gondolom.

Képkotyvasztás-ujjgyakorlatok

Az ember akkor foglalkozik legtöbbet a kamerák képminőségével és a filmek utómunkájával úgy általában, amikor épp nincs valami konkrét leforgatni- vagy megvágnivaló. Ha van, abban a pillanatban a tartalom válik sokkal fontosabbá a technikai paramétereknél. Ma volt időm színtelítettséggel, gradációval, fekete-fehér konverzióval bíbelődni, de sokadszor is rájöttem, hogy ezeket csak úgy általában majdhogynem felesleges próbálgatni, mert egy adott feladat úgyis felülírja majd az addigi tapasztalatokat, még ha a gyakorlás egy részének hasznát is veszem. Csak hát az ipar egyre jobb és jobb kamerákat állít elő, és az ember a sárga irígységtől vezérelve próbálja saját technikájából is kicsavarni, amit csak lehet. 
És sok mindent lehet, persze.
Ezt megelőzően tegnap meg ma a videóállvány fa részeit festettem az erkélyen. Ez viszont biztos hogy nem fog szokásommá válni. De legalább már ma nem szentségeltem. Még egy varrónőt kell szereznem, aki megvarr két hengeres huzatot a váll-rész szivacsborításaira - illetve csak két textilre kell majd tépőzárakat varrni - és befejeztem a barkácsolást egy jó időre, asszem.

2014. december 26., péntek

Danubius kútja

Az 1883 októberében átadott Danubius-kút eredetileg a Calvin téren állt. A díszkút terveit Cziegler Gyula pályaművének felhasználásával Ybl Miklós vetette papírra. Szobrait Fessler Leo mintái alapján Brestyánszky Béla, a többi díszt pedig Marchenke Vilmos készítette. A száz tonnás medencekövet Budakalászról szállították, egy erre a célra épített speciális kocsival. A legenda szerint tartottak attól, hogy a Margit-híd nem bírja majd el a terhelést. A II. világháborúban az alkotás súlyosan megrongálódott. 1945 után a szép Calvin térből gyakorlatilag egy nagy átmenő forgalmú autós kereszteződést csináltak, a kutat pedig az Erzsébet téren állították fel. Szobrait - egy kivételével - újra kellett faragni. A magasban álló főalak Ister, azaz Danubius, Poszeidónhoz hasonló pózban ábrázolták. A talapzat sarkain ülő három nőalak a Duna három mellékfolyóját, a Tiszát, a Drávát és a Szávát személyesíti meg. Dráva a kezében kagylókat és csigákat tart, Tisza kezében háló, melyből kecsegék hullanak alá. A szobor hátterében a hatalmas óriáskerék mindig odavonzza a turistákat, hogy elkészítsék a maguk fotósorozatát. Persze ehhez nem kell turistának lenni. Ez például most az enyém :)
Szándékosan nem készítettem olyan képet, ami az egész kutat láttatja. Akit érdekel, az menjen el, és fedezze fel a helyszínen.










2014. december 25., csütörtök

napéjegyenlőtlenségmárcsökken

És holnap legyen még olyan idő, hogy lehessen bringázni meg fotózni a városban, aztán nem bánom, jöhet egy kis tél. Nyűgösen, de megengedem. Addig majd filmötleteket gyűjtök, szinopszist meg zenét írok, amíg elhúz.

Karácsonyi szabadok

ma alkonyatkor, a Lánchídról fotózva

2014. december 24., szerda

A gyöngyszemű lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, ame­lyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengje­nek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsak volt: nem lehe­tett velük látni.
A leány születése óta sötétben élt, ám mégis olyan fényességet árasztott maga körül, hogy aki látta, megcsodálta. Kislány volt még, amikor az édesanyja ész­revette, hogy a parányi igazgyöngyök fényleni kezdenek, és ahogy a kislány nő, egyre erősebb lesz a fényük. A kislány persze mit sem sejtett ebből, hisz azt sem tudta, mi az, hogy igazgyöngy, azt pedig még kevésbé, hogy mi az a fény.
Nem látta soha fölkelni a Napot, és nem tudta, milyen alakú a Hold. A csil­lagokat is csak maga elé képzelte. Nem tudta megkülönböztetni a villám cikázá­sát a tűz fényétől vagy a gyertya pislákolásától, és nem tudta azt sem, miért más a virággal borított nyári rét, mint a téli hómező. Azt sem ismerte, milyen a sárga, milyen a kék, azt pedig még kevésbé, hogy milyen lehet a zöld és milyen a piros. Egyetlen színt ismert csak: a feketét. Nem látott fákat, madarakat és állatokat, és legnagyobb bánatára nem láthatta édesapja arcát és édesanyja mosolyát sem.


Így igaz, ahogy mondom: soha nem látott még mosolygó arcot, mégis ismerte a mosolyokat. Ha valaki, akárcsak távolról is, rámosolygott, melegség vette körül, és erről a melegségről azonnal fölismerte a mosolygást. És így volt a többi dolog­gal is. Nem látta soha fölkelni a Napot, de ismerte a Nap érintését, és álmatlan éjjeleken a Hold titkait is kifürkészte. Nem látta a fákat, de ismerte a susogásukat, mert a fák minden éjjel újabb és újabb történeteket meséltek neki.
Nem látott madarakat sem, de a hangjukról fölismerte őket, és a madarak nyelvét is jól értette. Az állatokat is a hangjuk alapján tudta megkülönböztetni, s még véletlenül sem keverte össze a kutyát a macskával, a tehenet a kakassal, vagy a széncinegét a kék cinegével.
A leány a kezével ismerte meg a föld keménységét, a vizek puhaságát meg a homok selymességét. Simogatni tudta a szeleket, mert a szelek megtanították őt simogatni. És kezébe tudta venni a hópelyheket, mert a hópelyhek megtanítot­ták őt figyelni, és játszani tudott az esőcseppekkel, mert az esőcseppek megtaní­tották örülni.
A Gyöngyszemű Lány az illatokat és az ízeket ismerte legjobban. Mivel nem látta a színeket, édesanyja azt mesélte neki, hogy a kék égnek vaníliafagylalt-íze van, a kizöldült fű olyan, mint a savanyúalma, a sárga virágok pedig a méz ízére hasonlítanak. A hajnali ébredésnek málna íze volt, az eső a főtt kukorica ízére hasonlított Ébredéskor málnaszemek gurultak a párnán, az esős napokon főtt kukoricaszemek peregtek ujjai között. A Gyöngyszemű Lány szerette édesanyja meséit, mert úgy érezte, hogy mese közben mindent lát, amiről édesanyja mesél. Nem a szemével látott ilyenkor, de a mesék már csak ilyenek: nem a szemnek mutatják meg magukat.
Azt mondtam, hogy a Gyöngyszemű Lány a szeme nélkül is látott mindent, és ez valóban így volt. Egy valamit azonban nem tudott látni, bárhogy próbálko­zott is. És ez a valami nem volt más, mint a karácsony. Édesanyja hiába mesélt neki a fenyők mindenütt keresztet formáló ágairól, hiába adta kezébe a szúrós ágakat meg a csillogó üveggömböket, és hiába sütötte meg a legfinomabb mézes­kalácsokat, a Gyöngyszemű Lány sírva mondogatta: „Nem látom! Nem látom! A karácsonyt sehogyan sem látom!"
Akkor az édesanyja az ajándékokról mesélt neki, amelyeket a karácsonyfa alatt találnak az emberek. Elmesélte, hogy vannak gömbölyű, szögletes és összevissza formájú ajándékok, amelyek különféle színekben pompáznak. A Gyöngyszemű Lány abbahagyta a sírást, és megkérdezte:
- Az ajándék milyen ízű?
- Az attól függ, ki adja és hogyan - felelte az édesanyja. - De azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándék más, mint a többi ajándék.
- Miért más? - kíváncsiskodott a kislány.
- Azért - válaszolta töprengve az édesanyja. -, mert a karácsonyi ajándékot akkor is megkapod, ha nem beszélsz róla senkinek.
- Más, mint a születésnapi ajándék?
- Egészen más. A születésnapi ajándékkal téged ünnepelünk. Megünnepeljük azt. hogy mennyit nőttél, mennyit okosodtál egy év alatt. A karácsonyi ajándék pedig olyan...
- Milyen?
- A karácsonyi ajándékkal nem téged ünnepelünk.
- Hanem mit? - kérdezte türelmetlenül a Gyöngyszemű Lány. Édesanya magához húzta a kislányt.
- Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőz­nek. A karácsony a titkos kívánságok titokzatos útja! Senki nem tudja igazán, mi történik ezen az éjjelen... De én azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándékokkal a titkos kívánságok titokzatos útját ünnepeljük.
A Gyöngyszemű Lány nem értette pontosan édesanyja szavait. Fejében egyet­len mondat csilingelt: „Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőznek".
Az ő szívében is rejtőzött egy titkos kívánság. Látni akarta a karácsonyt! Nem tapintani, szagolni, ízlelni és hallani, mint a többi dolgot, hanem LÁTNI! Életében először látni akart!
Esténként, amikor álomra hajtotta a fejét, másra sem tudott gondolni, mint erre a kívánságára. Elsuttogta a szélnek, a hónak, az ablakot beborító jégvirág­nak, és a napsugaraknak: „Látni szeretném a Karácsonyt!" És a szél, a hó, a jég­virág és a napsugár tovább adták a kívánságot. A szél elröpítette, a hó magába zárta, a jégvirág kikristályosította, a napsugár pedig szerteszórta, s mire eljött a karácsony, a Gyöngyszemű Lány suttogása már tizenkétszer bejárta a világot, keresztül-kasul átrepült a jéghegyeken, óceánokon, erdőkőn és városokon, meg­ült a házak tetején, a templomtornyokon és a legmagasabb hegyormokon, lezú­dult a sebes hegyi patakokkal, és ott volt minden hópehelyben.
Így érkezett el a karácsony. A Gyöngyszemű Lány már reggel ünneplőbe öltö­zött, aztán odaült az ablak elé, és várta, hogy a kívánsága teljesüljön. Dél lett, és nem történt semmi. Délutánba hajlott az idő, és még mindig nem történt semmi. És az este is eljött, de Gyöngyszemű még mindig nem látta a karácsonyt. Szeméből apró gyöngyök kezdtek hullani, és sírása az erdőig hallatszott.
És akkor történt valami. A szeméből hulló apró gyöngyök gurulni kezdtek a padlón, és egyre fényesebbé váltak. Kopogásuk előbb lágy muzsikává szelí­dült, majd lassan minden gyöngy olyan messzire zengő hangot hallatott, mint a jégen szánkázó, megannyi széttört jégszilánk. Gyöngyszimfónia vagy jégszim­fónia volt ez? Ki tudná megmondani? Olyan zene, ami nem volt még a világ­ban. A könnyek zenéje, ami a fájdalomból fakadt. A Gyöngyszemű Lány hall­gatta a muzsikát, és arra gondolt, összeszedegeti a gyöngyöket, berakja mindet egy ládikóba, és ezt teszi a karácsonyfa alá. Letérdelt a padlóra, és kezével egyen­ként tapogatta ki a gyöngyöket. A gyöngyök a tenyerében is tovább muzsikáltak, és akkor sem hallgattak el, amikor a ládikóba zárta őket.
Amikor összeszedte az utolsó darabot is, felállt, és messzire zengő ládikójával a karácsonyfa felé indult. Érezte, hogy a ládikó vezeti, nincs szüksége botra, és nincs szüksége arra sem, hogy a kezével tapogassa a bútorokat. Látott, pedig nem a szemét használta.
És akkor ott, félúton a gyerekszoba és nappaliban álló karácsonyfa között, megértette, hogy a karácsony nemcsak neki, hanem mindenkinek láthatatlan. Mert nem a fenyők zöldjében, nem a gyertyák fényében, és nem is az ajándé­kok gömbölyűségében és szögletességében kell keresni, hanem a szív muzsikájá­ban. Ládikóval a kezében így ért a karácsonyfa elé a Gyöngyszemű Lány, aki látni szerette volna a karácsonyt, és akinek azóta is két igazgyöngy fénylik a szeme helyén.
Boldizsár Ildikó

