Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy
fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak
ezek, amelyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy
királyok és hercegek versengjenek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek
az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem
találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsak volt: nem
lehetett velük látni.
A
leány születése óta sötétben élt, ám mégis olyan fényességet
árasztott maga körül, hogy aki látta, megcsodálta. Kislány volt
még, amikor az édesanyja észrevette, hogy a parányi
igazgyöngyök fényleni kezdenek, és ahogy a kislány nő, egyre
erősebb lesz a fényük. A kislány persze mit sem sejtett ebből,
hisz azt sem tudta, mi az, hogy igazgyöngy, azt pedig még kevésbé,
hogy mi az a fény.
Nem
látta soha fölkelni a Napot, és nem tudta, milyen alakú a Hold. A
csillagokat is csak maga elé képzelte. Nem tudta
megkülönböztetni a villám cikázását a tűz fényétől
vagy a gyertya pislákolásától, és nem tudta azt sem, miért más
a virággal borított nyári rét, mint a téli hómező. Azt sem
ismerte, milyen a sárga, milyen a kék, azt pedig még kevésbé,
hogy milyen lehet a zöld és milyen a piros. Egyetlen színt ismert
csak: a feketét. Nem látott fákat, madarakat és állatokat, és
legnagyobb bánatára nem láthatta édesapja arcát és édesanyja
mosolyát sem.
Így
igaz, ahogy mondom: soha nem látott még mosolygó arcot, mégis
ismerte a mosolyokat. Ha valaki, akárcsak távolról is,
rámosolygott, melegség vette körül, és erről a melegségről
azonnal fölismerte a mosolygást. És így volt a többi dologgal
is. Nem látta soha fölkelni a Napot, de ismerte a Nap érintését,
és álmatlan éjjeleken a Hold titkait is kifürkészte. Nem látta
a fákat, de ismerte a susogásukat, mert a fák minden éjjel újabb
és újabb történeteket meséltek neki.
Nem
látott madarakat sem, de a hangjukról fölismerte őket, és a
madarak nyelvét is jól értette. Az állatokat is a hangjuk alapján
tudta megkülönböztetni, s még véletlenül sem keverte össze a
kutyát a macskával, a tehenet a kakassal, vagy a széncinegét a
kék cinegével.
A
leány a kezével ismerte meg a föld keménységét, a vizek
puhaságát meg a homok selymességét. Simogatni tudta a szeleket,
mert a szelek megtanították őt simogatni. És kezébe tudta venni a
hópelyheket, mert a hópelyhek megtanították őt figyelni, és
játszani tudott az esőcseppekkel, mert az esőcseppek
megtanították örülni.
A
Gyöngyszemű Lány az illatokat és az ízeket ismerte legjobban.
Mivel nem látta a színeket, édesanyja azt mesélte neki, hogy a
kék égnek vaníliafagylalt-íze van, a kizöldült fű olyan, mint
a savanyúalma, a sárga virágok pedig a méz ízére hasonlítanak.
A hajnali ébredésnek málna íze volt, az eső a főtt kukorica
ízére hasonlított Ébredéskor málnaszemek gurultak a párnán,
az esős napokon főtt kukoricaszemek peregtek ujjai között. A
Gyöngyszemű Lány szerette édesanyja meséit, mert úgy érezte,
hogy mese közben mindent lát, amiről édesanyja mesél. Nem a
szemével látott ilyenkor, de a mesék már csak ilyenek: nem a
szemnek mutatják meg magukat.
Azt
mondtam, hogy a Gyöngyszemű Lány a szeme nélkül is látott
mindent, és ez valóban így volt. Egy valamit azonban nem tudott
látni, bárhogy próbálkozott is. És ez a valami nem volt
más, mint a karácsony. Édesanyja hiába mesélt neki a fenyők
mindenütt keresztet formáló ágairól, hiába adta kezébe a
szúrós ágakat meg a csillogó üveggömböket, és hiába sütötte
meg a legfinomabb mézeskalácsokat, a Gyöngyszemű Lány sírva
mondogatta: „Nem látom! Nem látom! A karácsonyt sehogyan sem
látom!"
Akkor
az édesanyja az ajándékokról mesélt neki, amelyeket a
karácsonyfa alatt találnak az emberek. Elmesélte, hogy vannak
gömbölyű, szögletes és összevissza formájú ajándékok,
amelyek különféle színekben pompáznak. A Gyöngyszemű Lány
abbahagyta a sírást, és megkérdezte:
-
Az ajándék milyen ízű?
-
Az attól függ, ki adja és hogyan - felelte az édesanyja. - De azt
hiszem, hogy a karácsonyi ajándék más, mint a többi ajándék.
