"...Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon
belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen
egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb
titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte,
kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s
mindez így a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág
is élőlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy
ne szedjen ibolyát az erdő szélén áprilisban.
Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok, és értetlen
csodálkozással nézem. Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig virág
van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny
lila sóvirágot, vagy a fügefalevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden
virágot, ami elém akad és kedvem van letépni. Régebben herbáriumom is
volt, de elhagytam, mert ez inkább csak múzeum. Jegyzetfüzetemben most
is állandóan hordok magammal néhány szál levendulát. A múlt ősszel
szedtem, néha előveszem, eldörzsölöm, és illatával nem tudok betelni.
Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha
feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt
követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a
szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése