2015. május 7., csütörtök

A vascsövek melankóliája

Ugyanazt a helyet, szituációt sokféleképpen lehet észrevenni, megélni, feldolgozni. A tegnapi fotókat itthon végignézve végigfutott rajtam, vajon a sok vidám újságíró és az egyébként igen príma visegrádi szórakozási lehetőség, a bobpálya hivatalos bemutatása mellett hogyan lehet érzékeltetni magát a helyet más nézőpontból, más gondolati töltettel. A helyet lecsupaszítva, a metál lírájával, a vascsövek, a csillogó lemezek bölcs és elfogadó nyugalmával, ahogy a vidám nép átcsúszik rajtuk, és ők ott maradnak a májusi rügyező fák között, lélegzetek nélkül, mozdulatlanul. Mindig ugyanúgy, mindig méltóságteljesen, de talán tudván, hogy az emberi kéz leválasztotta őket a természettől. A maga szolgálatába állította. És most itt csikorognak, csillognak, tekeregnek mindaddig, amíg egyszer végigrohan rajtuk az utolsó bob. Aztán elkezdenek majd rozsdásodni, patinát kapnak a kanyarok, áttörnek az ágak a réseken és visszafogadja őket a természet, mint a maja városokat. Persze a B verzió, hogy a rozsdatemetőben végzik, de ez hosszú távon szintén egy méltóságteljes halál egy vas-szerkezetnek. Lényeg a lényeg, tegnap Visegrádon voltunk, hogy bemutassuk, megírjuk, mi jót is lehet itt csinálni az ideérkezőknek. De az egy másik írás témája lesz. Ez viszont egy nemhivatalos verzió olyan valakitől, aki a bobháton, száguldás közben is csak fotózik rendületlenül, félkézzel...









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése