De nem erről akarok most mesélni, hanem Kati kisfiáról, Domiról egy történetet. Domi kétéves, és most, hogy Pankával ott voltunk, egy kis városlátogatást tervezett Kati a tiszteletünkre. A szállodától indultunk autóval. Azaz indultunk volna, és már mind a négyen bent ültünk, de Kati sehogysem találta az autókulcsot. Nagyon nem veszhetett el, mert azzal nyitotta ki, de legalább öt percig keresett-kutatott, mindent felforgatott a kocsiban, kiborította a táskáját, reklámszatyrokat, lenézett a padlószőnyegre...
Domi még csak pár szót beszél (az igen szó helyett következetesen a "dá"-t használja, senki nem tudja miért), viszont mindent megért, megfigyel. Kati utolsó mentsvárként egy költői kérdéssel hozzá fordult, körülbelül így:
- Hát én ezt nem értem, azzal nyitottam ki az ajtót... Domi, nem láttad a kulcsomat?
A gyerekülésben trónoló Domi szó nélkül a plafonra, azaz a plafonon keresztül az autó tetejére mutatott. Kati felnézett kívülről a tetőre és a kulcscsomó valóban ott volt.
Ez a történet számunkra akkor is, azóta is hihetetlennek tűnt és tűnik.
A rövid kis városnézés egyébként klassz volt, és bár idén hatszor voltam Gyulán, ez volt az egyetlen alkalom, hogy eljutottunk a Várba.
