"Szeretlek, Magyarország"...

Huszonöt év, határnyitás, nosztalgiázás... szépen süt a nap, még a sajtótájékoztató jár a fejemben, így jólesne egy kis séta a Lánchídon át Budára. De már az Eötvös térről látom, hogy ez nem lesz zökkenőmentes. Először filmforgatásra tippelek, amikor meglátom a rendőrök által lezárt hidat és a pillér alatt a felfújt vastag, hatalmas légpárnát. De az emelőkosárban nem kamerák, hanem tűzoltók vannak. A pillér tetején pedig egy magányos alak sziluettje. Ösztönösen húzom elő a gépemet, megkerülöm a katasztrófa-turistákat és dolgozni kezdek. - Ugorjá' má' -  hangoskodik egy oktondi pocok a mögöttem elhaladó autóból.
A szép napsütés nem mindenkinek a kellemes őszi sétát jelenti. Vajon hol lehet az a pont, amikor egy ember, vállalva a veszélyt és a következményeket, megindul felfelé a láncokon? Hányszor hessegette már el korábban a gondolatot? Vagy megpróbálta-e már? Vajon mi járhat a kosárban álló pszichológus fejében? Érez-e bűntudatot, vagy átél-e kudarcélményt, ha az az ember leugrik? Biztos-e a dolgában, hogy képes lehozni?
A terpeszben álló alak először hajthatatlanul, a tűzoltóknak hátat fordítva bámul a mélységbe. Időnként átszól a bal vállán a kosár felé. Aztán már mutogat, láthatóan indulatos. A mozdulatai azt sejtetik, hogy a beszélgetés kezdi elbizonytalanítani. Telefont vesz elő és valakivel beszél. Majd egyszer csak elindul a kosár felé. A mentőegység három tagja körbeveszi - már biztonságban van.
A földön közben látszólag rutinszerűen teszik a dolgukat a szolgálatban lévők.  Olajozott a rendszer - sok az ugrójelölt. A máltai szeretetszolgálat sofőrje békésen sms-ezik. A tűzoltók földön maradt tagjai viccelődve beszélgetnek, egy másik csoportjuk ráfekszik a légpárnára, hogy hamarabb távozzon belőle a levegő. A gyalogosforgalmat már átengedik, néhány turista még nyomogatja a telefonját. Két német lány egy majdnem üres papírpoharat tesz a hídszerkezetre. Lefotózom, megköszönöm a türelmüket. A poháron ez áll: "Szeretlek, Magyarország"...

Ma nem nyelt el senkit a Duna. És holnap?