2014. december 23., kedd

Karácsonyi ellensúly


Unokatestvérem, Gábor megígérte, hogy segít a készülő kameraállványom befejezésében. Még az ellensúly hiányzott, három kilónyi vas összebizgentyűzve egy tömbbe, amit a kitünő műszerész-ezermester, Töreki Ferenc szerkesztett nekem össze mindenféle karácsonyi hangulatot produkáló szerszámmal. A műhelyben, amikor nem ilyen unokaöcsi-kívánságokat teljesítenek, komoly dolgokat szoktak készíteni. Itt történt például az első S91-es busz összeszerelése, amiről írtam már. A remek járgány többször volt már próbajárat a gellérthegyi 27-es meg a várbusz vonalán, és azóta Skandinávia útjain is van belőle néhány. A képen látható sínek pedig a Vasúttörténeti Park kisvasútjának mobil pályái lesznek, amikor a kis csühögő különböző vidéki helyszínekre látogat majd.



Az állványom már sokkal színpadképesebb állapotban van, mint a képen, mert azóta már rajta van egy fekete gumiborítás a fehér PVC-n, de még a fa alkatrészeket is le kell festenem feketére és az ellensúlyt is le kell burkolnom, hogy civilizált helyekre is be tudjak menni az új eszközzel. Amíg Ferenc dolgozott, kipróbáltam, hogyan mutat mindez videón, és néhány werkfotót is készítettem.

Itt még elég fapados szegény

2014. december 22., hétfő

1989. december 22. - Egy tekercs film története

Ezt a történetet már 2013. február nyolcadikán megírtam és közzétettem itt. Nem szoktam bejegyzéseket átmozgatni, de most a kerek évforduló miatt mégis megteszem. Picit persze aktualizáltam.

Mozgalmas nap lehetett. Közös tekercsen van egy céges névnapi buli a Vörösmarty téri üvegházban, amit azóta már lebontottak (és építettek helyette egy majdnem ugyanolyan rondát). Akkoriban ott dolgoztam a Képcsarnok vállalatnál, a hetediken. (Jó kis zenészeknek való állás volt.) Aztán egy kocka a Ferenciek terénél (akkor Felszabadulás tér), a Curia utcai fotósbolt oldalán egy Ceauşescu-plakátról, aki akkor már nem gyilkolt, viszont az életéből csak három nap volt hátra. A következő néhány expozíció a repülőtéren készült (gondolom, végigsétáltam a Váci utcán és metróval mehettem ki), ahol Nagymama (majdnem) 84 évesen élete első repülőútjára készült Berlinbe, hogy meglátogassa Adamis Gábor unokatestvéremet, aki akkoriban családostul kint élt. Gábor szülei, Géza bácsi és Babu néni búcsúztatják éppen a képen, és azt hiszem, Nagymamát meglepetésként érhette, hogy én is kimentem... ez a meglepettsége látszik, ahogy rám néz. 
Hazafelé pedig úgy tűnik, autóval megálltunk a Pöttyös utcánál, meglátogatni Lulu bácsit, nagymama öccsét. Gondolom, valamilyen szembántalma (esetleg műtéte?) lehetett, a nagy napszemüveg miatt...
A régi filmtekercsek (ha kellő információ és dátum is van a tasakjukra írva) nagyon hasonlóak egy bloghoz - itt például gyönyörűen kirajzolódik egy huszonöt évvel ezelőtti, történelmi korban játszódó napom, napunk.
(A diktátor bácsit nem az időbeni sorrendbe illesztettem be, jó neki ott hátul is.)

Meglepetés erejével hatott felbukkanásom











2014. december 21., vasárnap

Tudom, hogy a párolt zöldséget külön írjuk, de...

Kamera vállállvány építés közben egy gyors munkaebéd. Hülyeségre azért mindig akad egy kis idő... Tudom tudom, a tányér szélét azért letörölhettem volna meg nem ártott volna egy kis díszítés sem, de azért annyira nem akartam sok időt ezzel vacakolni. 


Az egész évi egészséges pároltzöldség-hal-pároltzöldség-rizs-csirke-brokkoli-pároltzöldség-joghurt-zabpehely-gyümölcs-rizs-pároltzöldség kombó után végre összedobtam egy jó kis gulyást, és ahelyett, hogy farkaséhesen nekirontottam volna, elkezdtem csavarkulcsokkal összeházasítani. Kész elmebaj. De maradt még két és fél liter, azzal elleszek egy darabig...

Alice

A moszkvai zeneszerző, Dmitry Selipanov mindössze 27 éves, de elég sokféle zenei stílusban alkot. Az alábbi videóban kivételesen nem játszik, de tehetsége így is átüt a produkción.

 

2014. december 20., szombat

Laposvas

A mai élénk szél jót tett a városnak. Kisöpörte a szmogot, a port, és csodaszép alkonyi színeket varázsolt. A levegőben semmi pára...a Bazilika kupolája, az óriáskerék és a Szabadság-szobor is borotvaélesen látszott az ablakból az előbb. 
Tegnap biciklivel mentem Gazdagrét környékére laposvasért (aki saját maga tervez és rak össze kamera-vállállványt, az vessen magára, már egy hete szívok vele, főleg a netes információgyűjtéssel, az anyagok, alkatrészek beszerzésével) és hihetetlen tavaszi idő volt, viszont a szmog elég rendesen megült. A város egyetlen hatalmas beállt dugó volt, csak nem parafából, hanem autókból. A volt Osztyapenko-szobor két kilométeres körzetére még nagy jóindulattal se lehet ráfogni, hogy kerékpárbarát-környék, nem könnyű a Poprádi úthoz átverekedni magát az embernek a vaskereskedésbe. (Még a régi 7-es úton is kell menni egy darabig, nincs más lehetőség.) A San Lorenzo névre hallgató telepen a hölgy úgy nézett rám, ahogy a királypingvinekre szoktak a Kalahári-sivatagban: Ó-bu-dá-ról bi-cik-li-vel?  Miután felvilágosítottam, hogy Óbuda nem Kazahsztánban van, nincs messze, és majdnem mindennap megyek ennyit szezonban, kezdte elhinni, hogy ez lehetséges. De ez az irodista lányka volt. A vasat egy másik néne hozta elő és vágta a körfűrésszel 40 centis darabokra (6 méteres szálakban van). Először, amikor megérkeztem és még a telep előtt a kútnál matatott valamit, majdnem adtam neki egy százast, mert azt hittem, kéregető. Mikor megkérdeztem, hogy mióta csinálja ezt a férfiaknak való munkát, Horváth Charlie-ra emlékeztető hangján közölte, tizennégy éve. Nem csodálom, hogy ez ráült az egész lényére, füstös fekete arcára, kérges tenyerére...
Szóval nincs már szmog, az állványom is készül (fenyőlécből és PVC-csőből, csak az ellensúly lesz vasból). Egy napig csiszoltam a furatokat az erkélyen, hogy bele tudjam csusszantani a csöveket (az asztalosnak harminckettes helyett csak harmincas fúrója volt), közel jártam hozzá, hogy az egészet kicsesszem a hetedikről, jó darabig nem akarok csiszolóvásznat, reszelőt és főleg fűrészport látni). De szuperstabil mozgó kameraképem lesz, események felvételéhez ideális. Csak a tesztidőszak, kiegyensúlyozás stb. után le kell festeni feketére, mert egyelőre úgy néz ki a cucc, mint egy gyerekágy nemtudommilyen alkatrésze.
Ha sügérről is írnék ebben a bejegyzésben, akkor feltétlenül ezt a címet adnám neki ("Sügér"  - vagy  "Egy sügér utóélete" - esetleg "Sügérek és mosolyok"  - jól hangzik, hmmm) de mivel egy ilyen témakört semmiképpen nem lehet beleerőszakolni sem a szeles alkony, sem pedig a KKVÁ (készülő kamkorder vállállvány) témakörébe, így maradok a laposvasnál. Bocs.


2014. december 18., csütörtök

Torony iránt...

...is tanúsítottam érdeklődést a visszapillantó tükör közelében. 
Mintha a fotón egy színházi függöny mögött, díszletnek tűnő Csipkerózsika-torony magasodna. Valójában Újlipótváros egyik kapualja alatt húzódik meg ez az épület, néhány lépésre a Gorcsev korcsmától (ami névadója habitusához nagyon passzoló módon "bizonytalan ideig zárva tart"). Az udvarban megbúvó házat érdekes módon még sohasem vettem észre, pedig évtizedekig éltem a kerületben, nem is olyan messze ettől a helytől. Védik is territóriumukat az itt lakók, a bejáratnál hangsúlyos a tábla: Magánterület!




2014. december 16., kedd

Állítva

Az Audio Technica AT-825 típusjelű sztereó mikrofonomnak már elég régóta elszállt az egyik oldala. Nem mertem elvinni szervízbe, mert a másik kapszuláját nagyon jól lehetett használni, és tartottam tőle, hogy esetleg azt is elrontják. De mivel nagyon szeretem ezt a mikrofont (korábban vettem már fel vele csellót, szopránszaxofont, cserépdobokat, klasszikus operaáriát, József Attila verseket, Móra Ferenc regényt, rádióinterjút madárcsicsergős májusi erdőben, sőt, Sipeki Zoli akusztikus gitárját is sztereóban), végül mégis rászántam magam, lesz ami lesz. Ezt a típust már régóta nem gyártják és egyébként se lehetett Magyarországon kapni - Amerikában használják stúdiókban, például akusztikus zongorát rögzítenek vele.

Ez nem az enyém, csak szakasztott olyan

Ma kész lett a cucc, és csodák-csodája, jó is. Állítólag az állás közben porosodik a kapszulája, és nem egyformán (egyik oldal 12 dB-vel halkabb volt, és nagyon zajos lett)...  azt mondta a szerelő, hogy állítva tároljam, és időnként forgassam.
Hmm... mintha Stradivari hegedű készítéséhez szárítanék faanyagot... nyolc évig nem forgattam ezt a szerencsétlent, most besokallt. De hogy a csudába lehet egy mikrofont állítva tárolni? Még nem találtam ki. De mindig tanul az ember.

2014. december 14., vasárnap

Tükröm-trükköm...

A képeket, - amik ilyenek voltak eredetiben - különböző nézőpontokból rögzítettem a Katona József utca végén. Néhány türelmetlen autós dudált, amikor az úttesten bóklásztam, kaptak egy mosolyt cserébe. A tükör keretét Photoshopban megpróbáltam fedésbe hozni (nagyjából sikerült, bár tökéletesen nem lehetett), és így egy érdekes szekvencia állt össze.A képre kattintva kicsiben is megnézhető a sorozat, nekem úgy az izgalmasabb.


A második verzióban az alulnézetből eredő torzítást is korrigáltam, így közel kör formájú lett a tükör. Mindenki eldöntheti, melyik tetszik neki jobban.

2014. december 12., péntek

Nagyobb, hosszabb, váratlan

A tegnapi sirályos rámozdulást filmre is felvettem, ilyen tízszeres lassításban, amikor elkapja a légtornász a kenyeret. Az első felvétel normál tempóban van, másodszor van a lassítás.

Mélyből feltörő

Vajon mik lehetnek ezek, és hol voltak/vannak? Elolvashatod itt.







nyers werkek:


2014. december 10., szerda

még a B betűs neveknél...

maradva, meg persze a zenénél. De ezúttal városnevek, Dominic Miller két gyönyörű darabjához köthetőek. Az alsóból nem találtam jobb minőségű képet, de a hang jól szól. Dominic egyébként jövő januárban Új-Zélandon kezdi azt a turnét, ami tavasszal Európában folytatódik, és ahol nem ő, hanem Sting és Paul Simon lesz a két főszereplő... Krakkó, Prága, Berlin... Pestre most nem jönnek..
Egyszer Csabival láttuk játszani: egy pesti Sting-koncert után meglépett, és a Petőfi-híd lábánál azon a mittudoménhogyhívják szórakozóhelyen adott egy fű alatti koncertet, amiről csak zenészek tudtak. A barátja, a billentyűs Mike Lindup (Level 42) direkt azért jött Budapestre, hogy örömzenéljenek egyet. Voltunk vagy huszan (lehet, hogy kicsit többen), mivel nem volt meghirdetve, de őrült jó volt, nagyjából ez a műsor. Meg egyszer a Millenáris Parkban is láttam egy akusztikusgitár-fesztiválon. Ott Bachot is gyönyörűen játszott, emlékeim szerint.



Béla, aki nem magyar

áááááááááá... egyszerűen megunhatatlan ez az ember.... konkrét fizikai gyönyör hallgatni, elképesztően elegáns zenei megoldások és fantasztikus harmóniaváltások, gyönyörű hangszerelés.... nem bírok lefeküdni.....

2014. december 9., kedd

Bőr-kedd Lőrincen

A Tattoo magazin következő számába fotóztam ma egy ifjút. Krisztián fodrász, fradista, és elég kevés a szabad hely a bőrén. Generációs különbség van köztünk (ezt én sosem érzem, de a karjára volt tetoválva), a két születés közé beférne Janis Joplin teljes élete plusz még három görögországi nyaralás különböző években. Lámpákkal világítottuk be a kis fodrászüzletet Pestlőrincen, plusz pár külső portrét is csináltam. Az anyagot csak holnap adom le, úgyhogy egyelőre csak képernyőmentés egy, az újság számára nem túl fontos képből... ki tudja, mit lehet és mit nem.


 Amióta rájöttem, hogy a d5100-zal miképpen lehet ugyanazt a színvilágot produkálni, mint az egyszámjegyű csúcs-Nikonokkal, azóta élvezet az ilyen munka. Nincsenek már az olcsó gépekre jellemző kifestőkönyv-színek, lehet rendes bőrszínt kreálni. Érthető, hogy a Nikon nem veri nagydobra ezt a lehetőséget, én is két év után jöttem rá - véletlenül. Persze raw-ban kell fotózni és egy külső gyártó konvertálója kell hozzá. Ráadásul azóta egy werkfilmben felfedeztem, hogy Timothy White is ezzel a cuccal konvertál, nagy baj nem lehet akkor vele.

2014. december 8., hétfő

maihamvas

Valéry azt állítja, hogy bármi történjék is, az élet megy tovább. Tény, hogy az élő víz, bármilyen módon fertőzzék is, igen rövid idő alatt a mérgeket semlegesíti, és önmagától megtisztul. Tény, hogy az élet, mint az élő víz, minden szennyet elemészt; az életnek nincs szüksége fertőtlenítésre. Nem kell megmosni, önmaga mossa magát. Az élet, ez a szent szűz, aki minden ocsmányat arannyá változtat. Az ember bármilyen összetörten és mocskosan tér meg este, mintha az éjszaka sötétségében belőle a szennyet valamely fehér hatalom kimosná, reggelre az élet benne olyan lehet,mint a kristály. Ez az élet mirákuluma.

Csak dalok 20

Volt persze más hozadéka is a keresgélésnek. Merthogy ezt már múlt hónapban fel akartam rakni, de elfelejtettem. "Jobbszélső, mint soha" - mondta ilyen esetekben egy szegedi ismerősöm, aki ugyan nem focista, hanem reklámfilmes...
Presser Gábor itt nem szolmizál, csak kézjegyeivel látja el frissen megjelent első szólóalbumát. Csak dalok, 1994. november 22. sajtótájékoztató, Vígszínház




 

talált tárgyak Lennon miatt

Lennon haláláról, meg hogy épp akkor Berlinben voltam, miegymás, már írtam. Most ki akartam egészíteni egy 1981-ben, Hennigsdorfban készült fotóval. Egy széken ülök, kezemben a Zeneműkiadó frissen megjelent Lennon-kottája, szemembe lógó haj, kifakult feketék, sohanemvolt középtónusok, részlet nélküli világosak. Persze nincs. A dolgok keresésének természetét mindenki ismeri. Soha nem kerül elő az, ami kéne, viszont minden más. Elképesztő felfordulást tudok csinálni négy és fél perc alatt. Kiborított fotósdobozok, ahol úgy-ahogy rendszerezve vannak azért a dolgok, de csak úgy-ahogy. Családi archív (tehát háború előttől egész az 1870-es évekig, ez eleve két csoportba osztva, amit megkezdett az idő, és amit nem), aztán gyerekkor, zenekar, német évek 80-82, Panka gyerekkori képei, meg hát kb 94-től a mai lét, persze a modell- meg címlapképek megint csak külön. Szóval káosz.
Minden elképzelhetetlen dolog előkerül, csak a lennonos nem. Dulovits Művészi fényképezés-kötete, 1940-es kiadás, Csoki telefonszáma, egy repülőjegy-maradék Madridból, Schuszter Lórival konzultálok valami istentudjamilyenvidéki város színpadán egy sound check előtt, háttérben az üres nézőtér, persze pont pislogok (Donald jó érzékkel kapja el ezeket, de csak történelmi pillanatokban)... egy jól megtermett német lánnyal állok az Alexanderplatzon, rajta leopárdmintás felső, ami még jobban kidomborítja kilencven feletti mellbőségét, Emerson-sziluett, szegény már rég nincs, egy lány levelezése, amit nyomtatott betűvel írt és adott nekem egy meggondolatlan pillanatában (vajon ki lehet, miért adta ide és mikor), beleolvasva valami pasijának írta ezeket valami fegyintézetbe, Pataitomi dedikál egy halom lánynak, talán Salgótarjánban, de lehet hogy Debrecen, Szomorgyuri Alapipistivel szerenádot énekel egy salgóbányai hétvégi faház előtt rajzolt bajusszal, 1987-ben....
Szóval még nincs meg a kép. De jövő december nyolcadikán kiteszem.

Ének az énekről

Egy tegnapi találkozás kapcsán (M.-el futottam össze az Iparművészeti múzeumban, akivel 15 éve nem találkoztam - már akkor is ügyes lány volt, most "glass artist" van a névjegyére írva) merült fel bennem újra a gondolat, hogy a rengeteg személyiségnek, aki bennem lakozik, egyszer szervezni kéne már egy ismerkedési estet. Lehetne énekelni is...de ezt a mondatot csak az utólag adott cím miatt szúrtam be ide, hogy legyen értelme.
Most például egy másfél évtizeddel ezelőtti jött elő bennem rövid időre. Vele se randevúztam jó ideje... Vannak szimpatikus vonásai, csak kicsit gyerek még és jól elbújt, hogy ne találjak rá ennyi ideig.

2014. december 7., vasárnap

25 év Ceaușescu nélkül, viszont Ekszt-rémmel

2015-ben folytatják a töltöttkáposzta (oh,bocsánat, Mac&Cheese)felmelegítő Pornograffitty-turnét, de sajnos már nem jönnek Európába. Francba, Lisszabonban kellett volna megnézni júliusban :) Tetszik, hogy viszonylag kis termekben játszanak, mintha a hajdani KEK-en tolnák, és Lóriék vagy kisnemes hangosítana.


Az egyetlen zenekar (a rock-tagozatról beszélek), akikért még hajlandó lennék betenni a lábamat koncertterembe.


ez viszont nem arról a lemezről van

Fiókos, ötleteknek

innen


2014. december 4., csütörtök

Maikanyarkettő - angyalok, Hold, más madarak, no és még egy fa

Shania Twain a fülemben nem hagyott sokáig bosszankodni. Mire a Jászairól ráfordultam a Balassi Bálint utcára, már helyre is állt a lelki egyensúly. Annyira hiányzott ez a kis mozgás, ideális volt a hőmérséklethez a téli öltözet (néha elvétem a rétegek számát). A Lánchídnak most az északi járdáján kunkorodtam át, sose itt szoktam. A Batthyány térnél járva már kezdett sötétedni. Pont itt van a lezárás vége a fonódó villamoscucc miatt, hát nézelődtem kicsit. Egy falka külföldi egyetemista fotózta a Parlamentet, ezen semmi csodálkoznivaló, mindig ez van egész szezonban. 



 De most a Hold is ott bújkált megint. Idén már annyi holdat fotóztam, áh, minek, de azért lőttem egy kockát a tornyok között bújkáló korongról. A várost nyáron ellepő nyomi sáskák, a formatervezéshez tökéletesen passzoló nevű MOL Bubik úgy álltak sorban a dokkolójukban, mint a nyolcvanas években egy keletnémet gyár parkolójában a dolgozók vasparipái munkaidőben. Sáskajárás helyett sáskaállás. A másik oldalon, a templom felett közben nagyon szép felhők kezdtek kialakulni, és hát ott voltak már az angyalok is. 


Kergetőztek a villanyoszlop körül, észrevétlenül lopták be a decembert a térre. Mert egyébként még nem volt semmilyen téli hangulat.
Innentől kezdve kerülőutakon lehetett a Margit-hídig jutni, de meg kell hagyni, jól megoldották. Látszik, hogy sokan kerekeznek erre, tíz éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy külön terelőutat építenek a pedálos hadnak.
A hídi buszmegállót elhagyva állt helyre a rend bicikliútilag, meg is akartam lódulni, de jobbra lenézve a kikötőre láttam, hogy a korláton úgy ülnek sorban a sirályok, mint egy alabástrom nyakláncon a szemek. Nem nagyon akaródzott levinni a bringát a lépcsőn az alsó rakpartra, de végül mégis ott találtam magam. A Hold szemben a sziget fölött, néha repülők keresztezték az útját, próbáltam egy értékelhető felvételt csinálni, de hát az én 18-105-ös objektívem meg a lomha autofókuszos d5100-am nem erre való.


Néhány közelebbi madárfellebbenést azért megkíséreltem, majd megindultam a lépcsőn fölfelé a felső rakpartra. És akkor jött még egy fa. Mintha egy sivatagi alkonyban állt volna, mögötte vöröses fénycsíkok, fölötte a fátyoldecember, jobbról-balról pedig tűzfalsziluettek zárták le a látványt. Lekattintottam, de csuda gondolta ott még, hogy ennél szebb záróajándékot nem is adhatott volna a mai nap. 


Ami azért végtére mégis csak egy átlagos nap volt. Vagy mégis? Itthon vettem már észre a Holdat megtermékenyítő madarat. Fejével az égitest húsába fúródva éppen a fogantatás pillanata jelent meg a szemem előtt. Persze a kép közepén, kicsiben, de kivágva pont blogméretű lett.


Régen így születhettek a legendák. A Szentbékkállán készült Magzat című képemmel együtt már mítosz-sorozatgyártásba is kezdhetnék. Na de az egy másik történet volt.