Tegnapi agresszívkismalac-jelmezemet a sarokba hajítva, és egy jót nevetve az egészen, néhány szó a budapesti bringaközlekedésről, hiszen erről már nagyon régóta tervezek írni. Végigkerekeztem a gyerekkoromat (anyukám a hajdani margitszigeti Casino - ma Holdudvar - előtt tanított meg biciklizni, egy hosszú farúd segítségével, amit sokáig fogott hátul, aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy már nem...), majd hosszú szünet után 2006 óta van rálátásom a témára, akkor vettem meg - az autót szinte teljesen félretéve - a biciklimet. Hosszas netes nyomozás és tapasztalt városi bringások faggatása után papírdobozban, nagykerből, hála Donald barátomnak, aki aztán össze is rakta nekem. Ma már azt mondom, életem egyik legjobb beruházása volt, és most nem az anyagi részre gondolok, hanem mindarra, amit ez az öt év folyamatos tekerés adott nekem.
A pesti (budai) kerékpároséletben azóta sok minden változott. Nagyon jó, hogy több új út épült, ha lehet, még trendibb dolognak számít nyeregbe pattanni, éppen ezért rengeteg olyan biciklis jelent meg az utakon, akik nemcsak magukra, hanem gyakorlottabb társaikra is veszélyt jelentenek.
Az első és legfontosabb gond természetesen a már említett lámpa nélkül tekerés. A sötétben, a fák alatt hirtelen eléd kerül egy árnyék, aki sokszor félig átlógva a sávodban jön, szemben, ráadásul nem is lassan. Divat, hogy egymás mellett jönnek ketten, és a szabálytalan nem húzódik le, mondván, hogy te majd megteszed, úgyis van hely. Egy darabig lehúzódtam. Most már nem teszem, max az utolsó pillanatban, ha az illető nagyon erőszakos. Sokan a Lánchíd alatti kis alagútba úgy zuhannak be, hogy hirtelen kell irányt változtatni, ha nem akarsz csattanni. Vannak a járdán agresszíven csengető gyalogoskerülgető szlalomosok. Tudomásul kellene végre venni, hogy a járda a gyalogosoké. Nem illik rájuk csengetni, óvatosan kell őket kerülni, különösen a pici gyerekeseket, akik bármikor képesek teljesen váratlan helyváltoztatásra, a szülők mögül, takarásból való kiszaladásra. Ugyanez igaz a kutyákra is, különösen a kölykökre. Aztán: tipikus állatfaj a villamossíneken repesztők családja (ma már egyre ritkábban).
De az említett eseteknél legalább az elkövetők némileg gyakorlottabbak már.
A nagyobb gond a kezdőkkel van, akik hétvégén kirajzanak a bicikliutakra. (A legveszélyesebbek azok a néni-félék, akik hatvan fölött ülnek először nyeregbe, és ha hangosabban rájuk szólsz, elesnek...) A családok jó esetben libasorban mennek, szabadidőruhában, egyen-bukósisakban, papa-mama egyforma típusú, többnyire (és ez a jobbik eset) a Hervis-ben vagy a Decathlonban vásárolt csili-vili vasukkal, rosszabb esetben az Intersparban vagy a Tescóban összegányolt ipari hulladékkal. Ez utóbbiak szerintem még egy gyakorlott kerékpáros alatt is balesetveszélyesek. A dupla súlyú vázat a borzalmas minőségű fékek képtelenek egy-egy vészhelyzetben időben megállítani, ráadásul a kezdők sohasem használják egyszerre a két féket, főleg az elsőt nem, ami sokkal hatékonyabb. Bárhol, bármikor képesek a bicikliúton hátranézés nélkül sávot váltani, megfordulni, leállni beszélgetni.
Nem tudom, mi lenne a hatékony módja, hogy valamiféle közlekedéskultúra eljusson hozzájuk. Szerintem egy kötelező kis füzetet kellene minden új bringához mellékelni, a legfontosabb írott és íratlan szabályokkal, amit jó esetben elolvasnának.
És akkor még nem beszéltünk a bringaúton motorozókról, a gördeszkásokról, a kutyasétáltatókról hosszú keresztbe-pórázzal, a zárt bicikliúton sétáló párokról, akiket a szerelem nemcsak vakká, hanem süketté is tesz.
Ezzel együtt érezhetően javulnak a körülmények, már a budai bringautat sem gányolják szét egész augusztusra, mint az évekig történt a repülősversenyek miatt. Viszont a Margit-híd alagútját igazán átadhatnák... nem tudom mi lehet még az ok - a nehézkes magyar bürokrácián kívül - hogy ott áll készen, és mégis be kell menni az autók közé a dugóba arra a száz méterre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése