2013. szeptember 28., szombat

A mozgófénykép metafizikája

Hamvas Bélával ellentétben, aki a primitív emberek szórakozásának tartotta, Karinthy szerfölött kedvelte a mozit. Mitöbb, kortársaival ellentétben meglátta az ebben rejlő óriási lehetőségeket. Persze ez jóval előbb volt, mint ahogy HB erről véleményt nyilvánított, így még nem alakulhatott ki az a népek tömeges szórakoztatását megcélzó iparág, ami a mi Bélánkat ingerelhette. De nézzük, mit írt Karinthy 1909-ben, a Nyugat hasábjain (van benne egy-két érdekes helyesírási megoldás, az eredeti itt található):

Hogy mondanivalómat tisztán lássam magam előtt: szeretném ezt a cikket azzal a tétellel kezdeni, amivel befejezni akarom: a mozgófényképet az emberi lelemény legcsodálatosabb alkotásának látom.
Elég alkalmam volt már hozzászokni, meg is unni, ha úgy tetszik: - és még mindig áhítatszerű csodálatot érzek, magának a találmánynak csodálatát, valahányszor megjelenik szemeim előtt az élő és bizsergő vászonlap, melyen élő élet nyüzsög és mozog.
Az utóbbi időben sok szó esett művészek között arról, hogy éppen a művészetnek mekkora kárára van ez a magában véve rideg és művészietlen ipar, mely a maga objektív mondanivalójával elhódítja az emberek figyelmét azoktól az alkotásoktól, melyekben az emberi lélek szubjektivitása és lírizmusa: az úgynevezett örökszép nyilatkozik meg. A művészlélek ösztönszerű irtózása a lelketlen fotográfia iránt: ez szólal meg az ilyen tiltakozásokban, melyek éppen oly jogosultak és érthetők, mint amilyen kicsinyesek.
Mert világosan és őszintén tisztába kell jönnünk azzal: milyen jelentősége van emberi létünkben a szubjektívnek és milyen az objektívnek. A pesszimizmus szelíd, zsongító filozófiája szóljon. Mi vagyok én, minden szubjektivitásommal, minden belső valóságommal egyetemben: - és mi az "én"?
Három év előtt, vagy két év előtt, vagy tegnap, délután három órakor talán végigmentem egyszer az Andrássy-úton, egész szubjektív mivoltomban, mindazzal a titkos vonatkozással, melyet "magam"-nak nevezek. "Én" mentem végig az Andrássy-úton, gondolkodtam és éreztem, az egész világ én voltam és ez volt a legfontosabb, sőt az egyedül fontos.
Csakhogy, mondjuk, én ezt elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy ott mentem, gondolkodtam és akkor is "én" voltam. Elfelejtettem, végleg és visszavonhatatlanul. Elfelejtettem, mint ahogy elfelejtjük éjféli álmainkat; mint elfelejtjük férfikorunkban ifjú érzéseinket; agg korunkban minden lelkesedésünk: - minthogy elfelejtjük életünket koporsónk fenekén.
Ki volt hát akkor az az "én", aki végigment az Andrássy-úton s akiről "én" mit sem tudok? Más ember, nekem idegen valaki, aki meghalt, vagy sohasem létezett, mert hiszen nem tudok róla. Maradt belőle valami? Részemre nem maradt semmi belőle: - eltünt, szertefoszlott, semmivé lett, mint a pára - mint ahogy eltűnik, semmivé lesz ez az én, ki most itt gondolkodik - ha holnap elfelejtem ezt a percet. De ha részemre meg is halt az az ember, a valóságban mégis létezett: - mint jelenség: szín, fény és mozdulat. Végigment az Andrássy-úton, látni lehetett őt, mozdulatait, plaszticitását: - s ehhez a valósághoz képest nevetségesen jelentéktelen valami az a zavaros és határozatlan, elvont viszonylat, amit oly büszkén és elbízottan nevezünk "én"-nek: - amit a skeptikusok képesek az egész világnak tartani, amibe bele akartam kapaszkodni - jóllehet egyetlen pillant szertefújhatja, mint hiu délibábot, mely csak visszfény és nem valóság.
Íme, mily jelentéktelen és semmis az emberi, egyéni, öntudat az objektív valósághoz képest! Örökös halál az "én" élete. S ha tehát arról van szó, hogy az objektív megismerés új lehetősége előtt állunk: - mily kicsinyes és korlátolt az az ellenkezés, mellyel a hiú szubjektivitás, a művészet (esetünkben: a képzőművészet) tiltakozik! Elsősorban emberek vagyunk s csak azután művészek (ha már disztingválni kell!) - s emberi értelmünknek ujjongani s örülni kell, mikor újabb lehetőségeket látunk megnyílni, újabb megismerések távolába.
Én óriásinak és nagyszerűnek tartom azt a gondolatot, hogy akkor, mikor így végigmentem az Andrássy-úton: egy mozgófényképes masina levehetett volna s ami belőlem szimplán érzékelhető valóság: a szín, a forma, a mozdulat; örökre megmaradt volna, mint szín, forma és mozdulat, az a lény, aki, mint jelenség, igazán voltam: objektív dolgok, konkrét igazság - amelyből csak az öntudat zavaros fikciója hiányzik. Ezt a kicsit nehézkesnek látszó felfogást szeretném kifejteni - de mielőtt ezt tenném, valamit meg kell jegyeznem.
Mikor ennek az értekezésnek keretében mozgóképről beszélek, mindig az ideális, már teljesen tökéletesített színes mozgóképre gondolok, melynek létrejötte - ezen nem lehet vitatkozni - csak idő kérdése. Elméleteket csak tisztult fogalmakkal csinálhatunk, s ilyen kell legyen a tökéletes mozgókép fogalma. Ez a mozgókép tehát színes, abszolút plasztikus és abszolút éles. Tehát szint, formát és perspektívát éppen oly abszolút tökéletességgel ad vissza, ahogy a mostani (egyszínű) fotográfia a fény- és árnykontrasztokat fogja föl éppoly tökéletesen, vagy még tökéletesebben, mint maga a szem. Hogy ezt el fogják érni, rövid időn belül, az nem valószínű, hanem bizonyos. Ma már nem a véletlen és rábukkanás hozza létre a találmányokat, hanem feltalálódnak, mert fel kell találni őket, szisztematikusan. Problémák ma már ezek, olyanok, mint egy-egy komplikált matematikai viszony, egyenlet, melyet még nem tudunk megoldani, de azt tudjuk, hogy van megoldás (az egyenlet természete olyan,) tehát meg lehet oldani, tehát meg kell oldani. Elég agyvelő van hozzá.
