Detektívtükör

Az élet lényeges dolgait mindig csak visszafelé tekintve lehet megérteni. Mintha egy nagyon vastag áteresztő tükörben haladnánk előre életünk során. Előre csak a homályos horizont látszik, amire rá tudjuk vetíteni az elképzeléseinket, hitünket és hiedelmeinket a világ dolgairól. Hátrafelé pedig már gyönyörű, érthető, kirajzolódott kép - a megélt élet egyre terebélyesedő, színesedő üvegcserép-halmaza, amelyből, ahogy távolodunk, egyre jobban felragyog egy ólomüvegablak-szerű valóság, irányokkal, utakkal, zsákutcákkal, fénylő és kevésbé fénylő állomásokkal, veszteglő szerelvényekkel és habokat hasító büszke hajókkal. (Mint a kezdő Photoshop-felhasználó, amikor túlzottan belenagyít a képbe, és nem veszi észre, hogy amiket retusál, az nem egy porszemekből álló koszfolt, hanem az arc egy fontos része - de ez csak a kellő távolságból való rátekintéssel lesz nyilvánvaló...)

A kettő között meg itt van a most, a pillanat, amiben élünk, minden spirituális tanítás célpontja így vagy úgy. És minél többet megéltünk, annál jobban tudjuk, hogy ez a most a legfontosabb. Tanítások nélkül is.
"Ha mégegyszer huszonéves lehetnék..." - sóhajtanak sokan, főleg a nők közül. Soha nem értettem ezt. Az életnek gyönyörű lépcsőfokai vannak, egy olyan nagy játék, ahol megélni-túlélni-átélni érdem, szerencse, kiváltságos állapot. Több tízezernyi generáció végén mozdulunk a térben, sejtjeinkben, génjeinkben kódolva a világmindenségben eddig megtett összes út, tapasztalat, fejlődés. Aki ennek nem tud örülni, halvány fogalma sincs az egészről, ami itt zajlik. Annyit lát, hogy ide pottyant a világra, ahol egy küzdelem az élet csúnya (vagy szép) bácsik és nénik közt, harcolni a vártán, szép lassan megereszkedik a bőr, elfonnyad az arc - jajj, már nem is vagyunk olyanok, mint azok a szépemberek a képeken - a végén meg mindenki megpusztul mint a katasztrófafilmekben. Tényleg ennyire hülye lenne az élet, hogy ezért fejlesszen ki évmilliók alatt csodálatos szerkezeteket, hogy a végtermék, a tömegember egy boldogtalan biorobot legyen, akit a falkavezérek etetnek előregyártott maszlagokkal (a készételektől a bulvársajtóig, a divatirányzatoktól a közösségi hálók bújtatott életérzés-reklámjaiig) megfosztva a saját gondolkodásának, logikai készségének, fantáziájának a képességétől?

Tévedés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ember nem közösségi lény... igenis az, azzal a hamis képpel ellentétben, ami azt akarja elhitetni, hogy mindentől különálló, egy individum, boldogulhat akár egyedül is a maga útján. De a közösségi "lénység" igazi lényegét, a láthatalan erővonalait szintén csak visszafelé látjuk.

Én nagyon örülök, hogy átélhettem azt a kort, amiben gyerekként/kamaszként éltem. A szépségeit is és a butaságait, hiedelmeit is. A fejlődés zsákutcáit, amit szépen átépített a folyamatos felismerés-ráébredés, a külsőségeit, amin ma már nemcsak a gyerekek nevetnek, hanem mi is... ilyenek voltunk valaha, ilyen volt a kollektív tudat valaha.
És ez a mai kor is olyan, hogy pár évtized múlva nevetnek majd a ma készült fotókon, a mondatokon, a szóhasználaton.

És annak is örülök, hogy átélhetem azt a kort, amiben most élek. Az Emberiség legizgalmasabb kísérletét. Az evolúció teljesen új szintje kezdődött el néhány éve a második globális tudat, az internet megjelenésével. Felfedeztük ezt a világot, de még nem tudjuk használni. Több évtized kell hozzá, esetleg száz év is, hogy rendesen átlássuk, megértsük az ebben rejlő igazi lehetőségeket. Hogy ne hülyeségekre használjuk és ki tudjuk védeni, ha valaki hülyeségekre használja. Hogy meg tudjuk védeni a tudatunkat az elpiszkolódástól.

Jó néha picit visszafelé nézni az ólomüvegablakra... mert tudom, hogy mi hiányozna, ami már soha nem fog hiányozni azoknak, akik nem látták. Hogy Nagymamám fotósdobozaiban még láthattam a háború előtti világot, és közben elmesélte mindazt, ami akkor kellett az élethez. Hogy a hatvanas évek végén az Állatkertben egy hétköznap délelőtt kisgyerekként átélhettem azt a pillanatot, ahogy nagyapám séta közben rámutatott két emberre, és azt mondta: nézd, ott a Kádár bácsi, menj, köszönj neki. És én odaszaladtam és köszöntem és ő szívélyesen visszaköszönt, és a másik bőrkabátos a fogai között sziszegte, hogy menj innen te kölyök. Hogy óvodásként láthattam, ahogy kibukkan a Hősök terénél a földalatti és az alagútjában is, ahogy a mai iránnyal ellentétesen jobbról érkezik meg az állomás peronjához. Hogy a szüleim az utcán rámutattak egy siető emberre, és azt mondták: látod, ott megy a Szécsi Pál... Hogy később, a hetvenes években a Csanády utcában (Rakéta Regényújság) vásárlás közben átélhettem, ahogy Márkus László büszkén magyaráz legújabb címlapjáról az újságos néninek. Hogy lóghattam a 3-as és az 55-ös villamos lépcsőin, ahogy a Váci útról befordul a Balzac utcába és a Visegrádin méltóságteljesen legurul a körútig. Hogy ugyanennél a végállomásnál apám erőszakkal levágatta a hosszú hajamat, és átélhettem azt a szégyent, ahogy az osztály megvetően néz rám. Hogy megélhettem a lázadást, a tabáni koncertek semmihez sem hasonlítható szabadságérzését, szinte napra a nagykorúságomtól három évig a keletnémet életérzést, ami nekünk akkor egyáltalán nem elnyomás volt, hanem szabadság... mit foglalkoztunk mi akkor azzal, mi folyik a háttérben... éltük az életünket, a fiatalságunkat, és ezt semmi nem tudta elrontani.
Aztán átélhettem a nyolcvanas éveket... láthattam a Queent a Népstadionban, dolgozhattam a Vörösmarty téri, azóta már lebontott üvegházban, elindulhattam a saját elképzeléseim ösvényein, kezdtem megérteni az összefüggéseket. És ez a megértés egyre jobban kinyílt... ma már látom, hogy annak idején egy meglehetősen kétes hírű (talán gaz)embernek köszöntem az Állatkertben, aki részese volt annak, hogy a szocializmus évei alatt a nyugati kultúra csapjai csak csöpöghettek, és mi ezeknek a cseppeknek is örültünk. Hogy egy lebutított verzióját élhettük meg annak a fejlődésnek, ami ezekben az évtizedekben nyugaton végbement, és soha nem hozhatjuk be teljesen azt a (szemléletbeli) lemaradást, amit kortársaink odaát megkaphattak. Cserébe kaptunk egy sajátos, bumfordi, részben szerethető világot, ami ugyan egy burokban tartott minket, mint Rózsi néni a kanárit a kalitkában, de adott egy (látszat)biztonságot.

És látom, ahogy a generációs problémák is felgyorsulnak... a huszon-harmincévesek már nosztalgiáznak az internet előtti világ szépségével. És sajnálják a mai gyerekeket, mert labdázás helyett a vackaikat nyomogatják.
Nem kell őket sajnálni. Ők a saját világukat építik ki majd. Jobban el lesznek vágva a gyökerektől várhatóan, ami ahhoz szükséges, hogy az ember pozícionálja magát a világban. De érett felnőttkorukban több lehetőségük lesz arra, hogy ezeket a gyökereket utólag megtalálják, felfedezzék. Nem kell majd könyvtárban ücsörögniük, néhány gombnyomással (ha tudják, mit kell megnyomni) mindent megtudhatnak. (Persze a homlokegyenest ellenkező hazugságokat is, ha rossz gombokat nyomnak...)
A detektívtükör előrefelé - internet ide vagy oda - nekik is sötét lesz. Csak visszafelé láthatnak tisztán. Ez az élet rendje.