Maikanyarkettő - angyalok, Hold, más madarak, no és még egy fa

Shania Twain a fülemben nem hagyott sokáig bosszankodni. Mire a Jászairól ráfordultam a Balassi Bálint utcára, már helyre is állt a lelki egyensúly. Annyira hiányzott ez a kis mozgás, ideális volt a hőmérséklethez a téli öltözet (néha elvétem a rétegek számát). A Lánchídnak most az északi járdáján kunkorodtam át, sose itt szoktam. A Batthyány térnél járva már kezdett sötétedni. Pont itt van a lezárás vége a fonódó villamoscucc miatt, hát nézelődtem kicsit. Egy falka külföldi egyetemista fotózta a Parlamentet, ezen semmi csodálkoznivaló, mindig ez van egész szezonban. 

 De most a Hold is ott bújkált megint. Idén már annyi holdat fotóztam, áh, minek, de azért lőttem egy kockát a tornyok között bújkáló korongról. A várost nyáron ellepő nyomi sáskák, a formatervezéshez tökéletesen passzoló nevű MOL Bubik úgy álltak sorban a dokkolójukban, mint a nyolcvanas években egy keletnémet gyár parkolójában a dolgozók vasparipái munkaidőben. Sáskajárás helyett sáskaállás. A másik oldalon, a templom felett közben nagyon szép felhők kezdtek kialakulni, és hát ott voltak már az angyalok is. 

Kergetőztek a villanyoszlop körül, észrevétlenül lopták be a decembert a térre. Mert egyébként még nem volt semmilyen téli hangulat.
Innentől kezdve kerülőutakon lehetett a Margit-hídig jutni, de meg kell hagyni, jól megoldották. Látszik, hogy sokan kerekeznek erre, tíz éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy külön terelőutat építenek a pedálos hadnak.
A hídi buszmegállót elhagyva állt helyre a rend bicikliútilag, meg is akartam lódulni, de jobbra lenézve a kikötőre láttam, hogy a korláton úgy ülnek sorban a sirályok, mint egy alabástrom nyakláncon a szemek. Nem nagyon akaródzott levinni a bringát a lépcsőn az alsó rakpartra, de végül mégis ott találtam magam. A Hold szemben a sziget fölött, néha repülők keresztezték az útját, próbáltam egy értékelhető felvételt csinálni, de hát az én 18-105-ös objektívem meg a lomha autofókuszos d5100-am nem erre való.

Néhány közelebbi madárfellebbenést azért megkíséreltem, majd megindultam a lépcsőn fölfelé a felső rakpartra. És akkor jött még egy fa. Mintha egy sivatagi alkonyban állt volna, mögötte vöröses fénycsíkok, fölötte a fátyoldecember, jobbról-balról pedig tűzfalsziluettek zárták le a látványt. Lekattintottam, de csuda gondolta ott még, hogy ennél szebb záróajándékot nem is adhatott volna a mai nap. 

Ami azért végtére mégis csak egy átlagos nap volt. Vagy mégis? Itthon vettem már észre a Holdat megtermékenyítő madarat. Fejével az égitest húsába fúródva éppen a fogantatás pillanata jelent meg a szemem előtt. Persze a kép közepén, kicsiben, de kivágva pont blogméretű lett.

Régen így születhettek a legendák. A Szentbékkállán készült Magzat című képemmel együtt már mítosz-sorozatgyártásba is kezdhetnék. Na de az egy másik történet volt.