Itt a blogon a napi ritmus és hangulat mindig arra irányít, hogy valami kis semmiséggel fémjelezzem az aznapot. A fajsúlyosabb témák rendre elmaradnak. Pedig mindig motoszkálnak bennem olyan dolgok, amiket jó lenne kiírni magamból. Az egyik ilyen terület, az elmúlt kábé húsz év alatt bekövetkezett kommunikációs változások az átlagemberek hétköznapjaiban, így az enyémben is. Ennek egyik engem érdeklő területe az egymással történő - írásbeli - kapcsolattartás átalakulása, a másik pedig az információk, hírek "begyűjtése". Bár mindenki előtt nyilvánvaló ez az átalakulás, aki megélte, így összefoglalva azért mégis érdekes lehet.
A változás kezdete
Az első dolog már '94 körül elkezdett megváltozni, amikor megjelentek a mobiltelefonok. Addig, emlékszem, ha valakit gyorsan el kellett érni, és nem volt vezetékes telefonja, maradt a távirat. Amit aztán vagy megkapott időben, vagy nem. Sokszor még a Magyar Rádióból is kaptam táviratokat, ha valami miatt be kellett mennem oda. A mobiltelefon szépen lassan kúszott be az életünkbe, két-három évvel később az emberek pedig elkezdtek rákapni az sms-ekre. Emlékszem, volt olyan karácsony, amikor sikk volt szöveges üzeneteket küldeni az összes ismerősnek. Az ezredforduló tájékán, amikor az internet szélesebb körben kezdett elterjedni, még mindig nem volt szokásban cikkeket, képeket neten küldözgetni. Papírképen és floppy lemezen hozták a cikkírók az anyagaikat. Internetes keresőt is jóval kevesebbet használtunk, filmeket pedig még egyáltalán nem lehetett a világhálón nézni. A netes hírportálok olvasásának divatja is csak 2003 körül válhatott általánossá. (Elnézést, ha a dátumok körülbelüliek, esetleg pontatlanok.)
Aztán szép lassan csökkenni kezdett az újságolvasók száma. Nagyon lassú folyamat volt ez, de a szerkesztőségek, kiadók érezték a veszélyt. Aki tehette, új utakat keresett. Az emberek egyre inkább rabjai lettek a napi irtózatos mennyiségű hír, információ rendszeres fogyasztásának. Ehhez társult még 2007-ben az első közösségi portál berobbanása. Kialakult - bizonyos körökben - a netfüggés.
Ma már szerencsére - ezzel párhuzamosan - kezd divatba jönni a televízió hanyagolása is. Ez mindenképpen pozitívum (én 1996 óta nem nézek tévét).
Hová vezet ez?
Véleményem szerint - és nem vagyok ezzel egyedül - a napi bevitt információmennyiség már régóta többszörösen meghaladja azt a szintet, amit egy átlagember lelki-mentális károsodás nélkül hosszú távon fel tud dolgozni. Különösen az okostelefonok térhódítása óta. A szervezet persze védekezik. Szép lassan megjelenik a szenzációkkal szembeni közöny, és az embert csak egyre nagyobb (főként negatív) őrületekkel lehet időlegesen kizökkenteni ebből az állapotból. A másik, szerintem ennél még sokkal riasztóbb megfigyelés (saját tapasztalat is) hogy az ember egyre kevésbé képes hosszú távon egyetlen dologra figyelni. Agyunk, figyelmünk egyre jobban igényli a multitask üzemmódot, és a rövid időközönként történő váltást valami másra. Én úgy gondolom, ha ez felnőttkorban is megfigyelhető, érzékelhető, akkor gyerekkorban ez sokkal drasztikusabb tudatmódosulást okoz.
