2014. július 28., hétfő

Hiedelmek

Némi kihagyás után folytatom a az 1938-ban megjelent Bihar-vármegye monográfiája című kötet néprajzi fejezetének közzétételét. A szokások után a hiedelmekről és a falucsúfolókról szóló rész következik. Táltosok, sárkányok, boszorkányok elevenednek meg a lapokon. 76 évvel ezelőtt talán az utolsó pillanatban mentették meg ezeket a történeteket attól, hogy teljesen feledésbe merüljenek. A bedigitalizált szövegben igyekeztem mondatról-mondatra kijavítani az öreg, foltos papír miatt keletkezett hibákat. Meglepően kevés nyomdahibát találtam, talán kettőt-hármat, azokat kijavítottam.


HIEDELMEK

A bihari népre nem lehetne általános jellemzésül azt mondani, hogy babonás de bizony egy-egy fuvallatra még felparázslik a lelkekben az ősi hiedelem hunyó üszke. Jeles napoknak, misztikus cselekedeteknek fakuló színe sokszor kivirít. Vannak, akik el-elmormolják a rontások, tétemények,. kötések ellen való kopott pogány igét, – mert hátha mégis!...

Vagy hetven esztendővel ezelőtt pedig még öreg táltosok (vagy ahogyan itt ejtik: tátusok) kódorogtak mocsári falvainkban és neves boszorkányok, tudományos pásztor emberek éltek itt, akiknek szárnyon járt a hírük. 


Nem hiába innen, a bihari és a szomszédos békési mocsarak közül indult ki Vatha felkelő pogány serege, de a rét fiainak a lelkében sok évszázad multával is mindvégig több volt az ősi hit maradványa a kereszténységnél. S a szilaj hit szilaj erkölcsökkel járt. Pedig akadt mindig, aki nyesegesse a vad hajtásokat. Nógrádi Mátyás bajomi pap is így versel az 1672-ben kiadott Idvesség Lantja című könyve ajánlásában (az általa erre a vidékre hozott kispapokra és tanítókra célozva):


Debrecennek híre megmarad örökre,
Kiből én elhoztam ifjakat, hogy népe
Épülne általok Istennek Földetske,
Sáb, Konyár és Bajon megromlott helyetske.


Nincs itt elegendő tér arra, hogy az emberi élet minden ágbogára oda-függesztett babona különféle fajtából egy-egy sorozatot összeszedjek. A bihariakat bizonyára nem is érdekelné ez a lista. Ehelyett a néphit előbb említett érdekes alakjai: a táltosok, boszorkányok és tudományos pásztorok közül mutatok be néhányat, a róluk szóló hagyományszerű históriák keretében.

Hiedelem szerint táltossá csak a hetedik gyerek lehetett s az, aki foggal, vagy tizenegy ujjal jött a világra. Volt azonban a táltosságnak egyéb külső jele is. Az ilyen gyerek sokáig szopott és különösen erős volt, de kevés szavú, csendes magaviseletű. Hét esztendős korában egyszer csak elszökött hazulról, mert ki kellett mennie a rét valamelyik porongjára, – melyikre, azt tudta már ő magától, – hogy ott megbirkózzék a vén táltosok által ráuszított farkasokkal. Ha ezeken úrrá lett, azután még a fekete bikává változott vénekkel kellett neki kiállani a birkózó próbát, de anyaszült mezítelenül. Hatalmas szél támadt ilyenkor mindig, – olyan, amilyet ma is táltosszélnek hívnak. Ha egyik sem tudta földhöz teremteni, elnyerte a táltos-tudományt, amivel hosszú élet, de korai öregedés járt; ha pediglen alól maradt a birkózásban, csak amolyan örökké kötekedő, mogorva ember lett belőle. Valamint akkor sem lett a gyerekből táltos, ha a bába kitördelte a fogát. A táltos halála után oda jutott, ahol a nap éjszaka tartózkodik. Amikor végórája elérkezett, ott termett a föld pereménél és belekapaszkodott a lenyugvó napba. Avval ment el.

A táltosok nagy tudományukkal segítségére voltak az embereknek. Sok jót tettek. Arra haragudtak csak, aki nem jól bánt velük. A gyógyítás, a boszorkányok kézrekerítése és téteményeiknek elrontása könnyebb mesterségükhöz tartozott. Támaszthattak vihart; csinálhattak esőt, havat; jövendőltek bajt és időt; elháríthattak veszedelmet; megmondták, mi a teendő különös bajokban, mely tájakat ajánlatos elkerülni és miért, bizonyos éjszakáknak idején. Arról álmodtak, amiről akartak; tisztán láttak oly dolgokat is, miket közönséges ember szeme észre se vehetett s mivel az elásott kincset is meglátták, emlegettek több olyan helyet a határban, ahova aranyat, ezüstöt rejtettek el régen. Akkor változhattak csődör-csikóvá, vagy fekete bikává, amikor úgy tartották szükségesnek. Roppant nagy erejüknél fogva pedig még a levegőbe is felemelkedhettek.

Egy derecskei öreg gazdától hallottam, hogy mintegy hetven esztendeje lehet, ő még akkor gyerek volt, úgy estenden egy nagy ember fordult be a kapujokon. Bundára való ócska szűr volt a vállán, a kezében még görcsös botot tartott. Evvel a bottal háromszor megkopogtatta a kapu köszöbét, azután bement az ólba, végig nyújtózkodott a szénatartóban és elaludt. Nem mondott az egy árva szót se, hozzá sem szólott senki, mert mindjárt gondolták, hogy valami táltos lehet. Hajnalban, amikor felébredt, azt mondja a gazdának: »Gazduram, a tehénólban szélről van kötve egy csobányos szarvú tehén, annak a tejéből szeretnék én inni.« Tudta ezt is, pedig nem járt a tehénólban! Mindjárt hozták neki a habos friss tejet. Szájára vette a rocskát és egy csepp nem sok, de annyit se hagyott benne. Elmenőben így szólt: » Valamelyik éjfélen menjen ki gazduram a Botoshalomra, azon van egy kis földkupac, hajítsa félre az ásóval.« Kinéztek utána az ólajtón, de már a nyomát se látták. Amint körültekintenek, elkezd kiabálni az ostoros gyerek: »Ahol van ni, ahol van ni!...« Egy szép fekete csikó nyargalt kifelé az utca végén. – A leány-szolga kíváncsi volt s egy éjfélkor ásóval a vállán, kiment a Botosra. De oda is maradt! Nem tudják, pénzt talált-e, avagy anélkül is elcsavargott.


A Szöcsködi-pusztán, az Ormány-kúttól nem messzire, emelkedik egy laponyag. Ezen tanyázott valamikor egy öreg gulyás, akiről szintén azt híresztelték, hogy táltos. Mikor gyerekkorában a vén táltosokkal birokra kelt, azok kiverték a félszemét, de a megmaradt eggyel többet látott, mint más a kettővel. Sohase ment a gulya után, csak a kunyhó körül ténfergett, meg üldögélt és gondolkozott a tudományán. Bojtárt se tartott. Nem volt mégse kár a jószágban. A kunyhó előtt egy olyan fa állott földbe szúrva mint valami hosszú bot, annak a végén mindig ott kuporgott egy kis madár és azt küldözgette maga helyett, ha el akart nézni valamerre.


A nagysárréten él még egy-két olyan öreg ember, aki a vén Vicsak táltosra emlékszik. A hatvanas években bolyongott ezen a tájon. Sok híres cselekedete és mondása volt. A szél zúgásából, a fák hajladozásából, meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Előre megmondta a 73-beli nagy kolerát is. Sikéres jószággyógyításai révén különösen elhíresedett.

A babonának a rét volt az igazi fészke! Úgy mondják, hogy sok titokzatosság történt benne. Pásztoron, pákászon kívül nem igen járt ott ember, de annál inkább megfordult a rossz. Sötét éjszakákon nyögött, vijjogott a nádas. Őgyelegtek közte. Különös hangok támadtak, némelykor mintha kiáltottak volna, hol itt, hol meg amarra. Lápok közé dugott kis szigeteken boszorkányok szoktak lagzit tartani. 


Udvari földön, a bajomi határ felől egy hajlásnak a neve is Boszorkányvölgy. Itt állandó gyülekező helyük volt. A nádasból leselkedtek kifelé. Levizelték, meg bekenték a füvet és felfordult tőle a jószág, ha beleharapott. Az Öreg V. Gáborral történt meg bojtár korában, hogy egy másik társával erre vetődött. Amint ott jártak, egy szép bogárszarvú tehén éppen akkor jött fel a partra. »Hát ez hol kóborog erre? – kérdi a fattyú. A mi gulyánkból való ez, látom, rajta a B. gazduram nagy kerek bilyogját.» Avval már indult is, hogy elébe áll, de a tapasztaltabb V. Gábor megrántotta a szűre ujját és rászólt: »Egyet se lépj! Tűz alá, ő a tetejébe!« Mert hiába volt rajta a bilyog, mégse igazi tehén volt az. Csak közelebb akarta őket csalogatni. – Hajdú, Békés, Jásznagykúnszolnok hármas határa tájékán, hova Bihar sincs messze, volt egy sziget, ahol a Hortobágy vize egy kis fokon belecsorgott a Töviskes-völgybe. Ezen a szigeten négy fekete pofájú vén banya lakott. Csak elvétve lehetett látni valamelyiket, mert mindig a nádasban, egy-egy zsombék tetején kucorogtak. Hanem négy szép fekete lovukat akárki láthatta, szabadon legelésztek a szigeten, egy megtekeredett sunyi kölyök őrizte és szüntelenül csipdeste őket az ostorral. Éjfélkor aztán felnyergeltek a banyák és a világ négy tája felé ellovagoltak s amelyik gulyát előbb találták, abból eltereltek egy-egy tehenet. Mert mindegyik vén banya egy egész tehenet falt fel napjában. Nem csináltak ezek egyebet, csak ettek! A sarkuk meg olyan hegyes volt, hogy mezítláb, sarkantyú nélkül is tudtak lovagolni. Az öreg D. János gulyás-korában látta is a garmadára hányt tehéncsontot a Töviskesvölgy végében. Jeles helynek mondták ezelőtt az Ördögszigetet is, a régi Berettyóban, a szerepi határszélen és a tőle nem messzire eső Ördöglapanyagot.

A rétben élő pásztorok tehát sok mindent tapasztalhattak. Sőt, különösen az öregek között nem egy akadt, akiről azt beszélgették a háta mögött, hogy tud is valamit. Az ilyenek vagy cimboráskodtak a boszorkányokkal, vagy maguk is azok voltak.

A sárréti pásztorhagyományban sokszor felbukkan a Csarna neve. A mocsár egy részlete, hatalmas vízállás volt ez. Bajom és Udvari határán. Jószágot nekiverni nem lehetett volna, de egy udvari gulyás mégis átjárt rajta legeltetni, a bajomi földre. Ő maga átment a lován, a gulya meg utána úszott ostorcsapás nélkül. Olyan tudománya volt az öregnek, hogy ezt is meg tudta tenni. De egy fogadáskor mégis kihagyták, mert nagyon vén ember volt már. Bezzeg megjárták vele! Akkor éjjel szétszaladt a gulya, hírmondóul se maradt egy tehén az álláson. Maga a bíró ment érte a boszorkányos számadóért: csináljon valamit mert a jószágot nem tudják összeszedni. Vissza is fogadták rögtön. Erre aztán megvigasztalódott. A Pére alatt kibontotta az ostorát, elkezdett kongatni és csak ment, ment... Innen is egy marha, onnan is... Mire leért a Csarnára, előtte járt az egész gulya. »Míg én a föld hátán leszek, – mondogatta – addig ezt a gulyát más ember fia meg nem őrzi. Innen tesznek engem a föld alá, a kunyhótól.«

A nádas közepén, a Csarnalaponyagon hegyesedett a nagy téli kunyhó. Egész nyúzott marha lógott benne felakasztva. Hanem az öreg végül is ráfizetett a tudományára. Úgy esett, hogy valamelyik püspökladányi gazda megvette a két legszebb tehenet. Váltig sajnálták a bojtárok: oda a gulya címere! » Megtérnek azok az éjszaka« – dünnyögte csendesen az öreg. Csakugyan visszajöttek még harmadik éjszaka is. Mikor, harmadjára kellett őket Ladány alá terelni (nehéz munka volt), az egyik bojtár, aki Héjaköröm nevet kapott a szárazkeresztelőn, azt tanácsolta a gazdának, hogy két éles ekevasat verjenek jól össze a tehenek faránál s akkor nem szöknek el többet. Úgy is lett. Dehát a vasakkal olyan kegyetlenül összeverték az öreget, hogy attólfogva csak árnyéka lett magának. Egyszer halva lelték, ültében a kunyhó oldalának dőlve.


Még életében történt, hogy egy őszi éjszakán nagy nádtűz mellett üldögéltek s hangos kiáltozással vadlibák húztak el fölöttük. Az öreg két tenyere között felkiáltott hozzájuk, mert úgy látszik, megismerte valamelyiknek a hangját. »Jó estét adjon Isten, Kalára!« Erre a szóra hírtelen lecsapódott a tűz mellé egy vadliba és azon minutomban menyecskévé változott. Rózsás kasmír kendő volt a vállára terítve, a lábán pedig piros-bársony papucsot viselt. A bárándi bábára ismertek benne. »Ugyan, ugyan, Mihály bátyám (mert így hívták a számadót), miért köszönt rám kelmed, hadd mentem volna útamra« – szólt feddőleg. Az lett a vége, hogy a »fájin« Héjakörömnek kellett haza kisérni, mert nem tudta az útat a nád közt. Innen származott a bojtárfattyú tudománya; volt, aki kiokosítsa. De ő is megfizette az árát! Később tolvajságra adta a fejét, majd pedig bujdokló betyár lett, mert nem győzte kasmír keszkenővel és birosbársony papuccsal a viális menyecskék. – Elmondom még azt is, hogy nőtlen ember maradt és késő vénségében karcagi földön, egy bócsai tanyán éldegélt.


Számadó és bojtárja históriáját sok régi hagyománnyal együtt kilencven esztendős korában beszélte nekem udvari juhász V. S. (nyugodjék). Mástól viszont azt hallottam, hogy őkelmének is volt valamilyen tudománya. Egyszer a Rákosaljban teleltek a nyájjal, az meg nagy farkasfészek hírérben állott mindig. Nem hiába. Éjszaka jöttek a veresfülűek, de az öreg elbánt velük. Nem messze volt egy kerek laponyag, kiment oda, leguggolt és hívta őket. Mikor körülvették, hirtelen felegyenesedett, háromszor intett a karjával s mint a nyáj, kullogtak az ordasok be a nádasba. Alkalmasint mondhatott is nekik valamit, de a bojtárok, akik fokost szorongatva ott virrasztottak a hodály tövében, hiába füleltek.


Régen a bajomi juhászok közt is került, aki tudott bánni a farkasokkal. Igaz, hogy nem itt született, hanem valahonnan Békésből szegődött ide. Bálintnak szólította mindenki; ez volt a keresztneve. Bajuszatlan, nagy. mogorva ember volt. Sokszor rájött a habókja és ilyenkor mindig verselt. A farkast is rigmussal küldte el. Mit mondott ebben a versben, – az öreg V., aki réti méhész volt, hallotta egyszer, de már csak ennyi jutott belőle eszébe:


A csontodon furulyálok
Mindétig nyomodba járok,
Azt mondom hamar elmenjél,
Katonához eredj, oszt' ott egyél.


Szűre ujjából hirtelen előrántott egy kis csont fütyülőt, cifrázva, hosszan belefújt. A kutyák vonítottak tőle, a farkasok, meg elszaladtak. Mindíg a másik juhásztársa nyájára küldte őket. Haragudott is rá minden pásztor. Azt beszélték, hogy némelykor ő maga is átváltozott iarkassá és úgy kartékonykodott.


Egyszer az öreg Cs. ment lefelé a rétbe. Mikor a Gácsárgáton járt, hátra tekintett, hát látja, hogy Bálint juhász baktat utána. Egymás közelében állott a karámjuk, kiáltott hát neki: »Igyekezz né, osztán menjünk együtt 1« Az csak intett, hogy ne várja: »Hamarabb oda ¦érek én kendnél!« Éppen csak félre pillantott az Öreg s Bálint juhász már ¦eltűnt. Egy nagy kan farkas nyargalt végig az úton. Jó hajításnyira kicsinyég megállott a beste féreg, farkát a hátára csapta s úgy tetszett az öreg Cs.-nak, mintha őt csúfolná. Kiérvén, bojtárjai elfáradva, kutyái lógó nyelvvel fogadták, a karám mellett meg ott volt kinyújtóztatva a nagy farkas, de annyiban, hagyta csak, nem szólt semmit. Hanem harmadnap, amikor Bálint juhászt kereste a bojtárja, annak mondta: »Azt ugyan hiába keresed, mert ehol van ni, ki van terítve a bőre!« – Annyi bizonyos, hogy attól' fogva hírét se hallották Bálint juhásznak.

A gulyások sorában is találtatott egy nevezetes ember. Régi pásztorcsaládból való volt, amelyből ma is nemcsak egy csordás van a Sárréten. Egyszer, éjnek idején, a gulyát úgy terelte keresztül a falun, hogy egynek a nyomába léptek a többi tehenek. Nagy eső volt akkor s a nyomukból ítélve azt gondolhatták, hogy csak egy jószágot hajtott el valaki a simára ázott utcán. Ha pediglen este hétszer megkerülte az állást, éjszakai vihar sem verhette szét a gulyát; úgy állott a jószág, mintha oda lett volna kötve. Öreg pásztorok szerint ez azért volt így, mert egy alkalommal mindenik tehén farkából rántott ki pár szál szőrt s ebből, meg ő tudja, milyen füvekből, tüzet rakott és kétszer átlépett a füstjén. De nem csupán ennyiből állott az ő tudománya, hanem egyéb boszorkányos dolgokat is mívelt. Volt bojtárjai beszélték, hogy a kunyhó körül, hol itt, hol ott, mindig rejtegetett egy széles kutyaörvet, amiben éppen harminchárom szeg volt. Ha ezt az örvet a nyakára csatolta, fehér komondorrá tudott változni. Látták egyszer, hogy szűre alá fogva az örvet, bement a nádasba és kisvártatva ugyanonnat egy nagy fehér komondor kanyarodott elő, körülnézett, azután elnyargalt a falu felé. – Halálos ágyán sokáig kínlódott az öreg, míglen így szólott az egyik fiához: »itt van a fejem alatt, az ágyam szalmájában egy örv, míg fel nem csatolod a nyakadra, nem tudok meghalni.« így pihent el.

Elvétve volt úgy, hogy az ilyen tudományos pásztor bojtárjainak túlságosan is jól ment a soruk, de bizony a legtöbb ezek rovására komázott a boszorkányokkal. Igy tett egy sarkadi gulyás is. Két bojtárt tartott, ¦de nem adott ő ezeknek semmi dolgot; egész álló nap a hűvösön heverésztek, télnek idején pedig a kunyhóban tanyáztak és csak a tüzet élesztgették. A gulyára csupán csak az öreg nézett rá, amikor ránézett. Rendben volt az mindig, mint a parancsolat. Dehát hiába henyélt a két fattyú, hiába ették a jó gulyásost, mégis fonnyadtak, hervadtak. Majd egy alkalommal az öreg Rózsik, aki a Kökényér oldalában őrizte a juhokat, azt kérdezte valamelyiktől: »No hékás, nehezek-e a sarkadi vénasszonyok? Borsért járnak rajtatok, azért nem használ az ennivaló.« Látta a holdvilágnál, hogy az egyik sarkadi bábát, meg a komjaasszonyt vitte a két fiú. Fenn ültek azok a nyakukban és úgy nyargalták őket. Várad irányába lohajtottak. A bojtárok gondolóra fogták a dolgot és se szó, se beszéd, megléptek. Az egyik a szalontai gulyáshoz szegődött, a másik meg másfelé vette az útját. Ennek azt mondta egyszer a gazdája: »Az a csákó tehén alkalmasint a másik gulyásé, eredj csapd oda neki!« Amint kiszakította a többi közül, a tehén feltartotta a farkát és árkon, bokron keresztül elkezdett nyargalni, a fiú meg mindenütt utána, mert nem tudott tőle elmaradni, hiába akarta volna. Meg sem állott a tehén, csak a sarkadi gulyában. Ott volt már akkor a második bojtár is. Az öreg visszaparancsolta őket. Csúnya, őszi éjszaka volt, vágott a szeles eső. Igy szólt hát a számadó: »No kedves fiaim, heverjetek be a kunyhóba, ne áztassátok magatokat.« Azok meg csak káromkodtak.

Ezeknek az apró történeteknek a szereplői valóban éltek. Ma is találhatók még öreg emberek, akik gyermekkorukból, mint személyes ismerőseikre, emlékeznek rájuk. Mindenik rendelkezett valamilyen, az átlagostól elütő testi vagy lelki tulajdonsággal, melynek reális oka, mivolta az egyszerű elme előtt homályban maradt s ez elegendő volt ahhoz, hogy a babonás hiedelem szálaiból lassanként ilyen históriák szövődjenek köréjük.

Megállapítható, hogy táltosaink többnyire a gulya, ménes mellől kiöregedett rideg, nőtlen pásztorok közül kerültek ki. Kidőlvén a szolgálatból, amelyiknek nem volt, ahol meghúzza magát, vándorútra kelt és faluról falura bolyongva ezen a tájon, az emberek jószívűségéből tengette életét. Nevét nem tudta senki, meg se kérdezték, hanem egyik faluban ilyen, a másikban amolyan ragadványnéven emlegették. Különös, ismeretlen, bolyongó életmódja miatt a táltos-hit megtestesítője lett. Nem koldult, tarisznyára nem gyűjtött alamizsnát. Pásztorias külseje révén már első látásra is bizonyos fokú megbecsülésben részeltették. Hol mivel kínálták, elfogyasztotta. Kérni csak tejet szokott, nem egészen azért, mert a néphit táltosa is evvel él, hanem mert akkor (nagyarányú állattenyésztésünk korában) ¦ez volt a legolcsóbb étel-ital, amit bárhol szívesen adtak az ismeretlen vándornak is. Voltak gazdaudvarok, ahova mindig betért, valahányszor a faluba vetődött. Néhány napig időzött is és megfogja a dolog végét, egyet-mást becsületesen végzett; na beteg jószág volt a háznál, -azt megorvosolta; esténkint pedig se vége, se hossza nem volt a babonás beszélgetésnek. Ilyen helyen már tudták, milyen időközönként szokott megjelenni s kedvenc ételeit is elkészítették, amelyek – jellemzően – mind pásztor-eledelek voltak. Másutt nem is tartották számon! Ha nem jött a maga idejében, akkor elparentálták: bizonyosan meghalt az öreg.

A hírben álló pásztorokról pedig, a rájuk vonatkozó egyéb irányú hagyományokat is egybe vetve, az derül ki, hogy foglalkozásukban a legkiválóbbak voltak. Hiszen a históriájuk is csaknem minden esetben a nyáj összetartása körül bogozódik, ami mostoha időben, farkasok támadásakor, meg ellenséges indulatú emberek fondorlatai esetén a pásztor legnehezebb feladata. A kisebbszerű pásztor boszorkányságot látott ezen feladat biztos és nyugodt tempójú megoldásában. Sokszor szemébe is mondta <az illetőnek: »Hát bátyám, kendnek valamilyen tudománya vanl« Az ilyen hiedelemmel szemben a pásztor titkolódzó, ami csak olaj a tűzre. Igen mindenik örököl ugyanis elődeitől bizonyos babonás eljárásokat és saját (öntudatlan) képességeik eredményét gyakran maguk is ezek gyakorlásának tulajdonítják.

A határ nehezebben megközelíthető helyein lakó, lovagló és nagyétü boszorkányokról szóló babonánknak a Sárréten több változata van. Ezek a »vén banyák igen hasonlítanak a keleti rokonaink hiedelemvilágában élő gonosz banyákhoz. Az európaszerte elterjedt boszorkány-hit motivumaiból összetevődött históriáknak se szeri, se száma. Boszorkányság gyanújába keveredni ugyanis sohasem volt valami nagy tisztesség, éppen ezért valahány haragos asszony, mind azon igyekezett, hogy ellenségének ilyen hírét keltse.

Az efféle históriák nem csupán azért értékesek, mert a néphit kutatója számára adatot szolgáltatnak, hanem azért is, mert közvetlen világot vetnek annak a kornak a népi életére, amelyből reánk maradtak.



FALUCSÚFOLÓK

Ezelőtt nemcsak egyes embereknek, hanem egész községeknek is jókedvvel osztogatták a gúnyneveket. Láttuk már az előbbi fejezetekből, hogy mindenik falu a maga szokásaival egy külön világ volt, s mindenki szülötte faluját vallotta legszebbnek, az ott dívó szokásokat leghelyesebbnek. Igy e szerrel tehát a más portáján csak hibát, fonákságot lehetett látni! Ez a szemléleti mód volt a fa lucsúfolók kiapadhatatlan forrása. Nincs olyan községünk, amelyikről valamilyen csipkelődő história vagy szólás-mondás ne forogna közszájon. Ha pappal, tanítóval, nótáriussal történt valami félszeg, nevetséges eset, véletlen tévedés, akkor abból faluszégyen lett. Az ilyesminek hamar híre futamodott s a többi községek századok múlva is emlegették. 


