2015. március 31., kedd

Gondolkodom, tehát...

Nem a "cogito ergo sum" szállóigéje miatt kell rá emlékeznünk - hiszen sok mindenben megváltoztatta a világot - de ez az a mondás, amit gyakorlatilag mindenki ismer. A zseniális filozófus-matematikus fenti kijelentése ugyan egyre inkább úgy tűnik (sokak számára, és számomra is), hogy nyilvánvaló tévedés, mégis olyan valamire mutat, amin érdemes elgondolkodni...
419 éve született René Descartes.



2015. március 30., hétfő

Backlight-életképek

Eredetileg azt a címet akartam adni, hogy a Backlight studio (igen, rövid magánhangzókkal, Cs. kérte egyszer így) csendes zugaiban, no de mindennek nevezhető, csak csendesnek nem, ha Hegyessy Csabi a dobjai közé csap. (Fülvédő híján ki is menekültem a fényképezőgépemmel a keverőszobába.) Egyébként ő volt a mai nap főszereplője - hazai pályán - amikor feldobolta az egyik új nótánk alapját. Közben egyszemélyben programozó és hangmérnöki szerepkört is ellátott. Én csak szerényen a fő zenei megfejtő második helyét foglaltam el a székében, amikor éppen a feljátszóban zörgött. Közben Csabi öcsém is megérkezett, és az utolsó képen azt vitatják éppen meg, hogy a keverőpulton égjen-e néhány zöld lámpa a hatás kedvéért, vagy ne...  Lényeg a lényeg: a Slow Time zenekar megint új zenéket farag.









2015. március 29., vasárnap

Kosztolányi 130

Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod,
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására,
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ,
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak, s kész a bűn,
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal,
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Filmes-mozgásos

Még nem jelent meg, de várom ezt a könyvet.


2015. március 25., szerda

Detektívtükör

Az élet lényeges dolgait mindig csak visszafelé tekintve lehet megérteni. Mintha egy nagyon vastag áteresztő tükörben haladnánk előre életünk során. Előre csak a homályos horizont látszik, amire rá tudjuk vetíteni az elképzeléseinket, hitünket és hiedelmeinket a világ dolgairól. Hátrafelé pedig már gyönyörű, érthető, kirajzolódott kép - a megélt élet egyre terebélyesedő, színesedő üvegcserép-halmaza, amelyből, ahogy távolodunk, egyre jobban felragyog egy ólomüvegablak-szerű valóság, irányokkal, utakkal, zsákutcákkal, fénylő és kevésbé fénylő állomásokkal, veszteglő szerelvényekkel és habokat hasító büszke hajókkal. (Mint a kezdő Photoshop-felhasználó, amikor túlzottan belenagyít a képbe, és nem veszi észre, hogy amiket retusál, az nem egy porszemekből álló koszfolt, hanem az arc egy fontos része - de ez csak a kellő távolságból való rátekintéssel lesz nyilvánvaló...)

A kettő között meg itt van a most, a pillanat, amiben élünk, minden spirituális tanítás célpontja így vagy úgy. És minél többet megéltünk, annál jobban tudjuk, hogy ez a most a legfontosabb. Tanítások nélkül is.
"Ha mégegyszer huszonéves lehetnék..." - sóhajtanak sokan, főleg a nők közül. Soha nem értettem ezt. Az életnek gyönyörű lépcsőfokai vannak, egy olyan nagy játék, ahol megélni-túlélni-átélni érdem, szerencse, kiváltságos állapot. Több tízezernyi generáció végén mozdulunk a térben, sejtjeinkben, génjeinkben kódolva a világmindenségben eddig megtett összes út, tapasztalat, fejlődés. Aki ennek nem tud örülni, halvány fogalma sincs az egészről, ami itt zajlik. Annyit lát, hogy ide pottyant a világra, ahol egy küzdelem az élet csúnya (vagy szép) bácsik és nénik közt, harcolni a vártán, szép lassan megereszkedik a bőr, elfonnyad az arc - jajj, már nem is vagyunk olyanok, mint azok a szépemberek a képeken - a végén meg mindenki megpusztul mint a katasztrófafilmekben. Tényleg ennyire hülye lenne az élet, hogy ezért fejlesszen ki évmilliók alatt csodálatos szerkezeteket, hogy a végtermék, a tömegember egy boldogtalan biorobot legyen, akit a falkavezérek etetnek előregyártott maszlagokkal (a készételektől a bulvársajtóig, a divatirányzatoktól a közösségi hálók bújtatott életérzés-reklámjaiig) megfosztva a saját gondolkodásának, logikai készségének, fantáziájának a képességétől?