Én akkor szembesültem tudatosan e negatív hatásokkal először, amikor egyszer a Szentendrei úton sétálva egy ablakon pár perccel korábban kiugrott idős ember közelébe értem. Pizsamában feküdt, kitekeredett lábbal, arccal lefelé az aszfalton, mellette tekintélyes vértócsa. Segítségre már nem volt szükség. Álltak ott néhányan, a mentőket is értesítették telefonon. Mikor továbbhaladtam, egyszerre rádöbbentem, hogy ezt a valós eseményt úgy dolgozta fel az elmém, mint egy napi hírt! Ez elborzasztott, és megérttette velem, hogy nem szabad a világ összes fájdalmát és szörnyűségeit (illetve azt, amit gondosan kiválogatnak nekünk) elolvasni, befogadni. Borzasztó persze, ha Mexikóban beesik egy busz a szakadékba vagy Indiában árvíz van, esetleg Ausztráliában lezuhan egy gép. De egyrészt ezekkel nekünk semmi dolgunk nincsen, hiszen segíteni nem tudunk, másrészt ezeknek a híreknek a begyűjtése annyira eltompítja az érzékenységünket, hogy amikor a közelünkben történik valami, minket jobban érintő dolog, akkor már nem vagyunk képesek teljes empátiával viseltetni a dolog iránt. Behelyezzük a dolgot a napi híráradat közé. Mint a mesében, amikor állandóan hajtogatják, hogy jön a farkas, jön a farkas... amikor tényleg jön, már blazírt pofával tűrjük el, hogy belekóstol a tányérunkba.
Egy váltásról
Én most nyáron, egyik napról a másikra elhatároztam, hogy véget vetek a netes hírfüggőségemnek. Úgy döntöttem, hogy másnaptól nem olvasok el egyetlen napi hírt, nem nyitok meg egyetlen hírportált sem. Egy hétig majdnem belehaltam. Azóta is tartom a fogadalmat. Ma már természetes állapottá vált ez, és meg kell hogy mondjam, sokkal jobban érzem magam, hogy kirekesztettem az életemből a sok felesleges, egy-két napra szóló információhalmazt. A tapasztalat, hogyha valami igazán fontos, úgyis elér hozzám más csatornákon. (Természetesen ez a fogadalom nem vonatkozik a munkámhoz szükséges szakportálokra és egyéb netes oldalakra.)
A borzalmak átélésének igénye
Vannak olyan emberek, akiknek létszükséglet, hogy borzalmas dolgokkal szembesüljenek. Ettől érzik jól magukat. Talán úgy gondolják, hogy akkor tiszta a lelkiismeretük, ha egyfajta szociális érzékenységgel viseltetnek a világ összes fájdalma, terhe iránt. Aki nem így tesz, azt érzéketlennek, pökhendinek, szívtelennek titulálják. Ennek az embertípusnak egyik tipikus alfaja, aki a világ összes szociális problémájára, nehéz sorsú emberére, embercsoportjaira "van ráhangolódva" Kenyától Mexikóig, Ungvártól Lisszabonig. A másik típus - jellemzően harminc fölötti egyedülálló, gyermektelen nők - akik a kutyás témákon élik ki ezt a hajlamukat.
Ki is használják persze ezt sokan, főleg a közösségi oldalon küldözgetett, együttérzésre buzdító "hírekkel": beteg kutyák, koldusok, szánnivaló emberek fotóival és történeteivel, aminek egy része nyilvánvalóan kitalált. Ilyeneket tovább küldözgetni - még ha egyértelműen jó szándék is van mögötte - szerintem mindenképpen tudatlanságon alapuló felelőtlenség (mint minden ellenőrizetlen forrásból származó információ továbbítása). Egy jó ügynek többet árt, mint használ. Sok "címzett" pont ezek miatt az "együttérző" üzenetek miatt válik immunissá, és talán ezek miatt fog elmenni egy olyan ember vagy beteg állat mellett az utcán, a metrón vagy bárhol, akin tényleg segíthetne...
Önnek új üzenete érkezett...
Az idők során az emberek közötti kapcsolattartás, levelezés is teljesen új formákat kezdett ölteni. Már nem örülünk úgy egy-egy küldeménynek, mint a borítékos korban, amikor sokszor heteket kellett várni egy-egy válaszra. Nem örülünk jobban egy Los Angelesben vagy Londonban élő ismerősünk sorainak, mint azénak, aki mondjuk a Bazilikánál lakik. A levelezésből kezdenek kikopni az udvariassági formulák. Mostanában már sokszor a megszólítást is hanyagoljuk. De erről majd egy másik posztban - egy másik alkalommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése