Csak nincs mindig szél

Vannak ilyen napok. Néhány, egy év alatt. Amikor pont ez a szél fúj. Ráülsz a bringára Óbudán, tolsz kettőt a pedálon, és már ott is vagy a Szabadság-hídnál. Alig tekersz az Erzsébet után az emelkedőn, - azt is úgy érzed, szélcsendben - és harmincötöt mutat az óra. Felfelé. De közben látod, hogy a fákon az ágak úgy meghajlanak, hogy szinte leszakadnak a levelek, a szembejövő kerekesek pedig lejtőn lefelé szenvedve majdnem megállnak. Jó szél - mondják erre a vitorlázók. Francos szél - mondják erre a bringások. Már azok, akik nem élvezik az ilyet. Én kifejezetten szeretem, annak ellenére, hogy a forduló, a Boráros tér után jön a neheze, amikor szembefúj. 

De akkor már a belvárosban mész a házak között, azok eléggé lefogják. Szokás szerint begurulsz a vasajtón a szökőkúthoz a Vigadónál, mész egy kört, miközben nézed, ahogy csobog, lépcsőzik egyre lejjebb a csupaalakú vízfolyás. Eötvöst nem érdekli a viharos új kabát, a Zrinyi utcába befordulva kifejezetten burokban érezheted magad, amíg a Bazilika felé gurulsz. Hopp, az egyik japán lány megijed, ahogy lépésben átmész közöttük. Kicsit pont feléd ugrik, de mosolyogva kivéded a támadást, a lábad sem kell letenni, és még barátságosan intesz is: bocs... A téren már építik a bornapok pavilonjait. A Bazilikával szemben szokás szerint megállsz, mint mindennap, és egy-két percre kikapcsolod a füledben a zenét, ami éppen egy Level 42 válogatás - megunhatatlan, városi bringázásra való, minden lényegeset hallasz, dob-basszus-hangszerek-ének, mégsem fedi nagyon a külső zajokat. Annyi zenét próbáltál már tekeréshez, a rocktól a funkyig, az elektronikustól a szvingig, dzsessztől a klasszikusokig... de ez vált be legjobban. Szóval két percre megállsz a monumentális, gyönyörű épülettel szemben, és cikáznak a gondolatok... hogy '90-ben mindig erre jöttél munka közben a Vörösmarty térről és bementél meditálni egy kicsit, hogy "csak egészséges legyen"... hogy pár napja láttad egy általános iskolai osztálytársad egy nyolcvanas években itt készült fotóját a húgáról és annak közismert férjéről, akit nem ismerhettél, csak hallomásból, de már rég nem él... hogy néhány éve így augusztus végén itt várt rád Ő, hogy születésnapozni menjetek a Spájz nevű kultúrkocsmába....
Legközelebb a Margit-hídnál találkozol a süvöltő légtömeg erejével, amikor a Jászairól áttekersz a Margitszigetre. Már épp meggyújtják a lámpákat, amikor leülsz a rózsakert védettebb részében kicsit. Kicseréled a zenét, Bach-toccaták Glenn Gouldtól. Ehhez csend kell. És alkony. És nyugalom belül. Illetve ettől lesz nyugalom belül. Még nem tudod teljesen kikapcsolni, hogy gondolkodj. De figyeled, ahogy bejön a világ, a zajok, a csillapodott szél susogása a szemközti fák közül. Az Árpád-hídon már majdnem sötét van, a goromba vándor jobbról újra az arcodba vág. A Flórián téren épp forgatáshoz készülődnek, földre tett hatalmas, legalább tízezres jupiterlámpák és kordonok között cikázol át az aluljáró felé. Fél kilenc előtt hazaérsz, és még megnézed, mit is művel ez a fuvallat Európa-szerte. Pont mi vagyunk ma az átjáró...
Szóval ez egy teljesen átlagos este. Csak nincs mindig szél.