2012. december 31., hétfő

Dá, Domi, Dá

Bár a cím lüktetése egy rendszerváltáskori német filmet idéz, amiben szintén szerepel egy autó, ebben a gyulai történetben nem a kocsi a főszereplő. Pankával voltunk ott pár hete, lenyaralni - letelelni - azt az utalványt, amit még januárban kaptam egy forgatásért (a filmecske itt megnézhető).  Akkor, januárban ismertem meg Katit, aki a szálloda kozmetikusa, és innentől kezdve az év is másképpen alakult, mint ahogy terveztem :)


De nem erről akarok most mesélni, hanem Kati kisfiáról, Domiról egy történetet. Domi kétéves, és most, hogy Pankával ott voltunk, egy kis városlátogatást tervezett Kati a tiszteletünkre. A szállodától indultunk autóval. Azaz indultunk volna, és már mind a négyen bent ültünk, de Kati sehogysem találta az autókulcsot. Nagyon nem veszhetett el, mert azzal nyitotta ki, de legalább öt percig keresett-kutatott, mindent felforgatott a kocsiban, kiborította a táskáját, reklámszatyrokat, lenézett a padlószőnyegre...
Domi még csak pár szót beszél (az igen szó helyett következetesen a "dá"-t használja, senki nem tudja miért), viszont mindent megért, megfigyel. Kati utolsó mentsvárként egy költői kérdéssel hozzá fordult, körülbelül így:
- Hát én ezt nem értem, azzal nyitottam ki az ajtót... Domi, nem láttad a kulcsomat? 
A gyerekülésben trónoló Domi szó nélkül a plafonra, azaz a plafonon keresztül az autó tetejére mutatott. Kati felnézett kívülről a tetőre és a kulcscsomó valóban ott volt.
Ez a történet számunkra akkor is, azóta is hihetetlennek tűnt és tűnik. 


A rövid kis városnézés egyébként klassz volt, és bár idén hatszor voltam Gyulán,  ez volt az egyetlen alkalom, hogy eljutottunk a Várba.



 

2012. december 30., vasárnap

Jánoska

Egyszer egy zenészekkel foglalkozó havilap címlapjára fotóztam ezt, most előkerült az eredetije. Az óbudai vasútállomáson készült, ahová Solti kihozta az ütőhangszereit, és természetesen szabályszerűen engedélyt is kértünk. Valahol van még vagy három tekercs dia meg egy adag digitális fotó is. Arra emlékszem, hogy a digi részét az anyagnak egy Pentax kamerával készítettem, ami tesztelni volt nálam. Elég jó kis masina volt. Presseren és Soltin kívül a másik két LGT-tagot sajnos nem fényképeztem. A kép 2003 novemberében jelent meg. Solti János december negyedikén volt 59 éves.

2012. december 29., szombat

Az Istennel napozás kockázata

popper után szabadon - makró az erkélyen, napozás közben



a szokásos kellékek: ásványvizes palack, CD, napfény - jól összekeverve :)

Naphang a napfény városából

"- ...ménem mész el ilyen xfactor vagy hasonló műsorba? még ha nem is a te műfajod, akkor is jó nagy ismertséget tudnál vele szerezni.
 -  mert nem szeretnék instant "sztár" lenni :)..."

CéAnne, azaz Szélinger Anna Szegedről. Szerintem sokat hallunk még majd róla. 


2012. december 26., szerda

ablakbólköd

"Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó."

                                                              Áprily Lajos







2012. december 25., kedd

Az űr legyen veletek...

Néha nem kell messze menni, ha csillogó, titokzatos fotót akarsz az űrből, misztikus jeges kontinensekkel, óriásfákkal, tövükben kuporgó kisherceggel, tüzifát áruló Ábellel a rengetegben és vándorló Olbrin Joachimmal. Néha nem is kell kidugnod az orrod, csak befelé nézni, hangokat hallani, ízeket, emlékeket konvertálni... és közben kimenni a fürdőszobába kezet mosni :)




A werk természetesen másik felvétel

40/40

A zeneiskolával szemben lakott, a Hollán Ernő utcában, ahová később jártam. Soha nem láttam élőben, ellentétben Márkus Lászlóval, aki egy sarokra tőlünk, a Csanády utcában rendszeresen megfordult a lakásával szembeni modern, önálló üzlethelyiségben kialakított újságos boltban. Itt láttam őt egyszer, amikor az eladó hölggyel épp egy friss címlapját beszélte meg, talán a frissen megjelent Rakéta Regényújság egyik első számát vehettem meg... Kaló Flórián nekem mindig a Rémusz bácsi meséinek rókája marad. Ők emlékeznek a fantasztikus színésznőre, aki negyven évet élt, negyven éve halt meg. Mindkét esemény karácsonykor történt. Nyolcvan éves lenne Domján Edit.



Domján Editnek különleges hangja volt. Nem is tudok olyat, akinek hasonló volna. Egy film 1969-ből, amiben ez meg is hallgatható:

2012. december 24., hétfő

Az öreg hölgy villamosai

Amikor a 17-es a régi Erzsébet-hídon járt, még baloldali közlekedés volt Budapesten, és a templom mindkét tornya megvolt... a második kép pedig a hetvenes évek elején készült, amikor még mindig járt villamos, immár az új Erzsébeten. Az 1914-ben indult villamosközlekedés 1973-ban szűnt meg, '75-ben a síneket is felszedték.




A régi hidat 99, az újat 48 éve adták át a forgalomnak. A kettő között két hónap híján húsz évig nem volt Erzsébetje Budapestnek. Az új híd tehát már hat évvel túlélte elődjét.

eszteregyszer

 küldve fénypostán a ködös Albionba stop :)

Jég, aranyhíd, barázdák

... a befagyott Velencei-tavon.

2008. január 13. 16:01

2012. december 23., vasárnap

Bojtár fúvócsővel lövi a bárányt, de nagyon fölé céloz

... mondaná Dolák-Saly a történet újrahangszerelt vetítésén... Ennek a mesének a mai verziója valszeg úgy hangzana, hogy a juhászbojtárt villanyszerelés közben megrázza az áram, és a többiek szép sorban megpróbálják eltávolítani a villanyórától.




Az idén 50 esztendős Gőgös Gúnár Gedeon kedvenc mesekönyvem volt, mint valószínűleg az akkori kisgyerekek többségének, ma is emlékszem minden lapjára és rajzára. Akkoriban még kék keménytáblás borítója volt, az új kiadásai zöldek. A Mosó Masát már akkor is kissé utánérzésnek éreztem, bár annak olvasásakor már nagyobb voltam. A "Gőgös" itt megnézhető. (volt - de már nem)

2012. december 22., szombat

Spinnst Du?

... mondja a német, többféle jelentéssel... ármánykodsz? kevered a sz*rt? meg vagy zizzenve? 
valami ilyesféle jelentéssel bír, elég tág a határmezsgye. Legalábbis én így vettem le annó, a szövegkörnyezetből. A hivatalos szótár csak a bolond jelentést támasztja alá. Ez most onnan jutott eszembe, hogy találtam még egy videót, pókhálókkal, a kamera ugyanaz, mint az előző posztban.


hotelmenthol fíííling Milánóból


Csak a kamera miatt. Ebben az árfekvésben szerintem a legjobb a piacon.

2012. december 20., csütörtök

A hetvenes évek hangzása

A Lounge Lizard, az általunk is időnként használt VST-Rhodes új verziószámot kapott. A 4-es sorozat bitang jól szól, itt meghallgatható, mellesleg bepillanthatunk egy igazi Fender Rhodes belsejébe is, amiben kalapácsok püfölik a fémrudakat. Ja, és a zongorista is ügyes.



További infók itt.

2012. december 16., vasárnap

tisztább napok felé

Liszt csodálatos zenéje illik ehhez a borongós decemberi naphoz. Vagy inkább a nap a zenéhez.




2012. december 13., csütörtök

Biharország - Madárvonulás

Ezzel a címmel készített megejtően szép filmet Karácsony Sándor 2009-ben. Az operatőr tudtommal Berettyóújfaluból származik, így érthető a vonzódás és a helyszín sem volt túl messze. A film trailere a diaporáma eszköztárát is felvonultatja, mozgóképekre konvertálva. Áprily Lajos egyébként 125 éve született Brassóban és 45 esztendeje halt meg Budapesten.



2012. december 12., szerda

Pikasszó mint száz, avagy Isten péksütije

Robert Doisneau híres fotója jut eszembe a felhőképről, amit nemrégiben az ablakból téptem ki magamnak a valóságból. Nincs vele trükk, csak egy vörös szűrő...

2012. december 3. 10:12

Fotó: Robert Doisneau



2012. december 11., kedd

hírisztmájnfrű'stükk, ez az én...

Adjatok egy biztos pontot, és kihozom sodrából a világot. De csak ha jóllaktam :)

már elfogyott...

elvégre világvége

...és a világvégét is kormozott üvegen keresztül kell majd nézni, nehogy megvakuljunk? bár ezzel már előre elvakítottak egy célcsoportot...

2012. december 10., hétfő

Vajon mi a jobb...

... a kallódó tehetség vagy a (szponzorpénzből) szárnyaló tehetségtelenség? Ez egy általános kérdés, egy óriásplakátról jutott most eszembe, amit már más miatt is le akartam fotózni. Idő hiányában nem tudtam, most viszont körbeszimatoltam a neten a témát, zenehallgatással is egybekötve.
És arra jutottam, az egyén szempontjából az első verzió a rosszabb, de a közönség egyébként is megtépázott ízlésére nézve feltétlenül a második van romboló hatással.
Adott szituációra lefordítva és pontosítva (azaz a tehetségtelenség szót  nem alkalmazva, mert itt kicsit más a szitu): véleményem szerint kevés rosszabb dolog van az ízlésbeli középszerűséggel párosuló átlagon felüli hiúságnál és megalománia-szintű érvényesülni akarásnál, de a mai körülmények ennek a jelenségnek kiváló táptalajt biztosítanak.

2012. december 9., vasárnap

2012. december 5., szerda

Búcsú Dave Brubecktől


A Take Five átformálta a dzsessz műfaját. Szerzője egy nap híján 92 évet élt.

Négy levél Szárszóról, és...

"Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok."


75 éve halt meg József Attila

A bárányok jajgatnak

Csabiék kisfia bárányhimlős lett, és tőlem kérdezi mailben, hogy ő volt-e gyerekkorában. Jótól. Arra sem emlékszem, én voltam-e. Voltak valami pöttyeim egyszer, de részletekre egyáltalán nem emlékszem. Lehet, hogy csak farsangkor katicának öltöztettek?
Á. viszont biztos emlékezni fog felnőttkorában, elég lesz, ha megkérdik, mit kapott mikulásra...

2012. december 4., kedd

Lassú idő kvartot mos...

...az idő vasfoga meg vacogva koccan össze a régi billentyűkkel... :) Még ezt akartam feltenni a régi szériából, aztán mostmár csak az új dolgokra koncentrálunk. 

Liga margarin


2012. december 3., hétfő

2012. december 2., vasárnap

mairossz

amikor monalisa ok nélkül hisztizni kezd a falon, no az a műfelháborodás

Ifipark, bringák és Robur

Olyan időket élünk, amikor az elfelejtett szóról nem Adamis Anna és az LGT, hanem közösségi oldalra belépni nem tudás jut eszünkbe, az Omega 3-ról meg nem az Éjszakai országút, hanem a halolaj kapszula. Ezért érdemes néha feleleveníteni a hőskort, ami még azoknak is vicces, akik akkor már éltek.



A történet már akkor is rossznak számított (szerintem a rendezés is, sőt az katasztrofális, ha valaki szándékosan akarna ilyen rossz filmet csinálni, valszeg nem sikerülne), egyetlen érdeme, hogy dokumentálta a kort, az akkori zenét, az Ifiparkot (a várost sajnos nem, nem eléggé, ahhoz Keleti Márton filmjeit kell megnézni). Van benne spontán Critical Mass, BaksaSoós, Orszáczky Jackie, petróleumlámpa melltartóval, sőt még egy fordulat is. Amikor a keletnémet csodafegyver, a Robur bekanyarodik a zenekarral a vidéki színpad mellé.

Hammond!

Jó lenne, ha a zindekszen mindig ilyen vezércikkek lennének videóval megspékelve, nemcsak szombat éjfélkor :)
December negyedikén egyébként az Akvárium klub nevű gödörmaradékban nyomul a Kéknyúl, ott meg is lehet hallgatni, hogyan is harap a hamm.

2012. december 1., szombat

zeneFonat

De inkább induljon a december Nigel Kennedy egyik nagyszerű koncertjének részletével. Korunk egyik legjobb hegedűse nemcsak Bach autentikus megszólaltatásában jeleskedik, hanem zenei kirándulásokat tesz más területekre is, például rockot is szokott játszani. Ha ezen a koncerten ilyet nem is hallunk tőle, azért egy kis magyar vonalat becsempész a végére. Ezt persze lehet szeretni vagy nem szeretni, de az ember fantasztikus zeneisége s zsenialitása elvitathatatlan.

Kulturha

ez a Műcsarnok-ügy kábé annyira nonszensz, mintha minden állampolgárnak bujdosóborit vagy divinyirékát kéne felhívnia kötelező jelleggel emeltdíjas telefonon, hogy mit szabad megnéznie, ha moziba megy

2012. november 30., péntek

Az eső álma

Bizonyos okok miatt nagyon belelendültem a saját dolgok feltöltésébe, hát úgy gondoltam, ez se maradhat ki. 
A történetét egy évvel ezelőtt már leírtam itt a blogban, de most a Yt-on is olvasható. A basszusgitár szólisztikus szerepe miatt érdemes olyan cuccon hallgatni, aminek vannak mélyei...

Lee


2012. november 22., csütörtök

2012. november 17., szombat

33

"...Ha nem is jártunk egy irányba
Soha nem zavart egy másik gondolat
S ha a szenvedély épp új csatába hív
Aki veszt, aki más, miért nem maradhat állva
Hol a lelkesedés haraggá fakult
Hol az ellenfél már kezet sohasem nyújt
A világ egyre kisebb, ám a távolság még nőhet
– mondd, hogy tévedek"


Presser-Dusán: Távolság

2012. november 16., péntek

Az életmentő Leica

Hetven éve és három hónapja történt az az esemény - öt nappal Horthy István halála előtt -  ami miatt 2000. júliusában felkerestük a Pasaréti út közelében lévő otthonában az akkor 84 éves Dr. Szentpétery Tibort. Már nem tudom, kitől hallottuk a történetet, hogy a fotós életét a keleti fronton a fényképezőgépe mentette meg. A hír igaznak bizonyult, olyannyira, hogy valamilyen védett helyről (padlás vagy ilyesmi) előkerült az említett kamera is. Tulajdonosa gondosan becsomagolta, pontosabban egy olyan házilag készült zárt dobozkát készített neki, aminek kizárólag celofánszerű oldalain keresztül lehetett csodálni a sérült készüléket. A háború óta dobozban lévő szerkezetet a beszélgetés alatt hirtelen kinyitotta az egykori haditudósító: úgy gondolta, hogy ehhez a cikkhez mégsem lehet ilyen állapotban lefotózni. A gépet rajta kívül én érinthettem meg először. A későbbiek folyamán készültek cikkek és film is a történetről, fotózták a gépet is, de ezek az első (csomagolás nélküli), színes negatívra készült felvételek. A gép hátlapja alatt még a hajdani film darabkái is benne voltak. A Leica gyár komoly összeget és egy vadonatúj fényképezőgépet ajánlott érte cserébe, de gazdája nem adta. Az akkor készülő cikkhez korabeli fotóanyagot is kaptunk tőle.

És most következik az akkori cikk anyaga, kérdések nélkül, ahogy a történetet Dr. Szentpétery Tibor elmesélte nekünk:


"A fényképezés közben lőtték ki a szemem elöl a gépet... két lövés a karomat érte, egy a kulacsot roncsolta szét, a többi pedig a hátizsákomba fúródott. Előrenyomulás közben történt ez a galiba 1942. augusztus 15-én. Harminc méterre voltunk az ellenségtől egy templomtéren. Hasaltam és fotóztam, majd azt vettem észre, hogy a fal mögül tüzelnek rám.
Sorozatlövés, hat találat. Valószínűleg megcsillant az objektív a napfényben. Szerencsém volt, a gép optikáját érte a dum-dum és kivágódott. Ott feküdtem, és azt akartam velük elhitetni, hogy meghaltam. Nem mozdultam öt órán keresztül. Fél tíztől fél háromig azzal szórakoztam, hogy néztem, ahogyan a szúnyogok és a legyek a szétroncsolt kezemre repülnek, megszívják magukat vérrel és elrepülnek. Aztán jöttek újak, azok is megszívták magukat, majd továbbrepültek és azok után is jöttek újak... Öt óra múlva egy őrvezető közelített meg az alakulatomból, nem ismertük egymást, aznap reggel osztottak be hozzájuk, de fölkapott a hátára, és rohant velem a legközelebbi biztonságos helyre.


Huszonhat évesen kezdődött az egész. Lovas tüzérként bejártam a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket. A gép mindig nálam volt, fényképeztem, tekintettel arra, hogy a harmincas évek elejétől kezdve ez nekem lételemem volt. 1942-ben, amikor a haditudósító egység szerveződött, egy országos jeligés pályázatot írtak ki, amelyre az addigi képeimből beküldtem néhányat. A végén kisült, hogy az első, a második és a harmadik is én lettem. Ezután meghívtak a szervezendő haditudósító alakulathoz. Nyughatatlan ember lévén, igent mondtam. Hatan alkottuk a századnál a fotós alosztályt. Én voltam egyedül amatőr, a többiek szakemberek voltak. Egy ideig Horthy István propagandafotósa voltam; rengeteget repültünk együtt. Nem sokkal később a Don-kanyarba vezényelték a magyar csapatot. Nem volt egyszerű ott az élet... A szervezettségen múlt szinte minden. Az alakulatok motorizálva voltak. Minden csapat a saját szakmájának megfelelően átalakított gépkocsikat használt. Volt filmes kocsi, vágókocsi, fotós, satöbbi...  A haditudósító század három szakaszra oszlott. Ezek teljesen önálló különítmények voltak. Sőt, a szakaszokon belül a rajok is önállóan, egymástól függetlenül végezték a feladatukat. Hajnaltájt kivonultunk a frontvonalhoz kocsikkal, amíg lehetett, kiugrottunk, a filmes ment riportot készíteni, az újságíró témát keresett, a fotós szintén. Mindenki egyedül. Ha viszont parancs volt, szigorúan azt kellett teljesíteni. Általában délután hat óra tájékán találkoztunk egy megbeszélt helyen.

Fotó: Dr. Szentpétery Tibor

 Mindig ott dolgoztam, ahol történt valami, az ellenség pedig egyáltalán nem kímélte a sajtót. Fegyverem pedig a fényképezőgép volt. Azzal viszont lövöldöztem. Muníció volt elég, csak igényelni kellett, és kaptuk az Agfa filmeket. 1942. június elején kerültem ki a frontra és augusztus 15-én sebesültem meg. Ez alatt a rövid időszak alatt viszont több, mint ezer képet készítettem. A filmeseknek azonban rosszabb volt a helyzetük. Sokan azt állítják, hogy a felvételek a hátországban készültek, megrendezett körülmények között. Eloszlatnám ezt a tévhitet; az akkori filmfelvevők felépítésük miatt nem voltak alkalmasak a haditudósításra, mivel az optika fölött helyezkedtek el a szalagok, így még mielőtt a filmes az optikán keresztül bemérhette volna a terepet a lövészárokból, magasan előtűnt a gép felső része. Könnyű célpont. Voltak tehát olyan helyzetek, amelyeket csak úgy tudtak filmezni, hogy az esemény után az eredeti helyszínen újra berendezték a terepet és forgattak. Hitelét nem vesztette el a film, élesben viszont gyakran öngyilkosság lett volna dolgozni. Nem volt kecmec, amint észrevettek, tüzeltek.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
Az anyagot mindennap leadtuk a parancsnokságon, onnan továbbították a fővezérségre, ahonnan futárok hozták fel Budapestre. Itt kidolgozásra küldték az anyagot az arra illetékes laktanyákba, majd cenzúrázták őket. A közölhető képeket a sajtó a nyilvánosság elé tárta, a többit pedig archiválták. 1943 tavaszán leszereltek a sebesülésem miatt, ősszel pedig újra behívtak, mint parancsnok. Nem sokkal utána elkövetkezett az az idő, amikor a szovjetek kelet felől fokozatosan ellepték az országot, így a felgyülemlett több ezer filmet menteni kellett. A folyamatosan érkező anyagok a fotósok emblémájával ellátva egy állványrendszeren sorakoztak, így ebben a formában kezelhetetlen volt ez a hatalmas mennyiség. A kazettákból kivettem a filmeket, és folyamatosan föltekercseltem őket három darab filmes pléhdobozba. A célunk az volt, hogy megmentsük ezt a történelmi anyagot az utókor számára. Egy autókerék belsejébe dolgoztam be a filmesdobozokat, majd elástuk egy biztos helyen. Négyen tudtunk a hollétéről. Januárban parancsra Németországba mentem, persze ott is fotóztam pár ezer méternyi anyagot, és hadifogságba estem. Hazaérkezésem után tudtam meg, hogy négyünk közül az egyik félelmében kiásta az anyagot, benzint locsolt rá és meggyújtotta. Ott égett minden. Semmi sem maradt. A Magyar Honvédség teljes fotónegatív anyagát megsemmisítette. HA-ZA-Á-RU-LÁS! Katasztrófa. Nekem az volt a szerencsém, hogy az én összes negatívomról készítettem egy 9x12-es nagyítást, majd az események felgyorsultával, rendezetlenül, ömlesztve tároltam, itthon pedig egy ládába dobtam a pince legsötétebb zugába. Negyven évvel később, amikor beteg feleségemet ápoltam, belebotlottam a rég elfeledett ládába. Körülbelül 700 kép feküdt egymás hegyén hátán. Amint volt egy kis időm, és nem a feleségem ágya mellett voltam, nekiláttam a rendszerezésüknek. Néhány évvel később muzeológusok jöttek fel hozzám, hogy az 1956-os forradalomról készült fotóimból válogassanak ki egy kiállításra valót. Egyikőjük véletlenül a nyitott könyvszekrényre pillantott, és meglátta az albumba rendezett háborús képeket.
- Önnek vannak doni képei? - kérdezte. Vannak - válaszoltam. Még fél év sem telt el, a Várban kiállítást rendeztek a Don-kanyarnál készült képeimből, amely hét hónapon keresztül nyitva volt.


Fotók: Dr. Szentpétery Tibor
A hadifogságból hazatérve a háború után egyenesen Kaposvárra kerültem az internáló táborba. Nem tudtak velem mit kezdeni, mert semmi papirom sem volt. Két hét múlva megszöktem. Nem a felelősség elől, hanem hogy értesítsem a családomat, akik két éve nem hallottak felőlem, hogy itthon vagyok, élek! Hazaérkeztem Budapestre, és amint beléptem a lakásba, édesanyám azzal fogadott, hogy menjek be a kórházba, mert édesapám nagybeteg. Mosdatlanul, koszos ruhában, fáradtan elsiettem édesapámhoz, meglátogatni. Kórházba érkezésem után másfél órával meghalt. A temetés után föladtam magam, a rendelkezésükre álltam. A szerencse ott is velem volt. Az eljárás folyt ellenem - közben vaskos dossziényi anyag gyűlt kihallgatásra vittek, őriztek. Az egyik ilyen alkalommal, egykori bajtársammal futottam össze, aki szintén a haditudósítóknál szolgált, de akkorra már százados lett. Két hét múlva szabad voltam. Munkát kellett keresnem. A háború előtt szerzett jogi diplomámat és doktori címemet nem tudtam hasznosítani a múltam miatt. Nem volt más választásom, fotóműtermet létesítettem, és feketén kezdtem gyermekeket fényképezni. Néhány év múlva az államosítás elől megmentettem a berendezéseket, és fotólaborban kezdtem ismét dolgozni. Egyik alkalommal az igazgató hivatott, kezében tartva egy háború előtti Pesti Hírlapot, amelynek címlapján a csíksomlyói passióról készített képem szerepelt. Ön készítette? - kérdezte. Igen - válaszoltam. Kirúgott. Úgy, hogy vissza sem mehettem a szobámba. Kivezettek a kapu elé, és a rendész hozta utánam a kabátomat. A törzslapomon ettől kezdve az állt, hogy klerikális riporter vagyok. Nem volt könnyű ezek után munkát szerezni. Végigjártam a múzeumokat a Néprajzitól kezdve az Iparművészetin keresztül a Természettudományiig és így tovább, mert ezekre a helyekre fél évvel utánam érkezett meg a törzslapom, így tehát fél évem volt mindig egy helyen, aztán mennem kellett. Az volt a szerencsém, hogy a múzeumok egymástól függetlenül adminisztráltak. Lassan aztán elfogytak a múzeumok, így kénytelen voltam szólni az egyik barátomnak, hogy dugjon el valahová, és hagyjanak engem nyugodtan élni. Ismét szerencsém volt: elhelyezkedtem a Híradástechnikai Kutatóintézetnél 1953-ban, és onnan is mentem nyugdíjba. A múzeumokban eltöltött rövid időszakok alatt viszont jó nevet szereztem magamnak, így másodállásba hívtak vissza. Régészeti feltárásokon vettem részt. Végigfotóztam a Vár újjáépítését, az Aquincum és a Hadrianus Palota feltárását is. Hála a főnökömnek, elengedett.



Persze ott volt 1956 is, a nyakamban pedig a fényképezőgép. A családomnak azt mondtam, hogy lemegyek kenyérért. Jártam az utcákat és fotóztam: Corvin-köz, Aradi utca... Kapcsolatban voltam a filmesekkel, vég nélkül kaptam tőlük a filmeket, amiket én fűztem a kazettákba. Ezekből még ma is van. Ezeket használom. Kifogástalanok. Szóval a kis kirándulások alkalmával született képekből annyi összegyűlt, hogy ma azt mondják a Hadtörténeti Múzeumban, hogy a budapesti eseményekről ilyen nagy anyag nincs magánkézben.



1996-ban visszamentem a Don-kanyarhoz. Fájdalmas. Fél évvel sebesülésem után egy nap alatt több mint 40 ezer ember halt meg. Hogy összesen mennyien, azt nem lehet tudni. Egy biztos: több tízezerrel százezer fölött. Négy éve láttam a tömegsírok nyomait, rátaláltam arra a helyre, ahol megsebesültem. Tisztán kiemelkedik az egykori futóárok a maga elszíneződött vöröses zöldjével. Egyik 42-es fotómon a szélmalom épen állt, előtte a rohanó, állig felfegyverzett, akcióban lévő rémült katonák. Ma a szélmalomból már csupán csak az alapzat kivehető... 


utóirat: egy olvasómtól kaptam a linket, ahol ez a fotó szerepel. Köszönöm (lásd megjegyzések):

 

Szemfelszedés

Amikor az ember kicsit leszalad lelkileg, mint harisnyán a szem, akkor meg lehet találni azokat az apró örömöket, amik felvidítk. Vegyük a mai napomat... Például hogy felfedeztem két egymás mellé passzított óriásplakátot, ami együtt nagyon vicces, és jó lesz a blogba lefotózni (sajnos csak hétfőn lesz rá módom, addig csak nem szedik le). Vagy hogy tök jól sikerült a joghurtos párolt tonhalam, és a barna rizst is volt elég türelmem kivárni, hogy puha legyen. Vagy hogy nemsokára találkozom egy régi kollégámmal a Dózsa György úton, aki szakértője a régi magnóknak, és megjavítja a duplakazettás Technics deckemet. Vagy hogy épp most kaptam Katitól kedvesms-t, és vár a hétvégén, igaz, végig dolgozni kell majd. Vagy hogy rájöttem, melyik régen látott ismerősömre hasonlít eszeveszettül a tegnap este újranézett Zöld kártya című film kertészt alakító főszereplőnője, Andie MacDowell (ez már a második ismerősöm, aki egy híres színésznőnek gyakorlatilag hasonmása). 
Vagy hogy... vagy hogy... na még kitalálom. Nincs vége a napnak.


Egyébként A felejtés virágai a legjobb filmje. Mármint az említett színésznőnek. És talán a legbrutálisabb is.

A két "vagyhogyra": rögtön indulás után a Vörösvárin egy konflis, ami már önmagában is vidám látvány, a másik meg, hogy a magnó miatt csak a hátsó féket tudtam használni, ezért az ismert dalocska szövegét odafele szórakozásból átköltöttem "Én elmentem a Dózsára félfékkel" kezdősorral, satöbbi satöbbi.

mai, ablakból


2012. november 10., szombat

Időlovasok

Az előbb három lovas poroszkált bele az éjszakába a Vörösvári úton, a villamosvégállomásnál, a volt remiz oldalában a járdán. Lehet, hogy időutazók és fontos üzenetet hoztak a királynak, de csak most értek ide.

2012. november 9., péntek

Tunyó

Ma négy éve ment el Tunyogi Péter, a magyar rockzene egyik megkerülhetetlen alakja. A békéscsabai születésű énekes a Rocktogon nevű budapesti szórakozóhely lépcsőjén szenvedett balesetet, és nyolc napig volt élet-halál között. Zenekara, a P. Mobil az ő időszaka alatt volt a legnépszerűbb, az énekesi poszton Vikidál Gyulát váltotta. T.P. két lánya is énekes, dolgoztam velük a '94-es Omega-koncerten. A kép 1995. február 22-én készült, a helyszínre már nem emlékszem.

Vikidál Gyula, Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Tunyogi Péter




Egy nyár, egy ősz

Barátom és tanítómesterem, Lelkes Laci két különböző korban és évszakban. Tőle tanultam fotózni, látni, képekben gondolkodni. Évtizedekkel később írt is nekem a fotómagazinba, amit szerkesztettem. Az első kép gyerekkorom egyik zsengéje (a kor tipikus kellékeivel: Zsiguli, bőr fotóstáska, Hungaroton-reklámszatyor), a másik fotó egy vitorlázás alkalmával készült. Laciról részletesebben itt és itt.

1978. július 16. A Köbölkút utca 8. számú ház kertjében

2000. október 14. Valahol Füred és Földvár között

Egyébként megtaláltam azokat a fotókat is, amit a pincében lévő műterméről készítettem, az engedélyével majd azokat is közzéteszem.

2012. november 8., csütörtök

Rétes

A szebb napokat megélt Domus áruház felé jártam ma, és bementem az oldalánál található, a nyáron felújított, kicsinosított kis rétesboltba. Úgy mint régen, mondjuk '76-ban, amikor kijöttünk a suliból. A Gömb utca-Csata utca sarkán lévő középiskolába jártam, útba esett mindennap. (Érdekesség, hogy pár éve újra gyakran járok erre a sarokra, mert odaköltözött a város legjobb és legbecsületesebb bringaszerelője, a Gyuri.) Igaz, akkor a rétesüzlet még a mostani helyétől légvonalban kb. 100 méterre volt, a Domussal szemben, a Róbert Károly körúton. Egy olyan épületben, amit azóta lebontottak és új irodaházak vannak a helyén.
Most 250 forint egy rétes. Akkoriban 2,50-be került. Százszoros infláció, 36 eltelt év, 1 tönkrement, üresen álló bútoráruház, 1 lebontott mozi, 55-ös autóbusz helyett 1-es villamos.
De a kis bolt tulajdonosa, és a mákos rétes íze: ugyanaz.

Utóirat 2013. augusztus 26-án: már nem igaz a százszoros árnövekedés, mert felvitték 270-re a mákost :) viszont megkóstoltam a szilvást, amit még soha - és tökéletes az is

2012. november 7., szerda

Kitt-katt az erkélyen

Ma délután végre lefotóztam Katit. Már oly rég terveztem, igaz, most is csak úgy gyorsban, egy munkához. Nem is terveztük, csak jött, mert Pesten járt, abból a két-három órából nem sok időt akartam most erre szánni...
Csak feldobtam az erkélyen két hátteret, és természetes fénynél, ahogy szeretem. Sajnos a feloldódási időnél - az szinte mindig mindenkinél kb. félóra - hagytuk abba. Legközelebb többfélét szeretnék. Talán vasárnap, amikor egyébként is fotózunk, és ő sminkel.
Azóta már Gyulán van, hazaért...



2012. november 6., kedd

SNÉTBERGER!

2012. November 26., este 7 óra. Óbudai Társaskör, Kiskorona utca 7. A Flórián tértől három percre.





Ez a második felvétel Berlinben, a holokauszt megemlékezésen készült, 2011. január 27-én. A darab végén a német kancellár kezet fog Snétbergerrel.

Csarnok-újrahasznosítás

Még egy pár szót a múltkori posztban érintőlegesen említett hajléktalan-elhelyezésről. Az országban tömegével találhatóak elhagyott gyárépületek, üzemcsarnokok. Városokon belül is. Tőlünk nyugatabbra ezeket szokták elfoglalni művészek, szabadgondolkodók, és hosszú évekig lakják, amíg ki nem teszik őket. Sokkal értelmesebb lenne ilyenekből kialakítani hajléktalanszállókat, mint kórházakból pl. Nem azt mondom, hogy csináljunk egy új Christianiát, (amit egyébként saját szememmel láttam, hogy jól működik, igaz, nem magyar hajléktalanok lakják), de egy-két erre a célra átalakított épület nálunk is jelentősen enyhítene a problémán. Óbudán például hagyták lepusztulni a Remizt, eladták lakóparképítőknek a malmot, ami évek óta félbehagyva pusztul. Gondolom, más kerületekben is ugyanez a helyzet. Nem hinném, hogy az összes csepeli, kőbányai, Váci úti volt gyárat új cégek bérlik, vagy megvették.
Ha a művészeknek megfelelhet ilyesmi, a Nyugati volt telefonfülkéiben ócska paplanon telet átvészelő embereknek is átalakítható lenne.
De ahogy utólag a híreket olvasom, ez a dolog nemcsak nekem nem tetszik.

2012. november 4., vasárnap

Megy a bót...