Tévedés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ember nem közösségi lény... igenis az, azzal a hamis képpel ellentétben, ami azt akarja elhitetni, hogy mindentől különálló, egy individum, boldogulhat akár egyedül is a maga útján. De a közösségi "lénység" igazi lényegét, a láthatalan erővonalait szintén csak visszafelé látjuk.

Én nagyon örülök, hogy átélhettem azt a kort, amiben gyerekként/kamaszként éltem. A szépségeit is és a butaságait, hiedelmeit is. A fejlődés zsákutcáit, amit szépen átépített a folyamatos felismerés-ráébredés, a külsőségeit, amin ma már nemcsak a gyerekek nevetnek, hanem mi is... ilyenek voltunk valaha, ilyen volt a kollektív tudat valaha.
És ez a mai kor is olyan, hogy pár évtized múlva nevetnek majd a ma készült fotókon, a mondatokon, a szóhasználaton.

És annak is örülök, hogy átélhetem azt a kort, amiben most élek. Az Emberiség legizgalmasabb kísérletét. Az evolúció teljesen új szintje kezdődött el néhány éve a második globális tudat, az internet megjelenésével. Felfedeztük ezt a világot, de még nem tudjuk használni. Több évtized kell hozzá, esetleg száz év is, hogy rendesen átlássuk, megértsük az ebben rejlő igazi lehetőségeket. Hogy ne hülyeségekre használjuk és ki tudjuk védeni, ha valaki hülyeségekre használja. Hogy meg tudjuk védeni a tudatunkat az elpiszkolódástól.

Jó néha picit visszafelé nézni az ólomüvegablakra... mert tudom, hogy mi hiányozna, ami már soha nem fog hiányozni azoknak, akik nem látták. Hogy Nagymamám fotósdobozaiban még láthattam a háború előtti világot, és közben elmesélte mindazt, ami akkor kellett az élethez. Hogy a hatvanas évek végén az Állatkertben egy hétköznap délelőtt kisgyerekként átélhettem azt a pillanatot, ahogy nagyapám séta közben rámutatott két emberre, és azt mondta: nézd, ott a Kádár bácsi, menj, köszönj neki. És én odaszaladtam és köszöntem és ő szívélyesen visszaköszönt, és a másik bőrkabátos a fogai között sziszegte, hogy menj innen te kölyök. Hogy óvodásként láthattam, ahogy kibukkan a Hősök terénél a földalatti és az alagútjában is, ahogy a mai iránnyal ellentétesen jobbról érkezik meg az állomás peronjához. Hogy a szüleim az utcán rámutattak egy siető emberre, és azt mondták: látod, ott megy a Szécsi Pál... Hogy később, a hetvenes években a Csanády utcában (Rakéta Regényújság) vásárlás közben átélhettem, ahogy Márkus László büszkén magyaráz legújabb címlapjáról az újságos néninek. Hogy lóghattam a 3-as és az 55-ös villamos lépcsőin, ahogy a Váci útról befordul a Balzac utcába és a Visegrádin méltóságteljesen legurul a körútig. Hogy ugyanennél a végállomásnál apám erőszakkal levágatta a hosszú hajamat, és átélhettem azt a szégyent, ahogy az osztály megvetően néz rám. Hogy megélhettem a lázadást, a tabáni koncertek semmihez sem hasonlítható szabadságérzését, szinte napra a nagykorúságomtól három évig a keletnémet életérzést, ami nekünk akkor egyáltalán nem elnyomás volt, hanem szabadság... mit foglalkoztunk mi akkor azzal, mi folyik a háttérben... éltük az életünket, a fiatalságunkat, és ezt semmi nem tudta elrontani.
Aztán átélhettem a nyolcvanas éveket... láthattam a Queent a Népstadionban, dolgozhattam a Vörösmarty téri, azóta már lebontott üvegházban, elindulhattam a saját elképzeléseim ösvényein, kezdtem megérteni az összefüggéseket. És ez a megértés egyre jobban kinyílt... ma már látom, hogy annak idején egy meglehetősen kétes hírű (talán gaz)embernek köszöntem az Állatkertben, aki részese volt annak, hogy a szocializmus évei alatt a nyugati kultúra csapjai csak csöpöghettek, és mi ezeknek a cseppeknek is örültünk. Hogy egy lebutított verzióját élhettük meg annak a fejlődésnek, ami ezekben az évtizedekben nyugaton végbement, és soha nem hozhatjuk be teljesen azt a (szemléletbeli) lemaradást, amit kortársaink odaát megkaphattak. Cserébe kaptunk egy sajátos, bumfordi, részben szerethető világot, ami ugyan egy burokban tartott minket, mint Rózsi néni a kanárit a kalitkában, de adott egy (látszat)biztonságot.

És látom, ahogy a generációs problémák is felgyorsulnak... a huszon-harmincévesek már nosztalgiáznak az internet előtti világ szépségével. És sajnálják a mai gyerekeket, mert labdázás helyett a vackaikat nyomogatják.
Nem kell őket sajnálni. Ők a saját világukat építik ki majd. Jobban el lesznek vágva a gyökerektől várhatóan, ami ahhoz szükséges, hogy az ember pozícionálja magát a világban. De érett felnőttkorukban több lehetőségük lesz arra, hogy ezeket a gyökereket utólag megtalálják, felfedezzék. Nem kell majd könyvtárban ücsörögniük, néhány gombnyomással (ha tudják, mit kell megnyomni) mindent megtudhatnak. (Persze a homlokegyenest ellenkező hazugságokat is, ha rossz gombokat nyomnak...)
A detektívtükör előrefelé - internet ide vagy oda - nekik is sötét lesz. Csak visszafelé láthatnak tisztán. Ez az élet rendje.

2015. március 24., kedd

honekkeros

Annyira vicces, hogy a srácok-lányok manapság a fekete keretes egyenszemüvegükben úgy néznek ki mind, mint Erich Honecker anno, amikor még nyulak szaladgáltak Kelet-Berlin közepén...

2015. március 23., hétfő

Hamvas 118

"...Ma reggel arra gondolok, hogy érettnek lenni annyi, mint megkétszereződve fiatalnak lenni. Az eredeti egyszerűbb és szebb. Reife ist doppelte Jugend. Minden érett gyümölcs ezt bizonyítja. Íme, az őszibarack. Sárga húsa van, az egyik oldala krapplakkvörös, a másik narancs. Kihívó és kívánatos. Megérni annyi, mint duplán fiatalnak lenni. És érettnek lenni a legnagyobb, mondja Shakespeare, ripeness is all. Semmi sem fiatalabb, mint az ilyen kacér gömbölyűség. Közben már régen a muskotályszőlőt szopogatom és hozzá mandulát harapok, de a fűben mellettem piros alma és két csodaszép szem szilva.

Gyümölcs? A fa beváltja azt, amit virágával ígért. Megvalósult. Az utolsó cseppig. A gyümölcsóra számomra hieratikus aktus. Tiszta esszenciákat szívok fel és arra gondolok, hogy a materialistáknál jobban csak a spiritualistáktól irtózom. A borzalom test nélkül élni. De az irtózat megrontott testben élni. Ha a test a gyümölcsöt tartja, a gyümölcs tartja a testet. Ez jó. És arra gondolok, hogy az egészségről milyen bárgyú fogalmaink vannak. Azt hisszük, ha jól ki vagyunk hízva, egészségesek vagyunk. Ez csak a kövér állat. Valódi egészségünk sokkal inkább abnormitásainkban van, semmint animális egészségünkben. Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg. Úgy értem, ahol az ember beteg, szenvedélye ott van. A betegségben a létezés magasabb hőfokon ég. Ez az, amit láznak hívnak. Ez a mámor. A szellem jelenléte. Mert, ahogy Böhme mondja, ahol a szellem a legmélyebben szellem, ott mámor. Verzückung ist das Wesen des Geistes. A szellem nem hideg és nem ész és nem józanság és nem
okosság, még csak nem is értelem. Ha a szellem mélyen és igazán és valódian szellem, ott önkívület. Akkor egészen rajtam kívül vagyok. Ez a nyelv. Ezt az önkívületet a pirospozsgás és kihízott állati egészség nem ismeri. Baromi józanságban él. Az ilyen egészségből, köszönöm, nem kérek.

Igazi gyümölcsórára való gondolat, fejemet az egészség új megfogalmazásán töröm, mialatt a körtébe harapok..."

A téma a buckán hever

Szédületes, hogy az ember mennyit el tud szüttyögni reggeli helyett egy darab üvegszilánkkal, amit a bejárati ajtó küszöbén talál. Talán a biciklikerék vagy a cipőtalp mintázatából került oda, ki tudja. Mindenesetre már egy hete ott malmozott a konyhaasztalon és addig nem akartam tőle megválni, amíg le nem fotózom. Ma reggel aztán becsapódott az isteni szikla (meg a múlt héten újra összeraktam az erkélyre az asztalt, így sokkal kevesebb előkészületet jelent egy ilyen fotózás), és kattintottam párat.
Aztán nem tetszett, még néhányat, trükköztem, tükröztem és azon kaptam magam, megint megy el a délelőtt. Viszont találkoztam a haragos szemű, vörös arcú, zöld szájú Poszeidónnal, aki lekiabál az égről, egy fejen álló díszsügérrel a Bora Bora sekély, napsütötte vizeiben, és még egy sor érdekes fény-dologgal... 


Egyébként idén május 35-e tényleg csütörtökre esik, úgyhogy aki tud, menjen el feltétlenül Drezdába és bújjon be a szekrénybe kockás kislány, Csendes-óceán és Seidelbast-nézőbe :)

2015. március 22., vasárnap

Zaj, szirénák, harangok, Bach...

A számos tegnapi utcai Bach-koncert közül egy: Rákász Gergely játszik a Deák téren. A népszerű korálpatrióta előtt az LG feliratú izé nem egy mikrohullámú sütő, hanem digitális kotta gyanánt egy jóféle monitor hátoldala. No és az összecsukható, hordozható hangszer is megér pár pillantást.







2015. március 20., péntek

2015. március 18., szerda

Sétálunk, sétálunk...

Kicsit nehezen értem a végére. Eredetije még a háború előtt íródott, 1943-ban jelent meg, aztán az 1965-ös második kiadás (ez a példány az) bővült az új információkkal. De a cirkalmas-terjengős-ráérős stílusa megmaradt, amit a mai ember már nehezen fogad be. Elalvás előtt olyan öt-hat oldalakat bírtam belőle. De nagyon érdekes, rengeteg információval Pannoniáról, aminek egy részét máshonnan ma már elég nehéz lenne összegyűjteni.



2015. március 17., kedd

Magnézium-citrát

Gyógyszertárba általában csak helyben kevert arckrémért, téli időszakban D-vitaminért és leggyakrabban magnézium-citrátért járok. A többi vitamint más forrásból szerzem be. Most pár nap a magnézium szedéséből kimaradt, éreztem is a biciklizés után a vádlimban, hogy itt az ideje venni. A gyógyszertárban hangzott el a következő beszélgetés az előbb:


- Jó estét kívánok, magnézium-citrátot szeretnék.
- Azt a tízdarabost? 
- Miért, van másmilyen?
(pár pillanat gondolkodás, negyvenöt fokban felfelé nézés, töprengő arc a negyvenes, jól karbantartott gyógyszerésznő produkciója, épp csak azt nem mondja, hogy ...ööö...)  
- Nem, nincs.
- Akkor olyat.
- Egyet?
(itt gondolkodás a részemről egy nagyon rövid pillanatra az igen előtt, hogy ne úgy válaszoljak, hogy "nem, tízet...")
Hölgy hátramegy, magnéziumot előhoz.... elmesélem neki, hogy a másik helyen elsütöttem a fenti poént, és a gyógyszertáros hölgy (kicsit idősebb, és nem olyan jól karbantartott) mosolytalanul majdnem leharapta a fejemet.
- Itt lehet viccelni - mondta a jól karbantartott.

Úgy látszik itt a tavasz.

2015. március 15., vasárnap

Aquincum, ma kőhalom...

Aquincum sokak számára csak egy HÉV megállóhelyet jelent Kaszásdűlő és Római-fürdő állomások között. Pedig Aquincum egy csoda... bárhol Európában világhírű lehetne. Persze így is az, szakmai körökben, de ha Olaszországban lenne, egy ilyen ünnepnapon nem néhány család lézengene a területén, hanem sorok kígyóznának a bejáratnál. A város fénykorában, úgy 1700 éve 50-60 ezren éltek itt (és egész Nagy-Óbuda területén), körülbelül annyian, mint Sopronban manapság. Először tízévesen jártam itt az általános iskolai osztályommal (?), kis műanyag boxgépemmel 6x6-os rollfilmre készítettem öt felvételt a romokról.... most előkerestem, onnan tudom. A régi oszlopcsarnokos múzeum azóta szintén múzeumi tárggyá vált, ma már nem üzemel. Az Auchan parkolója felől van az új bejárat egy korszerű épülettel. Ami lehetne nagyobb és sokkal látványosabb is, hiszen a külső kőtárakban megszámlálhatatlan mennyiségű anyag van felhalmozva, egy részük műanyag rekeszekben.








És érdekességként, lerepróztam a megtalált régi negatívokat. Ezt az öt felvételt készítettem egy műanyag boxgéppel (nincs meg már a gép, de már akkor is lötyögött az egyszerű kis objektívje, innen a Lensbaby-hatás), valószínűleg 1971 nyarán:






A kis masinával (amit a szüleim hoztak 1969 körül egy nyugat-európai körútról) mindössze néhány tekercset fotóztam. Ezek tehát a legelső fotós próbálkozásaim közül való képek.

2015. március 14., szombat

A nemzet répája

Ha nem nagyon kapirgáljuk meg a miérteket, még talán kedves gesztusnak is tűnhetne az Aldi pénztáránál kapott kokárda. De szerintem mindenki jobban örülne, ha ehelyett inkább nem Hollandiából importált répát árulnának - nekünk. Ez körülbelül annyira vicces, mintha mi Braziliába kávét exportálnánk. Mondjuk lehet, hogy a szalagot is Kínában varrták meg.

Még sosem szkenneltem répát, ilyen.

2015. március 12., csütörtök

Borzongós

Cinke hideg lett mára. Nem is volt kedvem ebben a szeles, kifejezetten hideg időben drótra pattanni. Akkor sem, ha épp most értesültem róla, hogy "az élet a komfortérzeted határán kezdődik". Na de hogy melyik irányban folytatódik, arról már nem szólt a krónikás. Mindenesetre a cinke fázik, de lehet, hogy neki ez az élet.

Fotó: Rudy Pohl   Forrás: Facebook

2015. március 10., kedd

Légből kapott szappan

A Szigeten ma vendégségben jártak buborék. Pár videofelvételt is készítettem, talán egyszer összevágom. De tulajdonképpen ez is elég jól visszaadja a hangulatot.



Régi kép, szobrok

Syrinx, Tybia, Dob, Lyra, Triangulum, Kymbala. Két fúvós, egy pengetős és három ütőhangszeres. Két ruhátlan férfi a két szélen, és négy felöltözött nő közöttük. A Pesti Vigadó hat homlokzati szobra 1884-ben készült, mindegyiket más-más művész készítette. A sóskúti mészkőből készült alkotásokat először 25 centiméteres változatban, majd egyméteresben kellett elkészíteniük és bemutatniuk a pályázóknak. A Vigadó a háborúban súlyosan megsérült, ezért a most látható szobrok egyike sem eredeti. A szökőkút ürgeöntő gyerekének fején ülő glóriás galamb mögött Tybia látszik, az épület ablakain az alkony, a felhők, a függönyök és csillárok különös kevercse ad folyton változó mintázatot.

2015. március 8., vasárnap

Nőnapra, minden nőnek

Reggeli kávé, napsütéssel

Nagyon népszerűek a játékfilmek, videoklipek általában "hogyan készült" munkacímre hallgató werkfilmjei. Én ezt továbbfejleszteném, és a werkfilmről is csinálnék egy werket. A hogyan készült, hogy hogyan készült sort a végtelenségig lehetne folytatni, ugyanúgy, ahogy a dupla tükörrel játszik az ember saját képmásával és a kép számtalanszor megsokszorozódik, vagy amikor a kamerával a saját kontrollmonitorunkat örökítjük meg. Ez lehetne a filmes világ görbült moziverzuma, az önmagába visszatérő werk...
Vasárnap reggel szikrázó napsütésben kávézni veszélyes, mert ilyenek jutnak az ember eszébe.

2015. március 7., szombat

Fázis vagy nulla?

A képen nem egy törött ujjú villanyszerelő látható ellenfényben, fáziskereső ceruzával, és még csak nem is egy körülmetélést végző orvos. De biztos tudja mindenki, hogy ő valójában kicsoda és mi látható a háttérben... Ha nem, segítségnek annyi, hogy az életlen tárgy a valóságban egyáltalán nem ilyen sudár... esküszöm, nem mozgott fénysebességgel, úgyhogy csak arra merek gondolni, hogy a 90-es makró karcsúsít, mint az Abonett...

2015. március 5., csütörtök

Új csík keletre

Az Utazás kiállításon hallottam, hogy elkészült a Biharkeresztes-Nagyvárad kerékpárút. Most jobban utánanézve, egészen Berettyóújfaluig tart. Soha nem gondoltam volna, hogy ezen a környéken ilyesmi előfordulhat, annyira elmaradott és szomorú képet mutatott néhány éve (mármint nem a határon túli rész, az akkor is rendben volt, hanem az innenső).

 
Fel kell pattannom tavasszal a szürkére, és kell mennem megint egy nagy kört. És már nem kell Nagyvárad előtt a kamionok között bohóckodni...