Mi hát ez a tökéletes mozgókép? Ami a Létben nekünk objektív: szín, fény és perspektíva (a hangról később) s ezeknek változása, a mozgás, az a mód, ahogy a világ nekünk megjelenik:- mindez éppoly tökéletesen megvan a képen, minthogyha a mi öntudatunkban jelent volna meg annak idején maga az élő objektum, amelyről felvevődött. És hogy itt nem analógiáról, hanem adekvenciáról, megfelelésről van szó: hogy a tökéletes mozgón éppen úgy igazán a valóság jelenik meg, mint hogyha szemeinkben jelent volna meg annak képe: - az kiviláglik, mihelyt utána gondolunk, hogy hogyan működik a tökéletes mozgóképmasina. Nos hát, éppen úgy, vagy még tökéletesebben, mint az a gép, amivel mi tesszük magunkévá a dolgok objektív megjelenését: a szem. Tudjuk, ez se más, mint igen precíz fényképező kamara, melyben igen kis idő alatt valóságos kép keletkezik (halottak szemében utolsó kép!) s el is mosódik rögtön, hogy helyet adjon a következőnek, mely a következő idő-rész mozgásváltozásait foglalja magában. Agyunk tehát épp úgy kép-sorok belső, egy helyre való fixírozásával vesz tudomást a mozgásról, mint ahogy a mozgókép fixírozza szalagjának tökéletesen kész részleteit egy helyre. Hiszen csak így lehetséges, hogy a mozgóképen mi ugyanúgy látjuk a mozgást, mint a valóságban.
Nyilvánvaló tehát, hogy itt analóg processzusról van szó s hogy a (tökéletes) mozgókép ugyanazt jelenti, legalább az érzékelés szempontjából, mintha mi a magunk szemével látnók a valóságot.
De hát mit jelent ez? Óriási dolgokat, szédületes kilátásokat. Avagy nem az a halhatatlanság-e ez, melyről allegóriákban beszélnek a költők? Azt jelenti ez, hogy az az "én", aki akkor az Andrássy úton sétált, nem szűnt meg és nem halt meg: a mozgófénykép levetette őt - s száz meg száz év múlva, ami benne objektív valóság, tehát fizikai megjelenése, újjászületik unokáink szemében, ha lepörög előttük a szalag. Azt jelenti, hogy nincs többé múlt: - eltekintve az öntudatok, az "én" tudatok kicsinyes jelentőségétől - ami a jelenben megjelent szemeink előtt, feltámadva, változatlanul megjelenhet századok leforgása után: - hogy mindenestül eltehetjük önmagunkat, mindazzal, amik objektíve voltunk, színünkkel, mozdulatainkkal, egész életünkkel: - skatulyában eltehetjük magunkat és korunkat a jövőnek: - kihűlt csillag sugara gyanánt, amelynek képe századokon át röpül felénk az űrben, s mely a mi részünkre létezik, bár a valóságban nincs már. Azt jelenti, hogy a színész alkotása immáron éppúgy örökéletű, mint a többi művészé - csak hozzá kell gondolni a tökéletes, színes mozgóképhez a tökéletes fonográfot, amelynek evolúciója éppoly előirt úton halad.
Íme tehát, a mozgókép vakmerően és csodálatosan megközelítette a szédületes fogalmat: a halhatatlanságot. Én, az aki az Andrássy úton sétált, száz év múlva újra meg fog jelenni és sétálni fog: - s azoknak részére, akik látni fogják, egészen ugyanazt fogom jelenteni, mintha mostan látnának.
Hogy a művelődéstörténeti tudományoknak micsoda átalakulását hozza mindez magával: ezek után szinte kiszámíthatatlan. Múlt és jelen összefolyik, távol századok fonódnak egybe - régen porrá és hamuvá lett ősök, mi: megjelenünk az utódok előtt és járunk közöttük. Üde és friss az arcunk színe: mozgunk, járunk és kelünk, újra eléljük nekik életünket - nézünk reájuk - és beszélünk hozzájuk: - ó süket és halott szellemek mi, valótlan valóságok, borzongató kísérletek, árnyak és fantomok! Elátkozott kísértetek mi, akiknek megjelenni, élni, járni, mozogni kell újra, abban a percben, melyben a mi termő porunkból támadott nemzedék felidéz a homályból. Ember, vigyázz! Nincs nyugalom, nincs feledés többé: végtelen jelentősége lehet ezentúl minden mozdulatodnak, fejed félrefordításának, szemed rebbenésének, - mert hiszen örök életűvé lehet. Mi halunk csak meg, meggyötrött öntudatunk, nyomorult énünk - de objektív lényünk tovább él, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel tegyen tanúságot rólunk az idők végezetéig.
De hová lesz így a művészet, s mely táplálja őt, a miszticizmus? Nincs értelme a hadakozásnak. Halk szavú és fegyvertelen a művészet, ó Marinetti úr, a valósággal szemben. Ha végtelen birodalmában prüszkölve jelenik meg a ziháló lokomotív - visszahúzódik erdők és berkek rejtekeibe, s belebámul egy virág kelyhébe, mikor elsuhan feje fölött a lég fejedelme: a repülőgép. Nem verekszik a művészet, ó Marinetti úr, megnyugszik és hozzásimul a valósághoz, mint folyandár, mondjuk, mint folyondár.
Szép és mélysége varázsú az a titokzatosság, mely a múltak sejtéséből szűr művészetet... édes mámorba ringatók Anatole France gyönyörű regényei: - de képzeljük el, mit jelentene minekünk, ha az elsötétített terem falán megjelenne a wagrami sík: - ott állna egy dombon az igazi, hús- és vér Napoleon, a lemenő nap tüzében... Vagy a londoni színpad deszkáin jelenne meg előttünk Shakspere s játszaná Hamletet!... Vagy a Géve-piacot látnánk, zeg-zugos utcáival, melyen ordít és nyüzsög a nép, a régen hallgató és hamvadó! Az volna csak az "Ember Tragédiája", melynek jeleneteit egykorú mozgóképekből állítaná össze a direktor!
S futtában még valamit, bár nagyon kitérni nem akarok. Mi a képzőművészet? Bárhogy vélekedjünk is örökszépről és l`art pour l`art-ról: tagadhatatlan, hogy rajz, festmény, szobor abból a szükségérzetből származott eredetileg, hogy megrögzítsük a jelent a jövőnek. Ennek a problémának abszolút megoldását jelenti a mozgókép: a jelenségeket, melyek nekünk színben és formában nyilvánultak, örök életűvé teszi és végleg fixírozza: nem közeledik a valósághoz, mint rajz, festmény vagy szobor, - hanem magát a valóságot adja, úgy mintha megfigyelő és látó agyunkat magát raktározná el a megfigyelt és látott dolgokkal együtt.
S ne legyen többé szó arról, hogy nem az ember maga az isten. A hat nap hat csodája íme beteljesült: - legyőzve a Természet, földön, vízen és levegőben - s íme, a hetedik napot újabb csodával szenteli meg a Szellem: megállítja a futó percet, mint Józsué a hegyen."
(Nyugat. 1909.12.)

