Az a baj ezekkel a Bubikkal, hogy már a nevükben hordozzák a szenvedést. Ahogy a zenében a szomorúságot, melankóliát általában a moll hangnem jeleníti meg, a közbringa-szférában szintúgy. Tegnap a Parlament északnyugati, Duna felőli sarkánál naplementétélvezősen ücsörögve hallgattam, ahogy néhány bubis elvánszorog a kanyarban. Az egyik bácsi zöldellő vaskecskéje szó szerint nyekergett, látszott, ahogy alkalmi használója az ideális sík terepen nekifeszült a sorsának, úgy akarta a haladást, de alig ment. A privát szegmens meg könnyedén karikázott el a másik sávban, mint csiga mellett az egysoros görkori.
A legjobb megoldás ez arra, hogy a kezdők kedvét örökre elvegyék a biciklizéstől. Nekik sokszor nincs viszonyítási alapjuk, nem tudják, hogy egy jó kerékpárral milyen könnyű eljutni akár a város másik végébe is. Persze tudom, sok szempontnak kell megfelelnie ezeknek a sáskaszekereknek, strapabíró is legyen, ne is lehessen szétlopni, elbírja a nagyon nehéz embert is, de mégis...
Szóval kéne csinálni egy limitált, könnyített szériát a közbringákból, Dúr-Bubi néven. Némi felárért nem kellene megdögleni, ha az ember el akar jutni két keréken a körúti török büféstől a Király utcai lámpaernyősig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése