Byrd

Árminálunkbabám

Mindig is bírtam, amiket művel... amikor megszűnt az a régi magyar közösségi oldal, direkt lementettem a fotóit, hogy nekem megmaradjanak. Hasonlóak voltak, mint ez. Ő akkor még iskolás lehetett... úgy éreztem, hogy ez a tehetség előbb-utóbb valahol kitüremkedik és láthatóvá válik mindenkinek.
Egy fotó Néder Panni instagramjáról. Berlin, Rosenthalerplatz

Teltház

A srácok a város fölötti erdőben csapatták a sziklás, köves talajon. Sisak nélkül, papucsban, hárman egy motoron. Ahogy azt kell.

"Szeretlek, Magyarország"...

Huszonöt év, határnyitás, nosztalgiázás... szépen süt a nap, még a sajtótájékoztató jár a fejemben, így jólesne egy kis séta a Lánchídon át Budára. De már az Eötvös térről látom, hogy ez nem lesz zökkenőmentes. Először filmforgatásra tippelek, amikor meglátom a rendőrök által lezárt hidat és a pillér alatt a felfújt vastag, hatalmas légpárnát. De az emelőkosárban nem kamerák, hanem tűzoltók vannak. A pillér tetején pedig egy magányos alak sziluettje. Ösztönösen húzom elő a gépemet, megkerülöm a katasztrófa-turistákat és dolgozni kezdek. - Ugorjá' má' -  hangoskodik egy oktondi pocok a mögöttem elhaladó autóból.
A szép napsütés nem mindenkinek a kellemes őszi sétát jelenti. Vajon hol lehet az a pont, amikor egy ember, vállalva a veszélyt és a következményeket, megindul felfelé a láncokon? Hányszor hessegette már el korábban a gondolatot? Vagy megpróbálta-e már? Vajon mi járhat a kosárban álló pszichológus fejében? Érez-e bűntudatot, vagy átél-e kudarcélményt, ha az az ember leugrik? Biztos-e a dolgában, hogy képes lehozni?
A terpeszben álló alak először hajthatatlanul, a tűzoltóknak hátat fordítva bámul a mélységbe. Időnként átszól a bal vállán a kosár felé. Aztán már mutogat, láthatóan indulatos. A mozdulatai azt sejtetik, hogy a beszélgetés kezdi elbizonytalanítani. Telefont vesz elő és valakivel beszél. Majd egyszer csak elindul a kosár felé. A mentőegység három tagja körbeveszi - már biztonságban van.
A földön közben látszólag rutinszerűen teszik a dolgukat a szolgálatban lévők.  Olajozott a rendszer - sok az ugrójelölt. A máltai szeretetszolgálat sofőrje békésen sms-ezik. A tűzoltók földön maradt tagjai viccelődve beszélgetnek, egy másik csoportjuk ráfekszik a légpárnára, hogy hamarabb távozzon belőle a levegő. A gyalogosforgalmat már átengedik, néhány turista még nyomogatja a telefonját. Két német lány egy majdnem üres papírpoharat tesz a hídszerkezetre. Lefotózom, megköszönöm a türelmüket. A poháron ez áll: "Szeretlek, Magyarország"...

Ma nem nyelt el senkit a Duna. És holnap?

A protokoll mosolya

A NGM és a Magyar Turizmus Zrt. mai közös sajtótájékoztatóján esett meg az a diszkrét mosoly, amikor a Bosch-csoport spanyol anyanyelvű képviselője - aki a nyelvünkön egyébként kitűnően beszél - mondott valami vicceset. A "Danke Ungarn" kampány sajtóanyagából néhány mondat:
"A 2014 nyarán, Magyarországon megvalósult „Danke Ungarn” című kampánnyal a budapesti Német Nagykövetség és a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara emlékezett a 25 évvel ezelőtti határnyitás eseményeire, megköszönve Magyarország akkori intézkedéseit. A 2014. november 21-én, Németországban induló kampány ennek folytatása, amelyhez az AUDI, a Bosch csoport, a Commerzbank, a Knorr Bremse, a Mercedes és a Telekom is csatlakozott. A kampány keretében 1400 óriásplakátot helyeznek ki összesen 9 városban, így Berlinben, Münchenben, Stuttgartban, Ingolstadtban, Drezdában, Lipcsében, Frankfurtban, Bonnban és Gerlingenben is."

Miért nem olvasok híreket?

Itt a blogon a napi ritmus és hangulat mindig arra irányít, hogy valami kis semmiséggel fémjelezzem az aznapot. A fajsúlyosabb témák rendre elmaradnak. Pedig mindig motoszkálnak bennem olyan dolgok, amiket jó lenne kiírni magamból. Az egyik ilyen terület, az elmúlt kábé húsz év alatt bekövetkezett kommunikációs változások az átlagemberek hétköznapjaiban, így az enyémben is. Ennek egyik engem érdeklő területe az egymással történő - írásbeli - kapcsolattartás átalakulása, a másik pedig az információk, hírek "begyűjtése". Bár mindenki előtt nyilvánvaló ez az átalakulás, aki megélte, így összefoglalva azért mégis érdekes lehet.

A változás kezdete
Az első dolog már '94 körül elkezdett megváltozni, amikor megjelentek a mobiltelefonok. Addig, emlékszem, ha valakit gyorsan el kellett érni, és nem volt vezetékes telefonja, maradt a távirat. Amit aztán vagy megkapott időben, vagy nem. Sokszor még a Magyar Rádióból is kaptam táviratokat, ha valami miatt be kellett mennem oda. A mobiltelefon szépen lassan kúszott be az életünkbe, két-három évvel később az emberek pedig elkezdtek rákapni az sms-ekre. Emlékszem, volt olyan karácsony, amikor sikk volt szöveges üzeneteket küldeni az összes ismerősnek. Az ezredforduló tájékán, amikor az internet szélesebb körben kezdett elterjedni, még mindig nem volt szokásban cikkeket, képeket neten küldözgetni. Papírképen és floppy lemezen hozták a cikkírók az anyagaikat. Internetes keresőt is jóval kevesebbet használtunk, filmeket pedig még egyáltalán nem lehetett a világhálón nézni. A netes hírportálok olvasásának divatja is csak 2003 körül válhatott általánossá. (Elnézést, ha a dátumok körülbelüliek, esetleg pontatlanok.)
Aztán szép lassan csökkenni kezdett az újságolvasók száma. Nagyon lassú folyamat volt ez, de a szerkesztőségek, kiadók érezték a veszélyt. Aki tehette, új utakat keresett. Az emberek egyre inkább rabjai lettek a napi irtózatos mennyiségű hír, információ rendszeres fogyasztásának. Ehhez társult még 2007-ben az első közösségi portál berobbanása. Kialakult - bizonyos körökben - a netfüggés.
Ma már szerencsére - ezzel párhuzamosan - kezd divatba jönni a televízió hanyagolása is. Ez mindenképpen pozitívum (én 1996 óta nem nézek tévét).

Hová vezet ez?
Véleményem szerint - és nem vagyok ezzel egyedül - a napi bevitt információmennyiség már régóta többszörösen meghaladja azt a szintet, amit egy átlagember lelki-mentális károsodás nélkül hosszú távon fel tud dolgozni. Különösen az okostelefonok térhódítása óta. A szervezet persze védekezik. Szép lassan megjelenik a szenzációkkal szembeni közöny, és az embert csak egyre nagyobb (főként negatív) őrületekkel lehet időlegesen kizökkenteni ebből az állapotból. A másik, szerintem ennél még sokkal riasztóbb megfigyelés (saját tapasztalat is) hogy az ember egyre kevésbé képes hosszú távon egyetlen dologra figyelni. Agyunk, figyelmünk egyre jobban igényli a multitask üzemmódot, és a rövid időközönként történő váltást valami másra. Én úgy gondolom, ha ez felnőttkorban is megfigyelhető, érzékelhető, akkor gyerekkorban ez sokkal drasztikusabb tudatmódosulást okoz.
Én akkor szembesültem tudatosan e negatív hatásokkal először, amikor egyszer a Szentendrei úton sétálva egy ablakon pár perccel korábban kiugrott idős ember közelébe értem. Pizsamában feküdt, kitekeredett lábbal, arccal lefelé az aszfalton, mellette tekintélyes vértócsa. Segítségre már nem volt szükség. Álltak ott néhányan, a mentőket is értesítették telefonon. Mikor továbbhaladtam, egyszerre rádöbbentem, hogy ezt a valós eseményt úgy dolgozta fel az elmém, mint egy napi hírt! Ez elborzasztott, és megérttette velem, hogy nem szabad a világ összes fájdalmát és szörnyűségeit (illetve azt, amit gondosan kiválogatnak nekünk) elolvasni, befogadni. Borzasztó persze, ha Mexikóban beesik egy busz a szakadékba vagy Indiában árvíz van, esetleg Ausztráliában lezuhan egy gép. De egyrészt ezekkel nekünk semmi dolgunk nincsen, hiszen segíteni nem tudunk, másrészt ezeknek a híreknek a begyűjtése annyira eltompítja az érzékenységünket, hogy amikor a közelünkben történik valami, minket jobban érintő dolog, akkor már nem vagyunk képesek teljes empátiával viseltetni a dolog iránt. Behelyezzük a dolgot a napi híráradat közé. Mint a mesében, amikor állandóan hajtogatják, hogy jön a farkas, jön a farkas...  amikor tényleg jön, már blazírt pofával tűrjük el, hogy belekóstol a tányérunkba.

Egy váltásról
Én most nyáron, egyik napról a másikra elhatároztam, hogy véget vetek a netes hírfüggőségemnek. Úgy döntöttem, hogy másnaptól nem olvasok el egyetlen napi hírt, nem nyitok meg egyetlen hírportált sem. Egy hétig majdnem belehaltam. Azóta is tartom a fogadalmat. Ma már természetes állapottá vált ez, és meg kell hogy mondjam, sokkal jobban érzem magam, hogy kirekesztettem az életemből a sok felesleges, egy-két napra szóló  információhalmazt. A tapasztalat, hogyha valami igazán fontos, úgyis elér hozzám más csatornákon. (Természetesen ez a fogadalom nem vonatkozik a munkámhoz szükséges szakportálokra és egyéb netes oldalakra.)

A borzalmak átélésének igénye
Vannak olyan emberek, akiknek létszükséglet, hogy borzalmas dolgokkal szembesüljenek. Ettől érzik jól magukat. Talán úgy gondolják, hogy akkor tiszta a lelkiismeretük, ha egyfajta szociális érzékenységgel viseltetnek a világ összes fájdalma, terhe iránt. Aki nem így tesz, azt érzéketlennek, pökhendinek, szívtelennek titulálják. Ennek az embertípusnak egyik tipikus alfaja, aki a világ összes szociális problémájára, nehéz sorsú emberére, embercsoportjaira "van ráhangolódva" Kenyától Mexikóig, Ungvártól Lisszabonig. A másik típus - jellemzően harminc fölötti egyedülálló, gyermektelen nők - akik a kutyás témákon élik ki ezt a hajlamukat.
Ki is használják persze ezt sokan, főleg a közösségi oldalon küldözgetett, együttérzésre buzdító "hírekkel": beteg kutyák, koldusok, szánnivaló emberek fotóival és történeteivel, aminek egy része nyilvánvalóan kitalált. Ilyeneket tovább küldözgetni - még ha egyértelműen jó szándék is van mögötte - szerintem mindenképpen tudatlanságon alapuló felelőtlenség (mint minden ellenőrizetlen forrásból származó információ továbbítása). Egy jó ügynek többet árt, mint használ. Sok "címzett" pont ezek miatt az "együttérző" üzenetek miatt válik immunissá, és talán ezek miatt fog elmenni egy olyan ember vagy beteg állat mellett az utcán, a metrón vagy bárhol, akin tényleg segíthetne...

Önnek új üzenete érkezett...
Az idők során az emberek közötti kapcsolattartás, levelezés is teljesen új formákat kezdett ölteni. Már nem örülünk úgy egy-egy küldeménynek, mint a borítékos korban, amikor sokszor heteket kellett várni egy-egy válaszra. Nem örülünk jobban egy Los Angelesben vagy Londonban élő ismerősünk sorainak, mint azénak, aki mondjuk a Bazilikánál lakik. A levelezésből kezdenek kikopni az udvariassági formulák. Mostanában már sokszor a megszólítást is hanyagoljuk. De erről majd egy másik posztban - egy másik alkalommal.

Ákos borai

Egy referenciaanyag elkészítéséhez kerestem régi portréfotókat. Többek között Ákosról is, egy olyan anyagban, amit a Lánchíd lábánál lévő borozójában készítettünk pár éve. A sorozat végén rábukkantam egy-két olyan felvételre, amit sosem használtam, sőt, halvány emlékem sem volt már a létezésükről. Például erről, a borok tárolására használt helyiségben készült felvételről sem.

Kati és Kati

Mindketten gyulaiak. Mindkét lányt rég ismerem (egyikőjüket 14, másikukat közel 3 éve), de ők múlt héten ismerték meg egymást, amikor egy magazin címlapját fotóztuk. Három képet választottam az anyagból. A világos hátteresből lesz - várhatólag - a borító, a kék tetszik nekem legjobban a természetessége miatt, a masnisat pedig saját szórakoztatásunkra készítettük. Meg a mozdulat azon olyan jellegzetesen katis. A többi werkfotó. A sok képből álló mix pedig 10-13 évvel ezelőtti közös munkákból, címlapokból áll.

Geovarjú

A varjak csodálatra méltóan okos állatok, de ezt a példányt nem a geometrikus ábrák iránt érzett vonzalom csalta a Bikás parkba, hanem a közelítő tél. Nyáron a városban inkább csak a dolmányos kollégák tanyáznak, télire azonban a koromfekete nagytestvérek is behúzódnak.

Két valóság találkozása Monzában

Van abban valami hátborzongató, amikor Monza legszebb villájában szenvedést, szegénységet, katasztrófaközeli helyzeteket ábrázoló fotográfiákat állítanak ki. A felső tízezer megérkezik puccba vágva, látszólag elborzadnak, majd eltrécselnek a büfében pezsgőt iszogatva és hazamennek. Steve McCurry, a legendás afgán lány portréjáról közismert fotóriporter 150 fotóját állította ki Olaszországban Oltre lo sguardo címmel. A rendkívül erős és hatásos képanyag 30 év anyagának keresztmetszete. 

(Forrás: Pixinfo)

A csontok mágiája

Vajon miféle kódolt üzeneteket rejthetnek az előző esti vacsoránál tálcára szórt, majd reggelre odaragadt csontok? Milyen nyelv miféle írásjeleivel közvetíthet felénk meg nem hallott jóslatokat? Van-e olyan kockavető mágus, aki ebből bármiféle jövőképet kiolvasna a világra, az emberekre, a természettel és az állatokkal, valamint egymással való viszonyukra, bánásmódjukra vonatkozóan?
Én mindenesetre levontam a konzekvenciát. Ha előző este rendesember módjára elmosogatok, akkor szegényebb lennék pár gondolattal. És egy csirkecsontos fotóval.

Nem beállított, így találtam reggel a tálcán

Falak kívül és belül

Ha már előkerestem a régi fényképeket, akkor ma letudom a nosztalgiázás második felét. Egyébként már rég nem érint meg a múltban való járkálás érzelmi része, épp ezért nem járok találkozókra, ahol összejönnek x év után a régi arcok pár órára. Na és? Mit mondanak egymásnak? Számomra ezek ugyanolyan üres dolgok, mint a megemlékezések egy emlékműnél. (Épp a minap láttam az egyik ismerősöm oldalán, aki egy kis, magát zöldnek és másnak tituláló párt vezérkarában nyomul, hogy harmincas, aktív koruk ellenére állandóan megemlékeznek, koszorúznak, meg fotózkodnak a veterán harcosokkal. Ettől mások ők? A kommunista időkben is ez volt...)

Az első kép 1980 nyarán készült. Nagy Zoli barátomat és kollégámat (jobb oldalt, sötét cuccban) - akivel három évig együtt dolgoztunk Hennigsdorfban egy olyan vállalatnál (LEW, ma Bombardier), aminek a hátsó kerítése gyakorlatilag a FAL volt -  meglátogatta a családja, és berlini kószálásunk során készült a Brandenburgi kapunál néhány felvétel. Tizenkilenc évesen (szinte napra egyidősen a fallal) már se gyerek, de felnőtt se voltam, és persze nem tudhattam, hogy milyen emblematikus helyen készül a kép. (Zoli anyukája ma is jól van, két hónap múlva lesz 95 éves.)

A második fotó 2002 augusztusának végén készült, amikor a németek már a 2006-os világbajnokság tiszteletére tették oda a labdát. Nincs ezen mit csodálkozni, aki ismeri a német embereket, tudja, hogy már most lefoglalták - kis túlzással - a 2019-es nyaralásukat. A verebeket etető fiatalok az első fotó idején éppen a világra jövetelükkel lehettek elfoglalva, de ebben az időben már nem fizették be nekik születésükkor a szüleik az első Trabantjukat, hogy mire nagykorúak lesznek, megkapják. Ez a felvétel már az újraegyesült Berlin kiskamasz korában készült.

És a mai naphoz?
Falakat ledönteni - ha eljött az ideje - megfelelő tömeggel és szerszámokkal könnyű. Önmagunkban ledönteni - sokkal nehezebb, mert azt csak egyedül tudjuk megtenni. Egy nemzet gondolkodásában ledönteni a belső falakat, régi reflexeket - még ennél is hatványozottabban bonyolultabb feladat.
 

Tony Torrilhon munkája 2002-ből

 A mai Németországban ezt nagyrészt megtették. A külső falakat ledózerolták, a belsőket is jórészt eltüntették vagy átjárhatóvá tették. Mondják, jó most ott élni. Megy is oda a tömeg mindenhonnan, lógnak a szociális hálójukon (ne vegye magára, akit nem érint), ők meg bölcs mosollyal tűrik ezt. Hogy meddig lesz ez az állapot így...hmm... na ez majd elválik.

Egy zöldfülű első szárnypróbálgatásai

Berlin, Magyar Kultúra Háza, 1981. november 8.

Kis színes adalék

A galambos-távvezetékes témát fényképeztem éppen, közben időnként emberek haladtak el a gép előtt a metróbejárat irányába. A szemem folyamatosan a keresőn keresztül kémlelt, hogy ne maradjak le egyetlen hatásos madár-felrebbenésről sem, és közben hallottam, hogy egy átlagosnál hangosabb család közeledik jobbról.
- Fotózzá' mán' éngem is lé! - hallottam, immár balról, mert közben elhaladt a csapat az orrom előtt. Gondolom, a kislány vicceskedésnek szánta, de én utána szóltam, hogy ahhoz bizony oda kell állnod. Bár nem volt nagy kedvem elállítani a gyújtótávolságot és az élességet, de gondoltam, hátha még jobb napja lesz ettől. A szemüveges barnabőrű lányka először úgy állt oda, hogy a felfelé irányuló kamera látószögébe nem is került bele a feje. 
- Fel kéne mászni a lépcsőre, mert így nem látszol - mondtam neki, és ő engedelmesen követte az utasítást, mint száz éve a fényirdában, amikor még fontos esemény volt egy-egy felvétel elkészítése. Csak egy kockát kattintottam és ő szaladt is a többiek után a mozgólépcső felé. De nekem legalább megmaradt a helyszíni werkfotó és a kelenföldi életérzés, egy üde kis színfolttal. 

Mai találós

A természet lágy. Öl-e?

Budapest-Kelenföld, 2014. október 31.

Sarló és galamb

Tegnap arra jártam, így megnéztem a felújított Várkert Bazárt. Talán csak azért, mert nagy várakozással indultam neki, de számomra olyan elszomorító, lélektelen üzenete volt a kertnek, hogy elő se vettem a fényképezőgépemet. Még felújítás előtt végigfényképeztem egy csoportos bejáráskor a területet, most csupán csak Huszár Adolf az évszakokat megjelenítő négy szobrából fotóztam le kettőt, a séta végén. Ebből a szögből a sarló és a galamb (egyszer láttam valakit, aki fejszével csapkodta le az ebédhez kiszemelt házigalambok fejét), morbid emlékeket idézett. Volt már itt a Várban hasonló félhold, úgy négyszáz éve, de fordított állásban, meg sarló is, korábbi novemberhetedikéken a közelmúltban, de ez most csak úgy plusz infóként jutott eszembe. 
Lehet, hogy nagyon másra számítottam és ezért volt hiányérzetem a kerttel kapcsolatban? Vagy a borongós szürkeség miatt? Meg kell néznem hamarosan mégegyszer, mielőtt kristályokba fagynak a benyomások.

Apró módosítás(a)

Úgy tűnik, az állást már betöltötték...

A Hold udvara ma az ablakból, 22:49-kor

Apró

Telihold-udvaronci munkakörbe kerékpározni és a gravitációt önerőből tartósan legyőzni tudó személyt felveszek. Széles karimájú párakalappal előnyben!
Az állás azonnal betölthető, holnap reggel 6 óráig tartó féltartós munkaszerződéssel. Próbaidő éjjel egyig.

Mér' ET a lényeg?

Öt XXL-es házitojásból készült rántotta - megspékelve az előző este lesütött csirkemájjal - nagyon gyorsan mennyei, de legalábbis földönkívüli megtapasztalások irányába taszajtja az embert így november elején :)

A büszke kisfiú

A gyulai várnál vettünk fel egy beszélgetést a Corvin hotel séfjével, Barna Ádámmal. Két felvétel között, egy kis taktikai eszmecsere közben Ádám kisfia - aki végig ott állt a kamera mellett és nézte mit csinálok - hirtelen odaszaladt az apjához és átölelte. Szerencsére már forgott a következő felvételhez a gép, így ki tudtam venni a filmből ezt a spontán pillanatot. Utána már én kértem őket, hadd csináljak egy közös, beállított felvételt. Ez lett a harmadik kép... (Riporter: Nagy Emese)