Ugyanazt a helyet, szituációt sokféleképpen lehet észrevenni, megélni,
feldolgozni. A tegnapi fotókat itthon végignézve végigfutott rajtam,
vajon a sok vidám újságíró és az egyébként igen príma visegrádi
szórakozási lehetőség, a bobpálya hivatalos bemutatása mellett hogyan
lehet érzékeltetni magát a helyet más nézőpontból, más gondolati
töltettel. A helyet lecsupaszítva, a metál lírájával, a vascsövek, a
csillogó lemezek bölcs és elfogadó nyugalmával, ahogy a vidám nép átcsúszik
rajtuk, és ők ott maradnak a májusi rügyező fák között, lélegzetek
nélkül, mozdulatlanul. Mindig ugyanúgy, mindig méltóságteljesen, de
talán tudván, hogy az emberi kéz leválasztotta őket a természettől. A
maga szolgálatába állította. És most itt csikorognak, csillognak,
tekeregnek mindaddig, amíg egyszer végigrohan rajtuk az utolsó bob.
Aztán elkezdenek majd rozsdásodni, patinát kapnak a kanyarok, áttörnek
az ágak a réseken és visszafogadja őket a természet, mint a maja
városokat. Persze a B verzió, hogy a rozsdatemetőben végzik, de ez
hosszú távon szintén egy méltóságteljes halál egy vas-szerkezetnek.
Lényeg a lényeg, tegnap Visegrádon voltunk, hogy bemutassuk, megírjuk,
mi jót is lehet itt csinálni az ideérkezőknek. De az egy másik írás
témája lesz. Ez viszont egy nemhivatalos verzió olyan valakitől, aki a
bobháton, száguldás közben is csak fotózik rendületlenül, félkézzel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése