Már nagyon régóta tervezek egy bejegyzést a kommunikációs szokásokról és azok változásairól. De egyrészt ezek mostanában elképesztő gyorsasággal változnak (bizonyos nézőpontból nézve drasztikusan romlanak), tehát egy két évvel ezelőtti megállapítás-gyűjtemény is bizonyos fokig elavultnak tűnne ma, másrészt annyira kiterjedt és szerteágazó a témakör, hogy elég lehetetlen vállakozás erről beszélni egy (akármilyen hosszúra sikeredő) bejegyzésben. Most, ami miatt rászántam magam egy beharangozó előzetes megírására, egyrészt egy elutasított telefonhívás volt furcsa körülményekkel, másrészt egy "kommunikációs kreszről" szóló női magazinműsor, ahová az általam nagyrabecsült Görög Ibolyát is meghívták három másik emberrel együtt. ("Ha én 24 órán belül nem válaszolok egy emailre, akkor feltehetőleg meghaltam" - mondta, és ezt rendkívül szimpatikus gondolatnak és hozzáállásnak tartom). Itt az bosszantott fel, hogy a műsorvezető láthatólag annyira tudatlan és felkészületlen ebben a témakörben, hogy én még a sarki menzára se mennék le vele együtt szívesen egy munkás hétköznapon. (Nagyon meglepőnek találta például, hogy nem illik sms-ben szakítani :) )
Harmadrészt az is szerepet játszott a beharangozó gondolataim megírásában, hogy kicsit felkorbácsoljam az indulatokat, arra sarkallva mindenkit, aki ezt olvassa, hogy ne fogadja el a véleményemet, de ne is utasítsa el automatikusan. Hanem alakítsa ki a sajátját, ha korábban még nem tette. És arra is felkészülhet nyugodtan, hogy az ember igazsága változik. Néha olyan lassan és észrevétlenül, hogy az illető saját maga sem veszi észre, hogy egy dologgal/eszmével kapcsolatban más nézeteket vall, mint akár pár évvel korábban.
Amikről itt írok, természetesen az én igazságom a számtalan igazság közül. De a személyemet, a létezésemet érinti, valamint azt, hogy jól érezzem magam a világban. Ha mindenki kialakítja a sajátját és meghúzza a határait úgy, hogy az mások által is látható, érzékelhető legyen, azzal sokat tesz a sikeres kommunikáció és a különbözőségek elfogadása érdekében. Hozzáteszem ehhez is: én így gondolom.
Fokozatosan kialakult, kívülállónak elég drasztikusnak tűnő (de eredményes) módszereim vannak arra, hogy hogyan tartsak rendet kommunikációs világomban. Elég könnyen kihúzok bárkit a noteszemből, ha bizonyos szabályokat nem tart be. De mindig csak a harmadik ismétlődő eset után, ennyi tévedési lehetősége mindenkinek van. Öcsém sokkal engedékenyebb ezen a téren, persze belátom ezáltal bizonyos szemszögből jobb stratéga is, én viszont, ami kapcsolatot hosszú távon megtartok és ápolok, azt bombabiztosnak gondolom. Már amennyire bombabiztos lehet valami ebben a földi világban. Nagyon sok - egy ideig közelállónak számító - ismerősömet húztam már ki így egyik napról a másikra az életemből. Olyan is volt, hogy úgy gondoltam utólag, tévedtem, nem is egyszer, és az illető visszakerült. Természetesen nem ok nélkül, nagyon nyomós indok(ok)kal történnek ilyen lépések. Nyilván vannak, akik engem is kihúznak ugyanígy, de azt soha nem bánom. Annak úgy kell lennie. Bár az elmúlt tíz évben elég sok engedményt tettem már ezen a téren. Ha érzelmi és észérvek egyaránt felmerülnek, újabban többször képes vagyok a szívemre hallgatni. A másik ilyen, hogy beláttam, hogy egy nehezebb sorsú felmenőktől származó embertől teljesen felesleges ugyanazokat a kommunikációs normákat, ismereteket és az illemszabályok betartását elvárni - még ha több egyetemet végzett is - mint egy olyan valakitől, akire nagymamám csak annyit mondott, hogy "jó családból származik". Az egyszerű intellektuális környezetből jött ember olyan hátrányban van élete első 10-12 évében, és olyan alapvető dolgokat nem tanul meg, amiket később (majdnem) lehetetlen pótolni (ismerek kivételeket). Ilyenkor nyilván megértőbb, elnézőbb vagyok. És itt nem a vörösboros pohárból történő kólaivásra vagy egy üzenetre történő válasz illemszabályaira gondolok, mert az csak a felszín.***
Sőt, tovább megyek a gondolattal: a tartósan és gyökeresen eltérő életviteli különbözőségek eredményeképpen több száz, vagy ezer év távlatában már nemcsak társadalmi, hanem genetikai szintű eltérések is létrejönnek/létrejöttek. (Szegény Czeizel Endrét annak idején nagyon bírálták a hasonló nézeteiért.) Nem véletlen, hogy régen a hatalom (és vele együtt a felhalmozódott tudás) is öröklődött. Ma meg olyan emberek irányíthatnak országokat, akiknek a nagyapja még a trágyás gumicsizmát rúgta le esténként.
Mielőtt bárki hörögne, szó sincs fajelméletről. Képesség- és tudásbeli különbségekről van szó, amelyek részben szerzettek, részben öröklődnek. Ugyanúgy, ahogy a cirkuszi törpe gyereke se lesz valószínűleg kosárlabdázó a Harlem Globetrotters csapatában. Azt azonban feltétlenül fontosnak tartom leírni, hogy bármiféle különbség ellenére be kell(ene) tartani az egyenlőség elvét. Tehát ahogy az erősebbnek nem szabadna bántani a gyengét, az okosabbnak, műveltebbnek sem szabadnak kihasználnia arra az előnyét, hogy más, szerényebb képességű embernek ártson, őket anyagilag kihasználja és tudásfölénye segítségével szellemileg manipulálja. A huszonegyedik század egyik legfontosabb feladata, hogy ezt az ember felismerje és tegyen a változásokért. Kutatók szerint az ősközösségi társadalmakban ez sokkal jobban működött. Hordán belül segíteni kellett, és tilos volt bántani a gyengét. Ma viszont egy olyan áldemokráciában élünk, amelyik próbálja ugyan az egyenlő jogokat hirdetni, de mindenki látja, hogy ezek üres szavak.
Mivel műfelháborodásból úgyis elég van, ez a bejegyzés a kupacot már nem nagyon fogja tetézni (gondoljunk csak arra a paradox helyzetre, hogy átvágott torkokat, szétlőtt házakat és embereket simán fel lehet tölteni a világhálóra, egy fedetlen emberi test miatt (ami megfelelő ábrázolással a szépség szimbóluma is lehet) meg kiverik a nethisztit). Abnormális értékrend, egy jobb elmeállapotra érdemes (érdemes??) emberiség jelenlegi értékrendje.
Szóval ezekről fogok majd írni részletesen egyszer.
*** A tizedes meg a többiek című filmben hangzik el ez a párbeszéd, amikor Albert, a lakáj (Major Tamás) először beengedi a nép egyszerű gyermekét, Molnár tizedest (Sinkovits Imre) a gondjaira bízott kastélyba:
- ...ebben a házban nem ÍGY szokás viselkedni.
- Nem mutatnád meg, hogy hogy szokás?
- Ahhoz évekre lenne szükség...
Tulajdonképpen ez a három mondat tartalmazza mindazt, amit eddig leírtam, és majd le fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése