HIEDELMEK
A bihari népre nem lehetne általános jellemzésül azt mondani, hogy babonás de bizony egy-egy fuvallatra még felparázslik a lelkekben az ősi hiedelem hunyó üszke. Jeles napoknak, misztikus cselekedeteknek fakuló színe sokszor kivirít. Vannak, akik el-elmormolják a rontások, tétemények,. kötések ellen való kopott pogány igét, – mert hátha mégis!...
A bihari népre nem lehetne általános jellemzésül azt mondani, hogy babonás de bizony egy-egy fuvallatra még felparázslik a lelkekben az ősi hiedelem hunyó üszke. Jeles napoknak, misztikus cselekedeteknek fakuló színe sokszor kivirít. Vannak, akik el-elmormolják a rontások, tétemények,. kötések ellen való kopott pogány igét, – mert hátha mégis!...
Vagy hetven esztendővel
ezelőtt pedig még öreg táltosok (vagy ahogyan itt ejtik: tátusok)
kódorogtak mocsári falvainkban és neves boszorkányok, tudományos
pásztor emberek éltek itt, akiknek szárnyon járt a hírük.
Nem hiába innen, a bihari és a szomszédos békési mocsarak közül indult ki Vatha felkelő pogány serege, de a rét fiainak a lelkében sok évszázad multával is mindvégig több volt az ősi hit maradványa a kereszténységnél. S a szilaj hit szilaj erkölcsökkel járt. Pedig akadt mindig, aki nyesegesse a vad hajtásokat. Nógrádi Mátyás bajomi pap is így versel az 1672-ben kiadott Idvesség Lantja című könyve ajánlásában (az általa erre a vidékre hozott kispapokra és tanítókra célozva):
Nem hiába innen, a bihari és a szomszédos békési mocsarak közül indult ki Vatha felkelő pogány serege, de a rét fiainak a lelkében sok évszázad multával is mindvégig több volt az ősi hit maradványa a kereszténységnél. S a szilaj hit szilaj erkölcsökkel járt. Pedig akadt mindig, aki nyesegesse a vad hajtásokat. Nógrádi Mátyás bajomi pap is így versel az 1672-ben kiadott Idvesség Lantja című könyve ajánlásában (az általa erre a vidékre hozott kispapokra és tanítókra célozva):
Kiből én elhoztam
ifjakat, hogy népe
Épülne általok
Istennek Földetske,
Sáb, Konyár és Bajon megromlott helyetske.
Hiedelem szerint
táltossá csak a hetedik gyerek lehetett s az, aki foggal, vagy
tizenegy ujjal jött a világra. Volt azonban a táltosságnak egyéb
külső jele is. Az ilyen gyerek sokáig szopott és különösen
erős volt, de kevés szavú, csendes magaviseletű. Hét esztendős
korában egyszer csak elszökött hazulról, mert ki kellett mennie a
rét valamelyik porongjára, – melyikre, azt tudta már ő magától,
– hogy ott megbirkózzék a vén táltosok által ráuszított
farkasokkal. Ha ezeken úrrá lett, azután még a fekete bikává
változott vénekkel kellett neki kiállani a birkózó próbát, de
anyaszült mezítelenül. Hatalmas szél támadt ilyenkor mindig, –
olyan, amilyet ma is táltosszélnek hívnak. Ha egyik sem tudta
földhöz teremteni, elnyerte a táltos-tudományt, amivel hosszú
élet, de korai öregedés járt; ha pediglen alól maradt a
birkózásban, csak amolyan örökké kötekedő, mogorva ember lett
belőle. Valamint akkor sem lett a gyerekből táltos, ha a bába
kitördelte a fogát. A táltos halála után oda jutott, ahol a nap
éjszaka tartózkodik. Amikor végórája elérkezett, ott termett a
föld pereménél és belekapaszkodott a lenyugvó napba. Avval ment
el.
A táltosok nagy
tudományukkal segítségére voltak az embereknek. Sok jót tettek.
Arra haragudtak csak, aki nem jól bánt velük. A gyógyítás, a
boszorkányok kézrekerítése és téteményeiknek elrontása
könnyebb mesterségükhöz tartozott. Támaszthattak vihart;
csinálhattak esőt, havat; jövendőltek bajt és időt;
elháríthattak veszedelmet; megmondták, mi a teendő különös
bajokban, mely tájakat ajánlatos elkerülni és miért, bizonyos
éjszakáknak idején. Arról álmodtak, amiről akartak; tisztán
láttak oly dolgokat is, miket közönséges ember szeme észre se
vehetett s mivel az elásott kincset is meglátták, emlegettek több
olyan helyet a határban, ahova aranyat, ezüstöt rejtettek el
régen. Akkor változhattak csődör-csikóvá, vagy fekete bikává,
amikor úgy tartották szükségesnek. Roppant nagy erejüknél fogva
pedig még a levegőbe is felemelkedhettek.
Egy derecskei öreg
gazdától hallottam, hogy mintegy hetven esztendeje lehet, ő még
akkor gyerek volt, úgy estenden egy nagy ember fordult be a
kapujokon. Bundára való ócska szűr volt a vállán, a kezében
még görcsös botot tartott. Evvel a bottal háromszor megkopogtatta
a kapu köszöbét, azután bement az ólba, végig nyújtózkodott a
szénatartóban és elaludt. Nem mondott az egy árva szót se, hozzá
sem szólott senki, mert mindjárt gondolták, hogy valami táltos
lehet. Hajnalban, amikor felébredt, azt mondja a gazdának:
»Gazduram, a tehénólban szélről van kötve egy csobányos szarvú
tehén, annak a tejéből szeretnék én inni.« Tudta ezt is, pedig
nem járt a tehénólban! Mindjárt hozták neki a habos friss tejet.
Szájára vette a rocskát és egy csepp nem sok, de annyit se
hagyott benne. Elmenőben így szólt: » Valamelyik éjfélen menjen
ki gazduram a Botoshalomra, azon van egy kis földkupac, hajítsa
félre az ásóval.« Kinéztek utána az ólajtón, de már a nyomát
se látták. Amint körültekintenek, elkezd kiabálni az ostoros
gyerek: »Ahol van ni, ahol van ni!...« Egy szép fekete csikó
nyargalt kifelé az utca végén. – A leány-szolga kíváncsi volt
s egy éjfélkor ásóval a vállán, kiment a Botosra. De oda is
maradt! Nem tudják, pénzt talált-e, avagy anélkül is
elcsavargott.
A Szöcsködi-pusztán, az Ormány-kúttól nem messzire, emelkedik egy laponyag. Ezen tanyázott valamikor egy öreg gulyás, akiről szintén azt híresztelték, hogy táltos. Mikor gyerekkorában a vén táltosokkal birokra kelt, azok kiverték a félszemét, de a megmaradt eggyel többet látott, mint más a kettővel. Sohase ment a gulya után, csak a kunyhó körül ténfergett, meg üldögélt és gondolkozott a tudományán. Bojtárt se tartott. Nem volt mégse kár a jószágban. A kunyhó előtt egy olyan fa állott földbe szúrva mint valami hosszú bot, annak a végén mindig ott kuporgott egy kis madár és azt küldözgette maga helyett, ha el akart nézni valamerre.
A nagysárréten él még egy-két olyan öreg ember, aki a vén Vicsak táltosra emlékszik. A hatvanas években bolyongott ezen a tájon. Sok híres cselekedete és mondása volt. A szél zúgásából, a fák hajladozásából, meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Előre megmondta a 73-beli nagy kolerát is. Sikéres jószággyógyításai révén különösen elhíresedett.
A babonának a rét
volt az igazi fészke! Úgy mondják, hogy sok titokzatosság történt
benne. Pásztoron, pákászon kívül nem igen járt ott ember, de
annál inkább megfordult a rossz. Sötét éjszakákon nyögött,
vijjogott a nádas. Őgyelegtek közte. Különös hangok támadtak,
némelykor mintha kiáltottak volna, hol itt, hol meg amarra. Lápok
közé dugott kis szigeteken boszorkányok szoktak lagzit tartani.
Udvari földön, a bajomi határ felől egy hajlásnak a neve is Boszorkányvölgy. Itt állandó gyülekező helyük volt. A nádasból leselkedtek kifelé. Levizelték, meg bekenték a füvet és felfordult tőle a jószág, ha beleharapott. Az Öreg V. Gáborral történt meg bojtár korában, hogy egy másik társával erre vetődött. Amint ott jártak, egy szép bogárszarvú tehén éppen akkor jött fel a partra. »Hát ez hol kóborog erre? – kérdi a fattyú. A mi gulyánkból való ez, látom, rajta a B. gazduram nagy kerek bilyogját.» Avval már indult is, hogy elébe áll, de a tapasztaltabb V. Gábor megrántotta a szűre ujját és rászólt: »Egyet se lépj! Tűz alá, ő a tetejébe!« Mert hiába volt rajta a bilyog, mégse igazi tehén volt az. Csak közelebb akarta őket csalogatni. – Hajdú, Békés, Jásznagykúnszolnok hármas határa tájékán, hova Bihar sincs messze, volt egy sziget, ahol a Hortobágy vize egy kis fokon belecsorgott a Töviskes-völgybe. Ezen a szigeten négy fekete pofájú vén banya lakott. Csak elvétve lehetett látni valamelyiket, mert mindig a nádasban, egy-egy zsombék tetején kucorogtak. Hanem négy szép fekete lovukat akárki láthatta, szabadon legelésztek a szigeten, egy megtekeredett sunyi kölyök őrizte és szüntelenül csipdeste őket az ostorral. Éjfélkor aztán felnyergeltek a banyák és a világ négy tája felé ellovagoltak s amelyik gulyát előbb találták, abból eltereltek egy-egy tehenet. Mert mindegyik vén banya egy egész tehenet falt fel napjában. Nem csináltak ezek egyebet, csak ettek! A sarkuk meg olyan hegyes volt, hogy mezítláb, sarkantyú nélkül is tudtak lovagolni. Az öreg D. János gulyás-korában látta is a garmadára hányt tehéncsontot a Töviskesvölgy végében. Jeles helynek mondták ezelőtt az Ördögszigetet is, a régi Berettyóban, a szerepi határszélen és a tőle nem messzire eső Ördöglapanyagot.
Udvari földön, a bajomi határ felől egy hajlásnak a neve is Boszorkányvölgy. Itt állandó gyülekező helyük volt. A nádasból leselkedtek kifelé. Levizelték, meg bekenték a füvet és felfordult tőle a jószág, ha beleharapott. Az Öreg V. Gáborral történt meg bojtár korában, hogy egy másik társával erre vetődött. Amint ott jártak, egy szép bogárszarvú tehén éppen akkor jött fel a partra. »Hát ez hol kóborog erre? – kérdi a fattyú. A mi gulyánkból való ez, látom, rajta a B. gazduram nagy kerek bilyogját.» Avval már indult is, hogy elébe áll, de a tapasztaltabb V. Gábor megrántotta a szűre ujját és rászólt: »Egyet se lépj! Tűz alá, ő a tetejébe!« Mert hiába volt rajta a bilyog, mégse igazi tehén volt az. Csak közelebb akarta őket csalogatni. – Hajdú, Békés, Jásznagykúnszolnok hármas határa tájékán, hova Bihar sincs messze, volt egy sziget, ahol a Hortobágy vize egy kis fokon belecsorgott a Töviskes-völgybe. Ezen a szigeten négy fekete pofájú vén banya lakott. Csak elvétve lehetett látni valamelyiket, mert mindig a nádasban, egy-egy zsombék tetején kucorogtak. Hanem négy szép fekete lovukat akárki láthatta, szabadon legelésztek a szigeten, egy megtekeredett sunyi kölyök őrizte és szüntelenül csipdeste őket az ostorral. Éjfélkor aztán felnyergeltek a banyák és a világ négy tája felé ellovagoltak s amelyik gulyát előbb találták, abból eltereltek egy-egy tehenet. Mert mindegyik vén banya egy egész tehenet falt fel napjában. Nem csináltak ezek egyebet, csak ettek! A sarkuk meg olyan hegyes volt, hogy mezítláb, sarkantyú nélkül is tudtak lovagolni. Az öreg D. János gulyás-korában látta is a garmadára hányt tehéncsontot a Töviskesvölgy végében. Jeles helynek mondták ezelőtt az Ördögszigetet is, a régi Berettyóban, a szerepi határszélen és a tőle nem messzire eső Ördöglapanyagot.
A rétben élő
pásztorok tehát sok mindent tapasztalhattak. Sőt, különösen az
öregek között nem egy akadt, akiről azt beszélgették a háta
mögött, hogy tud is valamit. Az ilyenek vagy cimboráskodtak a
boszorkányokkal, vagy maguk is azok voltak.
A sárréti
pásztorhagyományban sokszor felbukkan a Csarna neve. A mocsár egy
részlete, hatalmas vízállás volt ez. Bajom és Udvari határán.
Jószágot nekiverni nem lehetett volna, de egy udvari gulyás mégis
átjárt rajta legeltetni, a bajomi földre. Ő maga átment a lován,
a gulya meg utána úszott ostorcsapás nélkül. Olyan tudománya
volt az öregnek, hogy ezt is meg tudta tenni. De egy fogadáskor
mégis kihagyták, mert nagyon vén ember volt már. Bezzeg megjárták
vele! Akkor éjjel szétszaladt a gulya, hírmondóul se maradt egy
tehén az álláson. Maga a bíró ment érte a boszorkányos
számadóért: csináljon valamit mert a jószágot nem tudják
összeszedni. Vissza is fogadták rögtön. Erre aztán
megvigasztalódott. A Pére alatt kibontotta az ostorát, elkezdett
kongatni és csak ment, ment... Innen is egy marha, onnan is... Mire
leért a Csarnára, előtte járt az egész gulya. »Míg én a föld
hátán leszek, – mondogatta – addig ezt a gulyát más ember fia
meg nem őrzi. Innen tesznek engem a föld alá, a kunyhótól.«
A nádas közepén, a
Csarnalaponyagon hegyesedett a nagy téli kunyhó. Egész nyúzott
marha lógott benne felakasztva. Hanem az öreg végül is ráfizetett
a tudományára. Úgy esett, hogy valamelyik püspökladányi gazda
megvette a két legszebb tehenet. Váltig sajnálták a bojtárok:
oda a gulya címere! » Megtérnek azok az éjszaka« – dünnyögte
csendesen az öreg. Csakugyan visszajöttek még harmadik éjszaka
is. Mikor, harmadjára kellett őket Ladány alá terelni (nehéz
munka volt), az egyik bojtár, aki Héjaköröm nevet kapott a
szárazkeresztelőn, azt tanácsolta a gazdának, hogy két éles
ekevasat verjenek jól össze a tehenek faránál s akkor nem szöknek
el többet. Úgy is lett. Dehát a vasakkal olyan kegyetlenül
összeverték az öreget, hogy attólfogva csak árnyéka lett
magának. Egyszer halva lelték, ültében a kunyhó oldalának
dőlve.
Még életében történt, hogy egy őszi éjszakán nagy nádtűz mellett üldögéltek s hangos kiáltozással vadlibák húztak el fölöttük. Az öreg két tenyere között felkiáltott hozzájuk, mert úgy látszik, megismerte valamelyiknek a hangját. »Jó estét adjon Isten, Kalára!« Erre a szóra hírtelen lecsapódott a tűz mellé egy vadliba és azon minutomban menyecskévé változott. Rózsás kasmír kendő volt a vállára terítve, a lábán pedig piros-bársony papucsot viselt. A bárándi bábára ismertek benne. »Ugyan, ugyan, Mihály bátyám (mert így hívták a számadót), miért köszönt rám kelmed, hadd mentem volna útamra« – szólt feddőleg. Az lett a vége, hogy a »fájin« Héjakörömnek kellett haza kisérni, mert nem tudta az útat a nád közt. Innen származott a bojtárfattyú tudománya; volt, aki kiokosítsa. De ő is megfizette az árát! Később tolvajságra adta a fejét, majd pedig bujdokló betyár lett, mert nem győzte kasmír keszkenővel és birosbársony papuccsal a viális menyecskék. – Elmondom még azt is, hogy nőtlen ember maradt és késő vénségében karcagi földön, egy bócsai tanyán éldegélt.
Számadó és bojtárja históriáját sok régi hagyománnyal együtt kilencven esztendős korában beszélte nekem udvari juhász V. S. (nyugodjék). Mástól viszont azt hallottam, hogy őkelmének is volt valamilyen tudománya. Egyszer a Rákosaljban teleltek a nyájjal, az meg nagy farkasfészek hírérben állott mindig. Nem hiába. Éjszaka jöttek a veresfülűek, de az öreg elbánt velük. Nem messze volt egy kerek laponyag, kiment oda, leguggolt és hívta őket. Mikor körülvették, hirtelen felegyenesedett, háromszor intett a karjával s mint a nyáj, kullogtak az ordasok be a nádasba. Alkalmasint mondhatott is nekik valamit, de a bojtárok, akik fokost szorongatva ott virrasztottak a hodály tövében, hiába füleltek.
Régen a bajomi juhászok közt is került, aki tudott bánni a farkasokkal. Igaz, hogy nem itt született, hanem valahonnan Békésből szegődött ide. Bálintnak szólította mindenki; ez volt a keresztneve. Bajuszatlan, nagy. mogorva ember volt. Sokszor rájött a habókja és ilyenkor mindig verselt. A farkast is rigmussal küldte el. Mit mondott ebben a versben, – az öreg V., aki réti méhész volt, hallotta egyszer, de már csak ennyi jutott belőle eszébe:
Mindétig nyomodba járok,
Azt mondom hamar elmenjél,
Katonához eredj, oszt' ott egyél.
Egyszer az öreg Cs. ment lefelé a rétbe. Mikor a Gácsárgáton járt, hátra tekintett, hát látja, hogy Bálint juhász baktat utána. Egymás közelében állott a karámjuk, kiáltott hát neki: »Igyekezz né, osztán menjünk együtt 1« Az csak intett, hogy ne várja: »Hamarabb oda ¦érek én kendnél!« Éppen csak félre pillantott az Öreg s Bálint juhász már ¦eltűnt. Egy nagy kan farkas nyargalt végig az úton. Jó hajításnyira kicsinyég megállott a beste féreg, farkát a hátára csapta s úgy tetszett az öreg Cs.-nak, mintha őt csúfolná. Kiérvén, bojtárjai elfáradva, kutyái lógó nyelvvel fogadták, a karám mellett meg ott volt kinyújtóztatva a nagy farkas, de annyiban, hagyta csak, nem szólt semmit. Hanem harmadnap, amikor Bálint juhászt kereste a bojtárja, annak mondta: »Azt ugyan hiába keresed, mert ehol van ni, ki van terítve a bőre!« – Annyi bizonyos, hogy attól' fogva hírét se hallották Bálint juhásznak.
A gulyások sorában is
találtatott egy nevezetes ember. Régi pásztorcsaládból való
volt, amelyből ma is nemcsak egy csordás van a Sárréten. Egyszer,
éjnek idején, a gulyát úgy terelte keresztül a falun, hogy
egynek a nyomába léptek a többi tehenek. Nagy eső volt akkor s a
nyomukból ítélve azt gondolhatták, hogy csak egy jószágot
hajtott el valaki a simára ázott utcán. Ha pediglen este hétszer
megkerülte az állást, éjszakai vihar sem verhette szét a gulyát;
úgy állott a jószág, mintha oda lett volna kötve. Öreg
pásztorok szerint ez azért volt így, mert egy alkalommal mindenik
tehén farkából rántott ki pár szál szőrt s ebből, meg ő
tudja, milyen füvekből, tüzet rakott és kétszer átlépett a
füstjén. De nem csupán ennyiből állott az ő tudománya, hanem
egyéb boszorkányos dolgokat is mívelt. Volt bojtárjai beszélték,
hogy a kunyhó körül, hol itt, hol ott, mindig rejtegetett egy
széles kutyaörvet, amiben éppen harminchárom szeg volt. Ha ezt az
örvet a nyakára csatolta, fehér komondorrá tudott változni.
Látták egyszer, hogy szűre alá fogva az örvet, bement a nádasba
és kisvártatva ugyanonnat egy nagy fehér komondor kanyarodott elő,
körülnézett, azután elnyargalt a falu felé. – Halálos ágyán
sokáig kínlódott az öreg, míglen így szólott az egyik fiához:
»itt van a fejem alatt, az ágyam szalmájában egy örv, míg fel
nem csatolod a nyakadra, nem tudok meghalni.« így pihent el.
Elvétve volt úgy,
hogy az ilyen tudományos pásztor bojtárjainak túlságosan is jól
ment a soruk, de bizony a legtöbb ezek rovására komázott a
boszorkányokkal. Igy tett egy sarkadi gulyás is. Két bojtárt
tartott, ¦de nem adott ő ezeknek semmi dolgot; egész álló nap a
hűvösön heverésztek, télnek idején pedig a kunyhóban tanyáztak
és csak a tüzet élesztgették. A gulyára csupán csak az öreg
nézett rá, amikor ránézett. Rendben volt az mindig, mint a
parancsolat. Dehát hiába henyélt a két fattyú, hiába ették a
jó gulyásost, mégis fonnyadtak, hervadtak. Majd egy alkalommal az
öreg Rózsik, aki a Kökényér oldalában őrizte a juhokat, azt
kérdezte valamelyiktől: »No hékás, nehezek-e a sarkadi
vénasszonyok? Borsért járnak rajtatok, azért nem használ az
ennivaló.« Látta a holdvilágnál, hogy az egyik sarkadi bábát,
meg a komjaasszonyt vitte a két fiú. Fenn ültek azok a nyakukban
és úgy nyargalták őket. Várad irányába lohajtottak. A bojtárok
gondolóra fogták a dolgot és se szó, se beszéd, megléptek. Az
egyik a szalontai gulyáshoz szegődött, a másik meg másfelé
vette az útját. Ennek azt mondta egyszer a gazdája: »Az a csákó
tehén alkalmasint a másik gulyásé, eredj csapd oda neki!« Amint
kiszakította a többi közül, a tehén feltartotta a farkát és
árkon, bokron keresztül elkezdett nyargalni, a fiú meg mindenütt
utána, mert nem tudott tőle elmaradni, hiába akarta volna. Meg sem
állott a tehén, csak a sarkadi gulyában. Ott volt már akkor a
második bojtár is. Az öreg visszaparancsolta őket. Csúnya, őszi
éjszaka volt, vágott a szeles eső. Igy szólt hát a számadó:
»No kedves fiaim, heverjetek be a kunyhóba, ne áztassátok
magatokat.« Azok meg csak káromkodtak.
Ezeknek az apró
történeteknek a szereplői valóban éltek. Ma is találhatók még
öreg emberek, akik gyermekkorukból, mint személyes ismerőseikre,
emlékeznek rájuk. Mindenik rendelkezett valamilyen, az átlagostól
elütő testi vagy lelki tulajdonsággal, melynek reális oka,
mivolta az egyszerű elme előtt homályban maradt s ez elegendő
volt ahhoz, hogy a babonás hiedelem szálaiból lassanként ilyen
históriák szövődjenek köréjük.
Megállapítható, hogy
táltosaink többnyire a gulya, ménes mellől kiöregedett rideg,
nőtlen pásztorok közül kerültek ki. Kidőlvén a szolgálatból,
amelyiknek nem volt, ahol meghúzza magát, vándorútra kelt és
faluról falura bolyongva ezen a tájon, az emberek jószívűségéből
tengette életét. Nevét nem tudta senki, meg se kérdezték, hanem
egyik faluban ilyen, a másikban amolyan ragadványnéven emlegették.
Különös, ismeretlen, bolyongó életmódja miatt a táltos-hit
megtestesítője lett. Nem koldult, tarisznyára nem gyűjtött
alamizsnát. Pásztorias külseje révén már első látásra is
bizonyos fokú megbecsülésben részeltették. Hol mivel kínálták,
elfogyasztotta. Kérni csak tejet szokott, nem egészen azért, mert
a néphit táltosa is evvel él, hanem mert akkor (nagyarányú
állattenyésztésünk korában) ¦ez volt a legolcsóbb étel-ital,
amit bárhol szívesen adtak az ismeretlen vándornak is. Voltak
gazdaudvarok, ahova mindig betért, valahányszor a faluba vetődött.
Néhány napig időzött is és megfogja a dolog végét, egyet-mást
becsületesen végzett; na beteg jószág volt a háznál, -azt
megorvosolta; esténkint pedig se vége, se hossza nem volt a babonás
beszélgetésnek. Ilyen helyen már tudták, milyen időközönként
szokott megjelenni s kedvenc ételeit is elkészítették, amelyek –
jellemzően – mind pásztor-eledelek voltak. Másutt nem is
tartották számon! Ha nem jött a maga idejében, akkor
elparentálták: bizonyosan meghalt az öreg.
A hírben álló
pásztorokról pedig, a rájuk vonatkozó egyéb irányú
hagyományokat is egybe vetve, az derül ki, hogy foglalkozásukban a
legkiválóbbak voltak. Hiszen a históriájuk is csaknem minden
esetben a nyáj összetartása körül bogozódik, ami mostoha
időben, farkasok támadásakor, meg ellenséges indulatú emberek
fondorlatai esetén a pásztor legnehezebb feladata. A kisebbszerű
pásztor boszorkányságot látott ezen feladat biztos és nyugodt
tempójú megoldásában. Sokszor szemébe is mondta <az
illetőnek: »Hát bátyám, kendnek valamilyen tudománya vanl« Az
ilyen hiedelemmel szemben a pásztor titkolódzó, ami csak olaj a
tűzre. Igen mindenik örököl ugyanis elődeitől bizonyos babonás
eljárásokat és saját (öntudatlan) képességeik eredményét
gyakran maguk is ezek gyakorlásának tulajdonítják.
A határ nehezebben
megközelíthető helyein lakó, lovagló és nagyétü
boszorkányokról szóló babonánknak a Sárréten több változata
van. Ezek a »vén banyák igen hasonlítanak a keleti rokonaink
hiedelemvilágában élő gonosz banyákhoz. Az európaszerte
elterjedt boszorkány-hit motivumaiból összetevődött históriáknak
se szeri, se száma. Boszorkányság gyanújába keveredni ugyanis
sohasem volt valami nagy tisztesség, éppen ezért valahány haragos
asszony, mind azon igyekezett, hogy ellenségének ilyen hírét
keltse.
Az efféle históriák
nem csupán azért értékesek, mert a néphit kutatója számára
adatot szolgáltatnak, hanem azért is, mert közvetlen világot
vetnek annak a kornak a népi életére, amelyből reánk maradtak.
FALUCSÚFOLÓK
Ezelőtt nemcsak egyes embereknek, hanem egész községeknek is jókedvvel osztogatták a gúnyneveket. Láttuk már az előbbi fejezetekből, hogy mindenik falu a maga szokásaival egy külön világ volt, s mindenki szülötte faluját vallotta legszebbnek, az ott dívó szokásokat leghelyesebbnek. Igy e szerrel tehát a más portáján csak hibát, fonákságot lehetett látni! Ez a szemléleti mód volt a fa lucsúfolók kiapadhatatlan forrása. Nincs olyan községünk, amelyikről valamilyen csipkelődő história vagy szólás-mondás ne forogna közszájon. Ha pappal, tanítóval, nótáriussal történt valami félszeg, nevetséges eset, véletlen tévedés, akkor abból faluszégyen lett. Az ilyesminek hamar híre futamodott s a többi községek századok múlva is emlegették.
De még nem is vártak ilyen alkalomra! Pl.: olyan kicsiségbe, hogy Bárándon targoncát mondanak, -nem pedig talicskát, mint a szomszédos helységekben, abba már megbotlanak. Azt kérdi a bajomi legény a báránditól, mintha nem tudná: »Csak tán nem Targoncára való vagy, komám?« És ennyi elég is! Tréfás, agyafúrt ember alaptalan kitalálása szintén gyökeret vert hamarosan, ha a kipécézettek bosszantására alkalmas volt. Némelykor távolabbi vidékről hozott csúfolódást honosítottak meg. Arra jártában felszedte valaki s itt ráfogta valamelyik községünkre. Akad olyan is, amelyiknek a magvát régi kalendáriumok adomái közt találhatjuk meg.
Ezelőtt nemcsak egyes embereknek, hanem egész községeknek is jókedvvel osztogatták a gúnyneveket. Láttuk már az előbbi fejezetekből, hogy mindenik falu a maga szokásaival egy külön világ volt, s mindenki szülötte faluját vallotta legszebbnek, az ott dívó szokásokat leghelyesebbnek. Igy e szerrel tehát a más portáján csak hibát, fonákságot lehetett látni! Ez a szemléleti mód volt a fa lucsúfolók kiapadhatatlan forrása. Nincs olyan községünk, amelyikről valamilyen csipkelődő história vagy szólás-mondás ne forogna közszájon. Ha pappal, tanítóval, nótáriussal történt valami félszeg, nevetséges eset, véletlen tévedés, akkor abból faluszégyen lett. Az ilyesminek hamar híre futamodott s a többi községek századok múlva is emlegették.
De még nem is vártak ilyen alkalomra! Pl.: olyan kicsiségbe, hogy Bárándon targoncát mondanak, -nem pedig talicskát, mint a szomszédos helységekben, abba már megbotlanak. Azt kérdi a bajomi legény a báránditól, mintha nem tudná: »Csak tán nem Targoncára való vagy, komám?« És ennyi elég is! Tréfás, agyafúrt ember alaptalan kitalálása szintén gyökeret vert hamarosan, ha a kipécézettek bosszantására alkalmas volt. Némelykor távolabbi vidékről hozott csúfolódást honosítottak meg. Arra jártában felszedte valaki s itt ráfogta valamelyik községünkre. Akad olyan is, amelyiknek a magvát régi kalendáriumok adomái közt találhatjuk meg.
Nagyvásárok
alkalmával, midőn egész környék népe összesereglett, a kedvező
helyzetet elszalasztani nem akaró, virtuskodni vágyó legények
legcélszerűbben úgy köthettek bele a fél vásárba, ha ilyen
csúfolódással hozakodtak elő. Nosza, kerekedett erre gyönyörű
rebellió íziben! Pártokra szakadt a sokadalom s aki meg tudott
forgatni feje fölött egy fokost vagy egy ólmos botot, az nem
maradt ölbetett kézzel. Még a viálisabb fehérnép is felbuzdult.
Megoldódott a nyelvük, lerángatták egymás fejéről a kendőt és
egymás kontyába ragadtak. Adott is, kapott is ilyenkor igen
mindenki. Bálnak, gyepi mulatságnak, még inkább a csárdai
dáridóknak is gyakorta így szakadt végük.
A falucsúfolók tehát
jeles szerepet játszottak a nép életében. A néphumor
legjellemzőbb megnyilatkozásait találjuk köztük. Közvetlen
példákat szolgáltatnak arra is, hogy mit tart a nép magához
méltatlannak, erkölcsi szempontból megítélés alá esőnek.
Ezért érdemelnek fokozott figyelmet. Itt azonban csak a
legismertebbeket szedem össze.
Országszerte emlegetett falucsúfolónk a csökmői sárkányhúzás históriája. A régi világban sok kemény koponyán léket ütöttek miatta a csökmői atyafiak, mert semelyik változatát sem szerették hallani. Többféle változata van ugyanis s ezek nem csupán szájról-szájra szálltak, hanem írásba örökítve is terjedtek; versben és prózában egyaránt. Nekem is mutogattak a Sárréten itt-ott olyan agyon hajtogatott, zörgős papírt, amelynek sárgult sorai erről szólnak. Egyiken még ékes, tarka ábrázolatokat is láttam. Mindenik változat egyezik abban, hogy Csuba Ferenc nevéhez fűzi ezt a fura történetet. Ez az ember békési születésű táltos volt. Az ellene kiadott köröző levelet Túrkeve város 1801. évi jegyzőkönyvéből Györffy István közölte s ebből tudjuk, hogy: »34 éves, református, feleséges, gyermekes; barna, szikár termetű, hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik, úgy beszél; annyival inkább, ha csalni akar, azon rossz szemeit csodálatosan forgattya, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott járni.« Hét vármegyében körözték.
A história egy
szelídebb változata (mert van amolyan is) azt regéli, hogy egyszer
ez a Csuba Ferenc – miért, miért nem – megharagudott a
csökmőiekre és feltette magában, hogy csúfos bosszút áll
rajtuk. Szándékát végrehajtandó, a Káposztásér partjába
mindenféle összeszedett csontot földelt el s egy szép napon
beállított a helységházához és a maga módja szerint előadta,
hogy jártában-keltében az említett helyen rengeteg kincset látott
a földbe rejtve s annak birtoklásához hajlandó hozzásegíteni az
elöljáróságot. Természetesen, a falu bölcsei nem vetették meg
a földi javakat. Éjfélkor Csuba vezetésével kimentek ama jeles
helyre és az általa mutatott ponton az ér partjának vetették
ásóikat. Még a hitetlenek kétsége is rögtön eloszlott,
mihelyst a csontokat megtalálták. Nosza, lehánytak magukról
ködmönt, lajbit és izzadásig folyt a munka. Ám Csuba egyszer
csak szemét forgatva leintette őket: »Vigyázat, nemzetes uraim! A
kincset sárkány őrzi, mely fenevad itt lakozik az ér nádasában
és most – érzem – bősz haragra gerjedt a háborgatásért.
Hagyjuk abba az ásást, jobb lesz. Holnap jöjjenek ide bírák
uramék háromszor heted magukkal és huzzuk ki e vérengző sárkányt
az odújából.« Ki is tervelték, miként cselekszenek. Hosszú
köteleket kötöztek egybe s ennek végét Csuba, mint akit ismer a
sárkány, annak nyakára hurkolja, a bírák és a faluból
kiválogatott markos férfiak, legények pediglen a kötél másik
végébe ragadnak. Igy végezvén, vígan hazatértek. Csubát, mint
kedves vendéget, etették, itatták, csaknem tenyerükön hordozták.
De másnap a furfangos táltost és a huszonegy csökmői polgárt
már az érparton találta az éjfél. Amaz bement a nádasba, de a
kötelet a nemlétező sárkány nyaka helyett egy vén rekettyebokor
tövére hurkolta. Fenn az ágak között pedig ott kuncogott már
Csuba komája, bojtár Tóth Miska. Feszült a húzók ina, ropogott
a kötél, de a sárkány nem tágított vackából. »Mintha a
fenevad hangját hallanám, – szólt Csuba. Valóban, a rétből
morgó, vészes hangok támadtak. Tülök volt Miskánál és
valahányszor megrezdült a bokor, szörnyen belebődült, egy
kivilágított vicsorgó tököt meg fel-felnyujtogatott. »Fújja a
méreg – tóditá Csuba a szót – azokra, kiknek valaha is titkos
ügyük volt más feleségével. Ha kiugrik, még agyarára találja
szedni ezekét mind.« »Hát akkor gondolja meg magát ki-ki –
engedé el a bíró elsőbbet a kötelet – én meg futva mutatom az
utat azoknak, kiknek nem vásik foguk a kincsre.« Mit szépitsük a
dolgot, – bizony mindenki nadrágja fenekéhez csapta a sarkát és
illa' berek, nádak, erek! Meg sem állottak, csak a faluban. Csuba
leoldá a kötelet és kullogott az eltűntek után. »Szörnyü hírt
hozok – úgy mond, – mikor rájuk akadt. A sárkány még
hajnalig bejön a faluba és vérét szívja a húzóknak. Nincs más
menekvés, gyűljenek a bitang-istállóba, én ott megőrzöm
kendeket reggelig.« Nem kellett kétszer mondani! Csuba pedig
rátette az ajtóra a hatalmas lakatot. Benn kuksolt a kovács is s
mire másnap a szomszéd faluból hívott mester kiszabadítottál a
virrasztókat, Csuba már több határt hagyott maga mögött. A
huszonegy csökmői magyar sejtette már a csúfos valót s
megfogadtatták egymással, hogy elfutásuk valódi okát szoros
titokban tartják. Igen ám, de az egyik legényt addig faggatta
valamelyik menyecske, míg minden ki nem derült. Kerekedett erre
lármás perpatvar itt is, ott is! S ennek révén a sárkányhúzásnak
messze földön nagy híre támadt. »Sárkányhúzók« – így
emlegették' ezután a csökmőieket.
A mezősassiakról is szól a krónika. – Az egyszeri szolgabíró vadászni indult Sass határába, megérkezik Sassra, de még mielőtt kimehetne két agarával a földekre, valamilyen sürgős hivatalos ügyben vissza kellett térnie járása székhelyére. Meghagyta hát a sassi bírónak, hogy a két agarának visszatértéig viseljék jól gondját. Sem a bíró, sem a tanácsbeliek nem tudták elgondolni, vajjon mivel élhetnek a rettentően sovány állatok. .Ilyeneket eleddig falujokban még senki sem látott. Végtére is bekötötték őket a helység istállójába és a jászlat megrakták csaknem szálanként válogatott finom szénával. Természetesen azok rá se néztek. Mire a szolgabíró napok múlva visszatért, az egyik dögrováson, a másik pedig kimulófélben volt. A bíró sűrű engedelemkérés között sopánkodott, hogy nem tudja, mi lehet az oka, hiszen nagyon megbecsülték őket. – Azóta mondják a Sárréten arra, amire ráillik: "Megbecsülik, mint Sasson az agarat.«
A sárrétudvariakról azt beszélgetik, hogy hízó helyett a talicskát perzselték meg. Egyik ottani háznál ugyanis, szokás ellenére, akkor tértek be a pitarba pálinkázni, amikor leszúrták a hízót és perzseléshez való szalmával már be is hintették. Valamelyik tréfakedvelő szomszéd megleste ezt és átvetve magát a kerítésen, kirántotta a szép hízót a szalma alól, elhúzta a kazal alá és a talicskát tolta a helyére. A gazda aztán erre csiholt rá s embereivel vígan perzseléshez fogott. Csak akkor rőkönyödtek meg, amikor a hízó füle helyett a talicska égő kereke tűnt elő. Az egész falut szégyenbe mártották ily módon, mivel az eset híre csakhamar dobra került.
A bajomiakat »gyékényrágok«-nak csúfolták, mert szegényebb sorsú lakóinak a gyékényszövés, kosárkötés volt egyik legjövedelmezőbb foglalkozása s örökösen eme rétségi növénnyel bajlódtak. Ezek nem is igen hederítettek a csipkelődésre, de annál inkább tűzbe jöttek a híres mezőváros nemeseinek és szabad hajdúinak rátarti ivadékai.
A szerepieket »szárcsaríkatók«-nak nevezték. Ez onnan ered, hogy valamikor, régen egy vasárnapi prédikációjában így feddte őket a papjok: »Ti meg csak jól éltek, atyámfiai! Fogjátok a vizek kövér halait, a rét madarat, mindíg ríkatjátok a szárcsát, de nekem egy tojást se hoztok.« – Eddig még nem akadtam nyomára, hogy milyen alapon csúfolják a szerepiek az udvariakat evvel a rigmussal:
Udvariba menjünk lányért.
Kapunk ott egy kéve
nádért.
*** (lábjegyzet a kötetben, lásd a poszt végén)
(A kötetben az
„Udvariba” szót ceruzával áthúzták és mellé írták a
„Komádiba” szót.)
A valamikori bárándi kántorról beszélik, hogy meghalván a falu leggazdagabb embere, a busás fizetés fejében a sírnál nemmindennapi búcsúztatót akart mondani. Mondott is. Igy kezdte: »Bizony, bizony, gyászoló testvéreim, nagyon kevés ember van, aki a halált elkerüli...«
Hajdanában volt a sápiaknak egy nagyon elaggott papjok. Mindenképpen szerették volna már nyugalomba küldeni, de az öreg nem tágított. Történt aztán, hogy egy szép vasárnap délelőtt belezavarodott a Hiszekegybe. Nosza, kapott rajta a presbitérium; mostmár mondjon le, mert ez így nem mehet. »Hát ide hallgassatok, atyámfiai – monda az öreg pap. A presbiterek és az elöljárók egyenként menjenek fel a katedrába és ott mondják el a Hiszekegyet. Ha lesz ember, aki nem akad el, én lemondok; aki pedig elakad, az fizet öt pengő forintot az eklézsia pénztárába.« Rendben van, – vágták rá hamarosan az érdekeltek és másnap hozzáláttak a terv kiviteléhez. Ez azonban nem ment olyan simán, miként elgondolták, A falu bölcsei egymás után felsültek. Míg a többiek izzadtak, a bíró azon töprengett, miképpen vághatná ki magát, mert ha elakad a Hiszekegybe – amit egyébként előzőleg fél éjszakán át gyakorolt – akkor örökre befellegzett a becsületének. Amikor rákerült a sor, nem is ment fel a szószékre, hanem nagy megbotránkozással így szólt: »Hát, nagytiszteletű -uram, inkább vesszen az öt forintom, de én nem próbálkozom a Hiszekeggyel.« – Azóta mondják, ha valakinek nincs kurázsija valamilyen vállalkozáshoz: »Nem próbálkozik, mint a sápi bíró.« – A kevés gondú, mindig nyugodt emberre mondják: »Megvan, mint a sápiak pap nélkül.«
Az 1863.-i áldatlan esztendőben Tépe község földjén egy szép nagy evőtök termett. Isteni csudát látott ebben a helység tanácsa és az első dér után elhatározta, hogy a községháza kemencéjében megsütteti és kiosztja az éhező lakosok között. Hogy az esemény emlékezetes maradjon, tanácsi határozat szerint a feldarabolt tököt hegedűszóval kisérték a kemencébe. – Bezzeg emlékezetes maradt!
