Budapest-kesztyű lakói

Ma majdnem mindenki boldognak tűnt a városban. Az idős újságolvasó néniről és a fotózkodó lányokról a Kesztyű című mese jutott eszembe, ahol az állatok vérmérsékletüknek megfelelően élik az életüket az elhagyott téli holmi ujjaiban. Valahol ez a Föld napja is ilyen volt. Egy nagy nyüzsgés, tele élettel, vibrálással, részemről meg sok vészfékezéssel, ahogy elém ugráltak az emberek. De nem bántam.

A Bajcsyn valami hangos tüntető csapat vonult, transzparenseket lóbálva, eszméletlen nagy rendőri kísérettel. Egy keresztbejövő terepjáró hosszan, kitartóan dudált. Amikor átment előttem, láttam, hogy a harmincas, kultúrembernek öltözött sofőrje tiszta erőből, tenyérrel csapkodja a kormányt, és feldúlt, vörösödő arccal káromkodik. Mintha az autó teteje is kidudorodott volna egy kicsit, úgy felmehetett a vérnyomása. Rossz lehet a Föld napján egy autóban agyvérzésben meghalni ilyen fiatalon, gondoltam, na ő volt az egyik, aki látszólag nem örült ennek a napnak.

A fekvőbringával kanyarodó biciklis fülében megcsillant egy pillanatra a fülbevaló, mint valami kincs a negyven rabló barlangjában, de már tekert is tovább mindenki. A Jászairól észrevettem a második látszólag nem boldog alakot. 

A Margitsziget csúcsán lehajtott fejjel állt, gondolatait egy nagy vizimadár repítette a hídpillér alagútja felé, mint valami végső üzenetet. A túlvilág vár, a sorompó áll, atyavilág, még a végén belesétál nekem a folyóba. De nem volt ilyen durva a szitu, a fotó kedvéért azért kellett egy kis színezést eszközölnöm az egyébként valós történeten. 

Hazafelé a víztoronynál már nyoma se volt néninek, lányoknak, hajdúpéteres szennylapnak. Margit sírján mécses égett, mellette a kapunál csókolózó fiatalok. Így van ez rendjén. A Föld napja mindenkié.