2013. szeptember 23., hétfő

A darab, amiből még Eric Clapton is nyúlt

Az 1912-ben született mű Rachmaninov gazdag alkotói korszakából való. Onnan jutott eszembe, hogy egy ma megjelent Kocsis Zoltán-interjú illusztrációjaként a művész saját zongoraátiratát mutatja be egy régi felvételen. De nekem így jobban tetszik. Bár Kocsist természetesen nagyra tartom (csak Chopint ne játsszon, szerintem az nem neki való).

 

2013. szeptember 13., péntek

Kornél napja

Horváth Kornél otthonában, valamikor a kilencvenes években. A negatív mostoha körülmények között hevert évekig tok nélkül, borzalmas állapotban volt, több óra digitális utómunkával lehetett annyira megtisztítani a portól, hogy valamennyire élvezhető legyen. Nem is tudom, hogy szkennelés után megtartottam-e az eredeti csíkot, mert ez már régebben történt, csak eddig soha nem volt lelkierőm nekiállni rendbehozni.

2013. szeptember 8., vasárnap

Szunnyadó város

A Kft ma is zseniális 1981-es lemezéről (több ilyen nem is volt nekik sajnos, győzött a slágergyártás és fontosabbá váltak az eladhatósági szempontok)




2013. szeptember 1., vasárnap

Útravaló szeptemberre


Zenében és versben

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.


(Babits: Mint különös hírmondó)