Azt is beszélik a
tépeiekről, hogy megborotválták a lámpaüveget, mert már
roppant kormos volt. Akkoriban történt ez, amikor a petróleumlámpa
létezéséről a mi mocsarakkal körülzárt vidékünkön is
tudomást szereztek már. A tépeiek is vettek egyet a helységháza
számára, a nótárius önkéntes elszánással vállalván magára
a kezelését. – Ezenkívül az történt még velük, hogy
megkönnyezték a szilvóriumot. Nagy szégyen volt ez!
A tervezgető, de munkához nem fogó emberre a pocsajiak csúfolóját szokták alkalmazni: »Készülődik, mint a pocsaji násznagy.« – Vígkedvű, mutatós násznagya volt a pocsaji vőlegénynek s a menyasszonyos háznál igen jól találta magát. Az ő tiszte lett volna a násznép hazaindítása, mondogatta is váltig, hogy: "Elérkezett immár az ideje...« és több efféle, mégis éjszaka lett, mire elvitték a menyasszonyt.
Az egyszerű váncsodi ember elherdálván vagyonát, bakternak állott. Találkozván egy régen látott ismerősével, így mondta el neki, hogy miképpen jutott erre a szegény kenyérre: »Hát, tudod, komám, sorsüldözött ember vagyok én! Kétszer házasodtam, egyszer se voltam boldog. Biztosítottam, ahhoz se lett szerencsém. (Mert kiderült, hogy saját maga gyújtotta meg a házát.) Koporsócsináló lettem: nem haltak az emberek. Kalapos mesterségre szántam magamat, akkor meg tej nélkül születtek a gyerekek. Megpróbáltam én mindent, de hiába!«– Ezért mondják oda, ahova illik: »Mindent megpróbált, mint a váncsodi bakter.«
Egyik, köznemesektől lakott helységünk csősze a tilalmasról egy jóhúsban levő malacot hajtott be a községházára. Abban az időben a soros tanácsbeliek fenn ebédeltek, vacsoráltak a községházán, a köz-kassza terhére; a hajdúné asszonyom sütött, főzött számukra. E régi jó szokás ludas benne, hogy néhány napig meg is volt az óllban a »bitangképpen« talált állat, de mire a szomszéd falu kondása, kinek keze alól elkóborgott, egy hivatalos paksamétával érte jött, akkorra már eltűnt. A mindenáron latinoskodni akaró nótárius a kondás által hozott írásra vetett és megpecsételt eme néhány szóval fejezte be az ügyet: »Filitis et farkátis-elvágátis et csonkándus hazabocsátábimus.«
Régen általánosabb szokás volt a reformátusoknál, hogy a pap a halott felett mondott prédikáció végén az u. n. alkalmaztatásban szólt egyet-mást a megboldogult életének mikénti folyásáról is. Afféle néhány soros életrajz volt ez.
Történt egyszer, hogy
egy máig is virágzó berettyószentmártoni nemes família egyik
tagja elhalálozott. Bizony, mi tagadás, megrögzött lókötő,
orgazda, betyárcimbora volt az öreg teljes életében. Veszte is ez
lett. Összerúgta ugyanis a patkót cinkostársaival és azok jól
megagyabugyálták. Restelte ezt a rokonság. Arra kérték tehát az
öreg papot, hogy a prédikáció végéről hagyja el az
alkalmaztatást s amikor ezt megígérte, öt forintot hagytak az
asztalán. – Hát eljött a temetés ideje, mondott az öreg-másfél
órás imát, amelyet imígyen fejezett be: »Szóllanom kellene még,
keresztyén atyámfiai, az elköltözöttnek e földi életben viselt
dolgairól, de eljövének énhozzám az ő atyja fiai és adának
nékem öt forintokat, hogy ne beszéljek erről. Hallgatok tehát.
Hiszen ti amúgyis jobban tudjátok nálam, milyen volt az ő élete,
mindnyájunknál pedig legjobban tudja azt az irgalmas mennybéli
Atya, Ámen.« Igaza volt. De a gyászoló rokonság egy cseppet sem
volt elragadtatva a szónoklattól. – Azóta szokták mondani:
»Elhallgatta, mint a szentmártoni pap.«
A falucsúfolókat vers formájában is szokás előszámlálni. A verselő azonban mindig kihagyja a sorból a maga faluját.
"Komádiban a rákot a falra pingálták,
Csökmőiek a sárkányt kötélen rángatták,
A híres bajomiak gyékényt rágicskálnak.
Bárándon harangoztak a répás kofának.« Stb.
Azok a versezetek, amelyekben a falu neve csalja a rímet, már szelídebbek ennél s inkább csak gyerekek zengedezik a kerítés mögül, ha idegent látnak az utcán. Kevés hatásuk van.
Ott veszett el az eszed,
Zsákán, Furtán megleled,
Ha igazán keresed.
Lakja azt sok fukari.
Szerep, tőke-város,
Őtet ne bántsátok.« Stb.
Annyira már a szerepiek sem elfogultak kis falujokkal szemben, hogy át ne lássanak a szitán!
Vér-forralásra
alkalmasabbak a suttyó-fiúktól gyártott falucsúfoló rigmusok,
de ezeknek olyan tartalmuk van, hogy még mutatót sem lehet belőlük
közölni.
A régi világ elmúlt!
Lassan-lassan a falucsúfolók is elveszítik ható-erejüket és
kiesnek a nép emlékezetéből.
*** Azért is
bosszankodnak a szerepiek, mert falujokat világ végének tartja a
szállóige. L. erről Szűcs S.: Szerep, a világ vége. (Debreceni
-Szemle, 1935.)