A Nagy Háború humora

Sokszor és sokféleképpen hallottunk, tanultunk már az I. világháború történetéről, következményeiről, máig tartó hatásairól, a találmányokról, az átalakult , modernizálódott gondolkodásmódról, amit "neki" köszönhetünk. Viszonylag kevesebb szó esik - a játékfilmeken, irodalmi feldolgozásokon kívül persze - a hétköznapokról, az átlagemberek mindennapjairól, főként nem a vidám pillanataikról. Véletlenül futottam bele A Nagy Háború anekdotakincse című gyűjteménybe, ami már 1915-ben megjelent, és rövid, többnyire vicces vagy annak szánt kis epizódokkal van tele. Most ezekből kettő:

HOGYAN MEGY A MAGYAR NÉP A HÁBORÚBA?

A villamos a Rákóczi-úton halad. Az egyik ülésszakaszban öten ülnek: két tartalékos, közös hadseregbeli csukaszürke uniformisban és két asszony és egy pörgekalapos fiúcska, talán két esztendős. A fiatalabbik tartalékossal szemben ül a menyecskéje, csinos, fiatal asszony s egész úton fogja az ura kezét. Az idősebbik tartalékos harcsabajszu, öreg vitéz, bizonyosan már az utolsó rezervista esztendejét gázolta, hogy megharsantak a háborúba hivó trombiták. Ennek a térdén ül a barnaképü, pufók gyerek, aki igen büszkén lobogtat a kezében egy nemzetiszínü papirzászlócskát, melyen ez a fölírás rivalg: "Éljen a háború!"

Csöndesen beszélgetnek. Illetőleg csak a harcsabajuszu beszél a feleségével, a fiatal pár szótlanul melengeti egymáson a tenyerét.

- A sarlót vidd vissza az Évinek.

- Már visszavittem.

Hallgatás.

- A Jóska is berukkolt már? - kérdi az asszony.

- Be. És ugyancsak hejjehujázott az úton.

Ezen mind a négy elmosolyodik. Az a bizonyos Jóska afféle népszerű alak lehet.

- Gyorson utazott, első osztályon, - teszi hozzá a nagybajszu.

- Hát szabad azon?

- A kondoktor le akarta szállítani, hogy aszongya, a rezorvista a személyen megyen, a harmadik osztálon, várja meg azt. De a Jóska nekiesett, elkezdte ölelgetni meg csókolgatni, édös atyának, kedves egy testvérének tisztölte, - ezt már nem bírta el a konduktor, úgy elszaladt, mintha kergetnék.

Kurtácskán, de jóízűen nevetnek. A gyerek megmozdul az apja ölében, mire a vitéz nyájasan lenyujtja hozzá a rengeteg bajszát és megcsókolja. Ez az egyetlen elérzékenyülés, amit a társaság megenged magának. Meg hogy a fiatalabbik házaspár keze olyan makacsul összetapad.

- Mikor indultok? - kérdi az asszony.

- Hatkor. A keletiről.

Most négy óra. Ezeknek hát már alig van idejük az együttlételre és előttük szürkél a köd, mely az embereket elnyeli. A köd, melyben most eltünik egész Európa. És nincs egyetlen könnycsepp a szempillákon, csak csöndes, mindennapi érdekü beszéd, futó mosoly, - és két összesimuló kéz, meg egy csók olykor egy kicsattanóan pufók gyermekarcon.

...Igy megy a magyar nép a háborúba.

KETTŐTŐL NÉGYIG.

A világháború elején sok rendkívüli dolog történt, de aztán megszokták az emberek.

Megszokták a hadüzeneteket is.

Egy héten két-három-négy hadüzenet. Más időkben egy is éppen elég volt, hogy világszenzáció legyen.

Most már megszokták a hadüzenetek halmozódását is.

Annyira megszokták, hogy humorizálnak rajta. A legjobb ötletük a berlinieknek támadt. Azt mondták: Ki kell függeszteni a külügyi hivatal portájára egy táblát s azon ez álljon:

Hadüzenetek naponkint csak 2-től 4-ig fogadtatnak el.