-
Miért más? - kíváncsiskodott a kislány.
-
Azért - válaszolta töprengve az édesanyja. -, mert a karácsonyi
ajándékot akkor is megkapod, ha nem beszélsz róla senkinek.
-
Más, mint a születésnapi ajándék?
-
Egészen más. A születésnapi ajándékkal téged ünnepelünk.
Megünnepeljük azt. hogy mennyit nőttél, mennyit okosodtál egy év
alatt. A karácsonyi ajándék pedig olyan...
-
Milyen?
-
A karácsonyi ajándékkal nem téged ünnepelünk.
-
Hanem mit? - kérdezte türelmetlenül a Gyöngyszemű Lány.
Édesanya magához húzta a kislányt.
-
Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív
mélyén rejtőznek. A karácsony a titkos kívánságok
titokzatos útja! Senki nem tudja igazán, mi történik ezen az
éjjelen... De én azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándékokkal a
titkos kívánságok titokzatos útját ünnepeljük.
A
Gyöngyszemű Lány nem értette pontosan édesanyja szavait. Fejében
egyetlen mondat csilingelt: „Karácsonykor azok a kívánságok
teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőznek".
Az
ő szívében is rejtőzött egy titkos kívánság. Látni akarta a
karácsonyt! Nem tapintani, szagolni, ízlelni és hallani, mint a
többi dolgot, hanem LÁTNI! Életében először látni akart!
Esténként,
amikor álomra hajtotta a fejét, másra sem tudott gondolni, mint
erre a kívánságára. Elsuttogta a szélnek, a hónak, az ablakot
beborító jégvirágnak, és a napsugaraknak: „Látni
szeretném a Karácsonyt!" És a szél, a hó, a jégvirág
és a napsugár tovább adták a kívánságot. A szél elröpítette,
a hó magába zárta, a jégvirág kikristályosította, a napsugár
pedig szerteszórta, s mire eljött a karácsony, a Gyöngyszemű
Lány suttogása már tizenkétszer bejárta a világot,
keresztül-kasul átrepült a jéghegyeken, óceánokon, erdőkőn és
városokon, megült a házak tetején, a templomtornyokon és a
legmagasabb hegyormokon, lezúdult a sebes hegyi patakokkal, és
ott volt minden hópehelyben.
Így
érkezett el a karácsony. A Gyöngyszemű Lány már reggel
ünneplőbe öltözött, aztán odaült az ablak elé, és
várta, hogy a kívánsága teljesüljön. Dél lett, és nem történt
semmi. Délutánba hajlott az idő, és még mindig nem történt
semmi. És az este is eljött, de Gyöngyszemű még mindig nem látta
a karácsonyt. Szeméből apró gyöngyök kezdtek hullani, és
sírása az erdőig hallatszott.
És
akkor történt valami. A szeméből hulló apró gyöngyök gurulni
kezdtek a padlón, és egyre fényesebbé váltak. Kopogásuk előbb
lágy muzsikává szelídült, majd lassan minden gyöngy olyan
messzire zengő hangot hallatott, mint a jégen szánkázó, megannyi
széttört jégszilánk. Gyöngyszimfónia vagy jégszimfónia
volt ez? Ki tudná megmondani? Olyan zene, ami nem volt még a
világban. A könnyek zenéje, ami a fájdalomból fakadt. A
Gyöngyszemű Lány hallgatta a muzsikát, és arra gondolt,
összeszedegeti a gyöngyöket, berakja mindet egy ládikóba, és
ezt teszi a karácsonyfa alá. Letérdelt a padlóra, és kezével
egyenként tapogatta ki a gyöngyöket. A gyöngyök a
tenyerében is tovább muzsikáltak, és akkor sem hallgattak el,
amikor a ládikóba zárta őket.
Amikor
összeszedte az utolsó darabot is, felállt, és messzire zengő
ládikójával a karácsonyfa felé indult. Érezte, hogy a ládikó
vezeti, nincs szüksége botra, és nincs szüksége arra sem, hogy a
kezével tapogassa a bútorokat. Látott, pedig nem a szemét
használta.
És
akkor ott, félúton a gyerekszoba és nappaliban álló karácsonyfa
között, megértette, hogy a karácsony nemcsak neki, hanem
mindenkinek láthatatlan. Mert nem a fenyők zöldjében, nem a
gyertyák fényében, és nem is az ajándékok gömbölyűségében
és szögletességében kell keresni, hanem a szív muzsikájában.
Ládikóval a kezében így ért a karácsonyfa elé a Gyöngyszemű
Lány, aki látni szerette volna a karácsonyt, és akinek azóta is
két igazgyöngy fénylik a szeme helyén.
Boldizsár Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése