Halottak városa

Azzal kezdem, amit mindenki tud, legfeljebb nem szokott rajta gondolkodni: a temetőre csak az élőknek van szükségük. Az eltávozottak nem igénylik már a földi parkolóhelyet: városukat az élők építették, ők gondozzák, ők elmélkednek benne. Mégis, fontos színtér - pláne ez a központi, hogy csúnya, ide nem illő szóval jelöljem. Aki visszatérni, múltat kutatni, magasztosulni akar, az kijön. Ide. Furcsa, hogy a város, amit az élők a holtaknak építettek, minden kis részletéig harmonikus. Gyönyörű. Fenséges. Fotogén és festői. Itt az emberek megnyugszanak. Talán köszönnek is egymásnak. Nem anyáznak, ha a másik lassan megy előttük. Aztán hazamennek az élő-világba, és ott minden...más lesz egyszeriben... hmm. Hát idegen... szögletes... hatékony... hasznos és hasznosítható... praktikus... még ezer dolog, ami csupa ellentéte a temetőre illő jelzőknek.
Vajon miért van ez? Nem lenne jobb egy olyan világban élni, ami minden csupa harmónia, csupa szépség? Vannak nemzetek, akik jobban tudják ezt, és jobban beépítik a nálunk csak holtaknak dukáló szépséget a mindennapjaikba. Például az olaszok. Ők nem azért élnek, hogy dolgozzanak, hanem azért dolgoznak, hogy éljenek. Pénz kérdése ez? Vagy életszínvonal kérdése? Nem, szerintem egészen másról van itt szó.
Talán a halottaktól kéne megkérdezni, hiszen ők is ilyen szép helyen laknak. Lehet, hogy amikor hazamegyünk, kicsit előjönnek, és gyönyörködnek a virágokban. Megdorgálják az unokákat, mert nem söpörték le a faleveleket a sírról. Esetleg passzivity-t játszanak, ami az activity másvilági formája.
Tudom, most tiszteletlen vagyok. Tévedés ne essék, nálam senki nem tiszteli jobban a múltat. A halottainkat. Bennem is felzubog a múlt, ha halkan lépdelek itt, az avaron. És szinte minden méteren találok valami megörökíteni valót. És minden méteren találok valami felidézni, átgondolni valót. És minden méteren eszembe jut, hogy képletesen, esetleg fizikailag is magamhoz szorítanám mindazt, ami még jelen, és amiért érdemes élni. Amíg még itt van. De ha már nincs, akkor el kell engednem. Mert szeretem...
Nekem egy temetési szertartás nem jelent túl sokat. Halottaktól csak magányban lehet búcsúzni. Nem kell hozzá a fizikai jelenlét. 
Sokan, főleg az ismertebb emberek, akkor kerülnek az érdeklődés középpontjába, amikor meghalnak. Addig lehet, hogy utolsó éveikben a kutya sem nyitja rájuk az ajtót. De utána beindul a gépezet. Ki lehet adni a könyveiket, a lemezeiket, ki lehet állítani a festményeiket, idézni lehet a mondataikat. Utcát, teret lehet róluk elnevezni. És sok pénzt lehet rajtuk keresni.
A halottak minden bizonnyal azt tanácsolnák: tiszteljük az élőket... amíg lehet... amíg itt az ideje. De ha az nem megy, akkor az is elég, ha csak szimplán - szeretjük őket.
A fotók a Nemzeti Sírkertben készültek tegnap (és ma*). Visszamegyek még, ez a rengeteg szépség megihlet, mint sok mást is. Forgatni jöttem, de mellékesen csináltam pár képet is...
Az anyagot bárki szabadon használhatja, csak kérem, jelölje meg a forrást (blog), és a helyszínt. 
Ja és ne vágja meg és ne módosítsa a képeket, valamint hagyja rajtuk a logót. Köszönöm.

 

(* Az utolsó négy kép már vasárnap készült, amivel utólag bővítettem az anyagot. Egy kép kivételével valamennyi fotó vágatlan, utólagos képkivágás nincs.)

** Csak utólag vettem észre, hogy Klösz György sírját majdnem a születésnapján sikerült lefotózni. Érdemes megismerkedni a munkásságával.