Rég voltam fényképezőgéppel bringázni a városban, a mai kellemes meleg tálcán kínálta a lehetőséget. Elhatároztam, hogy végigfotózom nagyapám hajdani zöldségesboltjait, amit már régen terveztem. Ez viszonylag gyorsan meg is történt, de a napból utána egy komolyabb vadászat lett. Ennek eredményét viszont még fel kell dolgoznom, nemcsak képileg, hanem mondanivalóját illetőleg is, ezért ezt most nem is kavarom ide.
Lényeg a lényeg, hogy nagyapám kiskereskedő volt, a rendszer ellensége (akiről Anyu csak halála előtt nem sokkal árulta el nekem, hogy csak nevelő-nagyapám volt, az igazi anyai nagyapám orvos volt a Szabolcs utcai kórházban. Apai nagyapám pedig gyógyszerész). Mégis valahogy mindig boldogult. Én négy zöldség-gyümölcs üzletéről tudok, persze ezek egymás után voltak neki, egyszerre mindig csak egy. "Nem megy a bót..." mondta néha, és olyankor aztán költözött, új helyet keresett. A Lehel piacon vásárolt hajnalban, behordta a kis üzletbe a rekeszeket, és jöttek is szépen a vevők. Én a négy üzletéből háromban sokszor voltam, olyankor mindig diákcsemegét kevert nekem (mazsola-mandula-dió-ilyesmi), meg nagyon klassz történeteket mesélt.
Az első üzletre csak elbeszélésekből emlékszem, már az ötvenes évek végén megvolt ez neki, a Hegedűs Gyula-Csanády utca sarkán, egy sarokra a lakásunktól. Pár éves koromig dolgozhatott itt, és valószínűleg szerethette is ezt a boltot, mert később is gyakran büszkélkedett vele, hogy a "payeröcsi" is ide járt vásárolni. Egy Anyuval készült rádióriportból azt is megtudtam, hogy a rendező Keleti Márton is benézett néha ide.





Zöldséges nagyapám és én, hatvanas évek eleje
Szüleimmel ugyanakkor

Amire már apró gyerekkoromból határozottan emlékszem, az az óbudai, Lajos és Fényes Adolf (régen Kiskorona) utca összefutásánál lévő üzlete, a hajdani Goldberger gyár déli csücskét lezáró lakóház. Itt rendszeresen játszottam a bolt előtt a járdán (hatvanas évek, amikor ez a rész még gyakorlatilag egy falu volt), és az is határozottam megragadt bennem, hogy a Fényes Adolf utca már akkor egyirányú volt, de emlékeim szerint pont fordítva, mint most. Ezt onnan jegyeztem meg, hogy az autók akkoriban még ügyet sem vetettek erre a szabályra, és rendszeresen szabálytalanul, fordítva közlekedtek az utcában. A kiszélesedő tér, ami nekem akkor hatalmasnak tűnt, teljesen egybefüggő volt és nagy kockakövekkel volt kirakva.



Általános iskolás koromban a Medve és Kacsa utca sarkára költözött nagyapám. Úgy emlékszem, ez nem működött túl sokáig, mert "nem ment a bót", és itt van egy fehér folt az emlékezetemben.



Illetve hiányérzet. Mintha itt nem emlékeznék valamire, mintha lett volna közben még egy üzlet (ráadásul arra sem emlékszem, hogy a Medve u 19. alatti két portál közül melyik volt az övé, gyanítom, hogy a kisebb, ezt még ki kell derítenem), mert a következő üzlet már középiskolás koromban a Katona József utca elején működött, közel a mai WestEnd-hez. Pont a bolt előtt volt a végállomása a 43-as autóbusznak, ami Újpestig közlekedett, jelentős forgalommal, hiszen akkor még nem létezett metró. Ez jelentősen megdobta a kereskedés forgalmát is. Nagyapám ezután már nem vitt több boltot. A Hegedűs Gyula utcai tágas, 110 négyzetméteres lakásunkból is elköltözött Máriaremetére, ebben nagy szerepet játszott egyrészt nagymamám halála, másrészt az, hogy fizikus apámmal nem nagyon találtak közös hangot, és ez többször fizikai incidensbe is torkollott, párszor a szemem előtt is.




Nagyapa, Máriaremete, hetvenes évek második fele
 Amit még Anyu elmondásából tudok, nagyapám jelentős megtakarításait aranyban tartotta (hasonlót láthatunk az Eldorádó című filmben), de halálakor - részben Anyu ügyetlensége miatt - ez az örökség a Nógrád megyei sógor-koma-rokonok közreműködésével valahogy kézen-közön eltűnt. Mivel ezeket az embereket én nem ismerem, soha nem is láttam, így nincs is sok esélyem arra, hogy az igazságot valaha is megtudjam. De ez nem is foglalkoztat, inkább az érdekel jobban, hogy az igazi nagyapám - Anyu elmondása szerint Dr. Gazdag István - ki is valójában. 
Nemrég érlelődött meg bennem a vágy, hogy ezt a szálat felgöngyölítsem, csak még nem tudom, hogy fogjak hozzá. A Szabolcs utcai kórház már öt éve bezárta kapuit.
Ma arra is jártam, és érdeklődtem a helyiektől, mióta van az épület ilyen állapotban (egy jobb sorsra érdemes kórház ebek harmincadján, valaha zsidó-kórház volt), és azt az infót tudtam meg, hogy hajléktalanszállót csinálnak az épület egy részéből.

A történet kísértetiesen emlékeztet engem arra, amikor a háború után a kommunisták a kastélyokból általános iskolákat, elfekvőt meg mezőgazdasági raktárakat csináltak, tönkretéve szinte mindet.
Hát ennyit a mai napról.