De még nem is vártak ilyen alkalomra! Pl.: olyan kicsiségbe, hogy Bárándon targoncát mondanak, -nem pedig talicskát, mint a szomszédos helységekben, abba már megbotlanak. Azt kérdi a bajomi legény a báránditól, mintha nem tudná: »Csak tán nem Targoncára való vagy, komám?« És ennyi elég is! Tréfás, agyafúrt ember alaptalan kitalálása szintén gyökeret vert hamarosan, ha a kipécézettek bosszantására alkalmas volt. Némelykor távolabbi vidékről hozott csúfolódást honosítottak meg. Arra jártában felszedte valaki s itt ráfogta valamelyik községünkre. Akad olyan is, amelyiknek a magvát régi kalendáriumok adomái közt találhatjuk meg.

Nagyvásárok alkalmával, midőn egész környék népe összesereglett, a kedvező helyzetet elszalasztani nem akaró, virtuskodni vágyó legények legcélszerűbben úgy köthettek bele a fél vásárba, ha ilyen csúfolódással hozakodtak elő. Nosza, kerekedett erre gyönyörű rebellió íziben! Pártokra szakadt a sokadalom s aki meg tudott forgatni feje fölött egy fokost vagy egy ólmos botot, az nem maradt ölbetett kézzel. Még a viálisabb fehérnép is felbuzdult. Megoldódott a nyelvük, lerángatták egymás fejéről a kendőt és egymás kontyába ragadtak. Adott is, kapott is ilyenkor igen mindenki. Bálnak, gyepi mulatságnak, még inkább a csárdai dáridóknak is gyakorta így szakadt végük.

A falucsúfolók tehát jeles szerepet játszottak a nép életében. A néphumor legjellemzőbb megnyilatkozásait találjuk köztük. Közvetlen példákat szolgáltatnak arra is, hogy mit tart a nép magához méltatlannak, erkölcsi szempontból megítélés alá esőnek. Ezért érdemelnek fokozott figyelmet. Itt azonban csak a legismertebbeket szedem össze.


Országszerte emlegetett falucsúfolónk a csökmői sárkányhúzás históriája. A régi világban sok kemény koponyán léket ütöttek miatta a csökmői atyafiak, mert semelyik változatát sem szerették hallani. Többféle változata van ugyanis s ezek nem csupán szájról-szájra szálltak, hanem írásba örökítve is terjedtek; versben és prózában egyaránt. Nekem is mutogattak a Sárréten itt-ott olyan agyon hajtogatott, zörgős papírt, amelynek sárgult sorai erről szólnak. Egyiken még ékes, tarka ábrázolatokat is láttam. Mindenik változat egyezik abban, hogy Csuba Ferenc nevéhez fűzi ezt a fura történetet. Ez az ember békési születésű táltos volt. Az ellene kiadott köröző levelet Túrkeve város 1801. évi jegyzőkönyvéből Györffy István közölte s ebből tudjuk, hogy: »34 éves, református, feleséges, gyermekes; barna, szikár termetű, hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik, úgy beszél; annyival inkább, ha csalni akar, azon rossz szemeit csodálatosan forgattya, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott járni.« Hét vármegyében körözték.

A história egy szelídebb változata (mert van amolyan is) azt regéli, hogy egyszer ez a Csuba Ferenc – miért, miért nem – megharagudott a csökmőiekre és feltette magában, hogy csúfos bosszút áll rajtuk. Szándékát végrehajtandó, a Káposztásér partjába mindenféle összeszedett csontot földelt el s egy szép napon beállított a helységházához és a maga módja szerint előadta, hogy jártában-keltében az említett helyen rengeteg kincset látott a földbe rejtve s annak birtoklásához hajlandó hozzásegíteni az elöljáróságot. Természetesen, a falu bölcsei nem vetették meg a földi javakat. Éjfélkor Csuba vezetésével kimentek ama jeles helyre és az általa mutatott ponton az ér partjának vetették ásóikat. Még a hitetlenek kétsége is rögtön eloszlott, mihelyst a csontokat megtalálták. Nosza, lehánytak magukról ködmönt, lajbit és izzadásig folyt a munka. Ám Csuba egyszer csak szemét forgatva leintette őket: »Vigyázat, nemzetes uraim! A kincset sárkány őrzi, mely fenevad itt lakozik az ér nádasában és most – érzem – bősz haragra gerjedt a háborgatásért. Hagyjuk abba az ásást, jobb lesz. Holnap jöjjenek ide bírák uramék háromszor heted magukkal és huzzuk ki e vérengző sárkányt az odújából.« Ki is tervelték, miként cselekszenek. Hosszú köteleket kötöztek egybe s ennek végét Csuba, mint akit ismer a sárkány, annak nyakára hurkolja, a bírák és a faluból kiválogatott markos férfiak, legények pediglen a kötél másik végébe ragadnak. Igy végezvén, vígan hazatértek. Csubát, mint kedves vendéget, etették, itatták, csaknem tenyerükön hordozták. De másnap a furfangos táltost és a huszonegy csökmői polgárt már az érparton találta az éjfél. Amaz bement a nádasba, de a kötelet a nemlétező sárkány nyaka helyett egy vén rekettyebokor tövére hurkolta. Fenn az ágak között pedig ott kuncogott már Csuba komája, bojtár Tóth Miska. Feszült a húzók ina, ropogott a kötél, de a sárkány nem tágított vackából. »Mintha a fenevad hangját hallanám, – szólt Csuba. Valóban, a rétből morgó, vészes hangok támadtak. Tülök volt Miskánál és valahányszor megrezdült a bokor, szörnyen belebődült, egy kivilágított vicsorgó tököt meg fel-felnyujtogatott. »Fújja a méreg – tóditá Csuba a szót – azokra, kiknek valaha is titkos ügyük volt más feleségével. Ha kiugrik, még agyarára találja szedni ezekét mind.« »Hát akkor gondolja meg magát ki-ki – engedé el a bíró elsőbbet a kötelet – én meg futva mutatom az utat azoknak, kiknek nem vásik foguk a kincsre.« Mit szépitsük a dolgot, – bizony mindenki nadrágja fenekéhez csapta a sarkát és illa' berek, nádak, erek! Meg sem állottak, csak a faluban. Csuba leoldá a kötelet és kullogott az eltűntek után. »Szörnyü hírt hozok – úgy mond, – mikor rájuk akadt. A sárkány még hajnalig bejön a faluba és vérét szívja a húzóknak. Nincs más menekvés, gyűljenek a bitang-istállóba, én ott megőrzöm kendeket reggelig.« Nem kellett kétszer mondani! Csuba pedig rátette az ajtóra a hatalmas lakatot. Benn kuksolt a kovács is s mire másnap a szomszéd faluból hívott mester kiszabadítottál a virrasztókat, Csuba már több határt hagyott maga mögött. A huszonegy csökmői magyar sejtette már a csúfos valót s megfogadtatták egymással, hogy elfutásuk valódi okát szoros titokban tartják. Igen ám, de az egyik legényt addig faggatta valamelyik menyecske, míg minden ki nem derült. Kerekedett erre lármás perpatvar itt is, ott is! S ennek révén a sárkányhúzásnak messze földön nagy híre támadt. »Sárkányhúzók« – így emlegették' ezután a csökmőieket.


A mezősassiakról is szól a krónika. – Az egyszeri szolgabíró vadászni indult Sass határába, megérkezik Sassra, de még mielőtt kimehetne két agarával a földekre, valamilyen sürgős hivatalos ügyben vissza kellett térnie járása székhelyére. Meghagyta hát a sassi bírónak, hogy a két agarának visszatértéig viseljék jól gondját. Sem a bíró, sem a tanácsbeliek nem tudták elgondolni, vajjon mivel élhetnek a rettentően sovány állatok. .Ilyeneket eleddig falujokban még senki sem látott. Végtére is bekötötték őket a helység istállójába és a jászlat megrakták csaknem szálanként válogatott finom szénával. Természetesen azok rá se néztek. Mire a szolgabíró napok múlva visszatért, az egyik dögrováson, a másik pedig kimulófélben volt. A bíró sűrű engedelemkérés között sopánkodott, hogy nem tudja, mi lehet az oka, hiszen nagyon megbecsülték őket. – Azóta mondják a Sárréten arra, amire ráillik: "Megbecsülik, mint Sasson az agarat.«


A sárrétudvariakról azt beszélgetik, hogy hízó helyett a talicskát perzselték meg. Egyik ottani háznál ugyanis, szokás ellenére, akkor tértek be a pitarba pálinkázni, amikor leszúrták a hízót és perzseléshez való szalmával már be is hintették. Valamelyik tréfakedvelő szomszéd megleste ezt és átvetve magát a kerítésen, kirántotta a szép hízót a szalma alól, elhúzta a kazal alá és a talicskát tolta a helyére. A gazda aztán erre csiholt rá s embereivel vígan perzseléshez fogott. Csak akkor rőkönyödtek meg, amikor a hízó füle helyett a talicska égő kereke tűnt elő. Az egész falut szégyenbe mártották ily módon, mivel az eset híre csakhamar dobra került.


A bajomiakat »gyékényrágok«-nak csúfolták, mert szegényebb sorsú lakóinak a gyékényszövés, kosárkötés volt egyik legjövedelmezőbb foglalkozása s örökösen eme rétségi növénnyel bajlódtak. Ezek nem is igen hederítettek a csipkelődésre, de annál inkább tűzbe jöttek a híres mezőváros nemeseinek és szabad hajdúinak rátarti ivadékai.


A szerepieket »szárcsaríkatók«-nak nevezték. Ez onnan ered, hogy valamikor, régen egy vasárnapi prédikációjában így feddte őket a papjok: »Ti meg csak jól éltek, atyámfiai! Fogjátok a vizek kövér halait, a rét madarat, mindíg ríkatjátok a szárcsát, de nekem egy tojást se hoztok.« – Eddig még nem akadtam nyomára, hogy milyen alapon csúfolják a szerepiek az udvariakat evvel a rigmussal:

Udvariba menjünk lányért.
Kapunk ott egy kéve nádért.
*** (lábjegyzet a kötetben, lásd a poszt végén)

(A kötetben az „Udvariba” szót ceruzával áthúzták és mellé írták a „Komádiba” szót.)


A valamikori bárándi kántorról beszélik, hogy meghalván a falu leggazdagabb embere, a busás fizetés fejében a sírnál nemmindennapi búcsúztatót akart mondani. Mondott is. Igy kezdte: »Bizony, bizony, gyászoló testvéreim, nagyon kevés ember van, aki a halált elkerüli...«


Hajdanában volt a sápiaknak egy nagyon elaggott papjok. Mindenképpen szerették volna már nyugalomba küldeni, de az öreg nem tágított. Történt aztán, hogy egy szép vasárnap délelőtt belezavarodott a Hiszekegybe. Nosza, kapott rajta a presbitérium; mostmár mondjon le, mert ez így nem mehet. »Hát ide hallgassatok, atyámfiai – monda az öreg pap. A presbiterek és az elöljárók egyenként menjenek fel a katedrába és ott mondják el a Hiszekegyet. Ha lesz ember, aki nem akad el, én lemondok; aki pedig elakad, az fizet öt pengő forintot az eklézsia pénztárába.« Rendben van, – vágták rá hamarosan az érdekeltek és másnap hozzáláttak a terv kiviteléhez. Ez azonban nem ment olyan simán, miként elgondolták, A falu bölcsei egymás után felsültek. Míg a többiek izzadtak, a bíró azon töprengett, miképpen vághatná ki magát, mert ha elakad a Hiszekegybe – amit egyébként előzőleg fél éjszakán át gyakorolt – akkor örökre befellegzett a becsületének. Amikor rákerült a sor, nem is ment fel a szószékre, hanem nagy megbotránkozással így szólt: »Hát, nagytiszteletű -uram, inkább vesszen az öt forintom, de én nem próbálkozom a Hiszekeggyel.« – Azóta mondják, ha valakinek nincs kurázsija valamilyen vállalkozáshoz: »Nem próbálkozik, mint a sápi bíró.« – A kevés gondú, mindig nyugodt emberre mondják: »Megvan, mint a sápiak pap nélkül.«


Az 1863.-i áldatlan esztendőben Tépe község földjén egy szép nagy evőtök termett. Isteni csudát látott ebben a helység tanácsa és az első dér után elhatározta, hogy a községháza kemencéjében megsütteti és kiosztja az éhező lakosok között. Hogy az esemény emlékezetes maradjon, tanácsi határozat szerint a feldarabolt tököt hegedűszóval kisérték a kemencébe. – Bezzeg emlékezetes maradt!

Azt is beszélik a tépeiekről, hogy megborotválták a lámpaüveget, mert már roppant kormos volt. Akkoriban történt ez, amikor a petróleumlámpa létezéséről a mi mocsarakkal körülzárt vidékünkön is tudomást szereztek már. A tépeiek is vettek egyet a helységháza számára, a nótárius önkéntes elszánással vállalván magára a kezelését. – Ezenkívül az történt még velük, hogy megkönnyezték a szilvóriumot. Nagy szégyen volt ez!


A tervezgető, de munkához nem fogó emberre a pocsajiak csúfolóját szokták alkalmazni: »Készülődik, mint a pocsaji násznagy.« – Vígkedvű, mutatós násznagya volt a pocsaji vőlegénynek s a menyasszonyos háznál igen jól találta magát. Az ő tiszte lett volna a násznép hazaindítása, mondogatta is váltig, hogy: "Elérkezett immár az ideje...« és több efféle, mégis éjszaka lett, mire elvitték a menyasszonyt. 



Az egyszerű váncsodi ember elherdálván vagyonát, bakternak állott. Találkozván egy régen látott ismerősével, így mondta el neki, hogy miképpen jutott erre a szegény kenyérre: »Hát, tudod, komám, sorsüldözött ember vagyok én! Kétszer házasodtam, egyszer se voltam boldog. Biztosítottam, ahhoz se lett szerencsém. (Mert kiderült, hogy saját maga gyújtotta meg a házát.) Koporsócsináló lettem: nem haltak az emberek. Kalapos mesterségre szántam magamat, akkor meg tej nélkül születtek a gyerekek. Megpróbáltam én mindent, de hiába!«– Ezért mondják oda, ahova illik: »Mindent megpróbált, mint a váncsodi bakter.«


Egyik, köznemesektől lakott helységünk csősze a tilalmasról egy jóhúsban levő malacot hajtott be a községházára. Abban az időben a soros tanácsbeliek fenn ebédeltek, vacsoráltak a községházán, a köz-kassza terhére; a hajdúné asszonyom sütött, főzött számukra. E régi jó szokás ludas benne, hogy néhány napig meg is volt az óllban a »bitangképpen« talált állat, de mire a szomszéd falu kondása, kinek keze alól elkóborgott, egy hivatalos paksamétával érte jött, akkorra már eltűnt. A mindenáron latinoskodni akaró nótárius a kondás által hozott írásra vetett és megpecsételt eme néhány szóval fejezte be az ügyet: »Filitis et farkátis-elvágátis et csonkándus hazabocsátábimus.«


Régen általánosabb szokás volt a reformátusoknál, hogy a pap a halott felett mondott prédikáció végén az u. n. alkalmaztatásban szólt egyet-mást a megboldogult életének mikénti folyásáról is. Afféle néhány soros életrajz volt ez.

Történt egyszer, hogy egy máig is virágzó berettyószentmártoni nemes família egyik tagja elhalálozott. Bizony, mi tagadás, megrögzött lókötő, orgazda, betyárcimbora volt az öreg teljes életében. Veszte is ez lett. Összerúgta ugyanis a patkót cinkostársaival és azok jól megagyabugyálták. Restelte ezt a rokonság. Arra kérték tehát az öreg papot, hogy a prédikáció végéről hagyja el az alkalmaztatást s amikor ezt megígérte, öt forintot hagytak az asztalán. – Hát eljött a temetés ideje, mondott az öreg-másfél órás imát, amelyet imígyen fejezett be: »Szóllanom kellene még, keresztyén atyámfiai, az elköltözöttnek e földi életben viselt dolgairól, de eljövének énhozzám az ő atyja fiai és adának nékem öt forintokat, hogy ne beszéljek erről. Hallgatok tehát. Hiszen ti amúgyis jobban tudjátok nálam, milyen volt az ő élete, mindnyájunknál pedig legjobban tudja azt az irgalmas mennybéli Atya, Ámen.« Igaza volt. De a gyászoló rokonság egy cseppet sem volt elragadtatva a szónoklattól. – Azóta szokták mondani: »Elhallgatta, mint a szentmártoni pap.«


A falucsúfolókat vers formájában is szokás előszámlálni. A verselő azonban mindig kihagyja a sorból a maga faluját.

 "Komádiban a rákot a falra pingálták,
Csökmőiek a sárkányt kötélen rángatták,
A híres bajomiak gyékényt rágicskálnak.
Bárándon harangoztak a répás kofának.« Stb.


Azok a versezetek, amelyekben a falu neve csalja a rímet, már szelídebbek ennél s inkább csak gyerekek zengedezik a kerítés mögül, ha idegent látnak az utcán. Kevés hatásuk van.


»Torda, Rábé, Bakonszeg,
Ott veszett el az eszed,
Zsákán, Furtán megleled,
Ha igazán keresed.


Nagybajom meg Udvari,
Lakja azt sok fukari.
Szerep, tőke-város,
Őtet ne bántsátok.« Stb.


Annyira már a szerepiek sem elfogultak kis falujokkal szemben, hogy át ne lássanak a szitán!

Vér-forralásra alkalmasabbak a suttyó-fiúktól gyártott falucsúfoló rigmusok, de ezeknek olyan tartalmuk van, hogy még mutatót sem lehet belőlük közölni.

A régi világ elmúlt! Lassan-lassan a falucsúfolók is elveszítik ható-erejüket és kiesnek a nép emlékezetéből.



*** Azért is bosszankodnak a szerepiek, mert falujokat világ végének tartja a szállóige. L. erről Szűcs S.: Szerep, a világ vége. (Debreceni -Szemle, 1935.)

Tegnapi meseváros

Tegnap késő délután, amikor a friss nyárőszi szellő simogatta az arcomat biciklizés közben, és még a déli vihar tócsái nem száradtak fel teljesen, suhanás közben az Erzsébet-híd pesti hídfője körül rápillantottam a mindig ott tanyázó koldusra. Nyugodt, elmélyült arccal ült a bérház falmélyedésében a kis vackában, és olvasott. Egy olyan Háború és béke vastagságú, régimódi kötésű könyvet. Azt is láttam ezalatt a fél pillanat alatt, hogy már erősen a vége felé járt. Mellette feküdt békésen a kutyája, egy németjuhász-szerű keverék, csak a szemét mozdította rám, azt is barátságosan, érdeklődően. Valahogy jókedvem lett ettől a jelenettől, amit egy kicsit később csak fokozott a Balassi Bálint utcában közeledő bumfordi régi villamos, mosolygó, peronon csengető kalauzzal, aki a megállóban még egy síppal is megerősítette: itt most tényleg egy időutazást tetszenek látni. Aki gyerekkorában olvasta a Három jószívű rabló című könyvet, az pontosan át tudja élni ezt az érzést. Hát ez volt tegnap.

ui. aug. 5.:  Azóta egyik nap megláttam, mit olvasott az ember, mert csukva volt mellette a könyv. Egy Harry Potter-kötet volt :)

2014. július 25., péntek

alkonytájt

hallgass szókat tiszta forrásból, aztán kanyarodj bele egy fényimába
kattintáskor vonatkoztass el, engedj el mindent, amit addig tudni véltél
és feltár valamit az a vanság... igazi szépségéből, amit persze se lefotózni, se leírni, és legfőképpen átadni nem lehet





2014. július 19., szombat

Felhőtánc

Ma alkonyatkor a Rózsakertben, gigantikus felhő-díszletek előtt árnyjátékot adtak elő a dolmányos varjak. A képeket a padon ülve, egyetlen pontból készítettem. Még itthon, délután a fehéregyensúly-beállításokat próbáltam szürkelappal, és a gép valami műfény-beállításon maradt. Fotónál ez nem baj (videónál annál inkább), mert a RAW-formátumnál utólag lehet fehéregyensúlyt állítani. Viszont most nem korrigáltam a fals értéket, mert a különleges kék tónus még érdekesebbé tette a varjak felhőtáncát. Egyébként is akartam róluk írni (illetve még fogok is), mert elképesztően okos állatok. De erről majd később, mert fotóillusztrációt kell majd hozzá készítenem, arról, amit művelnek. De az a tevékenység általában délben, úgy fél egy körül szokott történni, és az ebédjükkel függ össze...

 
A színpad, még előadás előtt




Az első felvonás csúcspontja




Záróakkord

Stáblista

2014. július 17., csütörtök

Keríts, ha bírsz!

A Japánkertet egy éjszaka alatt körbekerítették, mint a zelvtársak Nyugat-Berlint anno. Örvendetes hír, hogy végre-valahára nekiállnak megcsinálni a másfél éve gusztustalan homokzsákokkal zsilipelt, ápolatlan-gondozatlan tavat és környékét. No meg a Zenélő-kutat. A tábla felirata szerint állagmegóvási munkákat végeznek. Remélem, ezt nem gondolják komolyan, és nem óvják meg a mostani állagát, ami a közel-összedőlés állapotát mutatja. 
Szerencse, hogy T. Tyutyu az Elvis Presley park elnevezést már ellőtte, így nem kell tartanunk attól, hogy átnevezik a területet. Bár ki tudja, lehet, hogy Satchmo-lemezeket is gyűjtött... :)






Csupán az az egy kérdés motoszkált a fejemben, hogy hogyan sikerült ezt szinte percre pontosan a turistaszezon (és a vizilabda EB) kezdetére időzíteni? Lehetett volna tavasszal, de ha nem, akkor ráért volna ősszel. Elképesztő mennyiségű külföldi turista botladozik a környéken térképpel és telefonnal, és bámulja a korláton keresztül a munkásokat.

2014. július 12., szombat

nem kívánt szuperhold-megszakítás

A főpróbán még jól működött minden, de a Hold fölött már látszik a felhősáv határvonala. Mire a hídhoz értem (kb. 1 perc), már bebukott. És többet ki se jött, így meg kellett elégednem egy tucatlánchíd fotóval, ami kábé a turizmuserté éves powerpointos jelentésébe való, vagy valamelyik japán vakuhuszár SD-kártyájára.
De legalább a felhők szépek voltak.





2014. július 11., péntek

Kékóra

Tegnap este, amikor a boltba indultam, a lift helyett a ház északi oldalán lévő lépcsőház felé vettem az irányt. Az üvegajtón kilépve rögtön vissza is fordultam a gépért. A hátsó torony mintha fáklyaként lobogna, pedig csak a nap által megvilágított felhőpamacs van mögötte.
Ezzel avattam fel a monopodomat, amit a forgatásokhoz szereztem be. Azért kellett megvennem, mert egyszerűen nem találtam széles-Budapesten egy embert sem, aki (pénzért, nem ingyen) legyártotta volna a saját tervezésű váll-állványomat. De jó cucc ez az egylábú is. Bár nekem nem fotózásra kell, de simán ki lehet vele exponálni az 1/10 másodpercet 105-ös tele állásban, nagylátóval akár egy másodpercet is, ha egy kicsit megtámasztjuk valahol. Jó, mondjuk ennyire hosszú időnél már háromból egyszer bemozdul...


2014. július 9., szerda

Pont mint most

Mindig ilyen nyárról álmodtam... három napnál lehetőleg ne legyen hosszabb ideig meleg, és utána kövesse legalább egy hétig, de inkább kettőig kellemesen felhős, húszfokos idő, és essen mindennap az eső. Csak ne egyfolytában, természetesen.

2014. július 3., csütörtök

margitszigeti sikló

A cím nem egy új választás előtti villámberuházást takar, hanem láttam ma egy kicsi vizisiklót a Szigeten. Arasznyi volt, mint egy giliszta, az aszfalton igyekezett át a romok felé, majdnem rámentem a bringával. A szürke úton nem volt ilyen feltűnő, csak a kis sárga fejfoltjai és a jellegzetes mozgása árulta el. Amikor leszálltam, hogy szemügyre vegyem, először összetekeredett, aztán bearaszolt a magas fűbe. Egy darabig még követtem a szememmel, és ahogy ott guggoltam, egy kutyus is odaszaladt. Azt hittem, észreveszi, de a szemfüles kis kajla csak azt nézte, hogy én mit lesek, és annak örült. Nem volt nálam fényképezőgép, de a kis cérnametélt pont így nézett ki:


A képet Bablenam készítette, tőle vettem kölcsön

Buxtehude

Akiért Bach húszéves korában 380 kilométert gyalogolt, hogy hallhassa és tanuljon tőle...